Nemcsak akkor élhetünk rosszul, ha nélkülüzünk, hanem akkor is, ha halmozunk. Lelkes Orsolya közgazdász és coach a boldog élet titkát keresi Fenntartható hedonizmus című könyvében. Azt a jó életet, amely sem pótcselekvésekkel, sem függőségekkel vagy túlfogyasztással nem pótolható, és amelynek alapja az, hogy saját alapszükségleteinkkel jóban legyünk. Ebből következhet az egyensúly, amiben sem magunknak, sem másnak, sem a természetnek nem ártunk. Interjúnk barangolás az ókori filozófia, a mai boldogságkutatás és a közgazdaságtan határmezsgyéjén. Barátságos invitálás egy párbeszéden és önismereten alapuló, virágzó életre.
Elolvasva a könyved ellentmondásba kerültem annak tartalmával és az életvitelemmel kapcsolatban. Ha hallgatok a belső szükségleteimre, akkor hagynék időt, hogy leülepedjen bennem a szöveg, átgondoljam a kérdéseimet, de máris itt vagyunk határidők, egyeztetett interjúidőpontok, sűrű napirendek közé szorítva. A könyvben nagyon optimista vagy, mert azt állítod hogy mindenki képes virágzó életet élni, de az ember mégis sokszor akadályokba ütközik azzal kapcsolatban, hogyan is élhet jól, boldogan. Neked mi a recepted ezzel a dilemmával kapcsolatban? Hogy tudnak az ember személyes igényei másokéval összhangba kerülni?
Ez egy folyamatos egyensúlykeresés, minden élethelyzetben, minden pillanatban. Nem statikus, kőbe vésett valami, hanem ennek az egyensúlyozásnak, középútkeresésnek a művészete.
Nagyon sok tudás van a könyvben, de nagyon személyes is – abból a szempontból, hogy az olvasó személyes fejlődését segíti, a te motivációid viszont csak érintőlegesen szerepelnek benne. Hogyan alakult az utad a közgazdaságtantól a pszichodrámáig?
Kamaszkorom óta foglakoztattak társadalmi, politikai témák. Amikor közgazdász lettem, akkor a közpolitika érdekelt: hogyan lehet jó világot építeni, jó közösségekkel, méltányossággal, etikusan. Ez mindig jelen volt az életemben, akkor is, amikor a Pénzügyminisztériumban dolgoztam. Vagy amikor társadalomkutatóként tanultam annak az irodalmát, hogyan lehet információval segíteni azt, hogy jobb döntések szülessenek. Ezzel párhuzamosan volt egy nagyon mély személyes vágyam is: az, hogy én hogyan tudok jobb életet teremteni magam és mások számára és ehhez aktívan hozzá is járulni. Ez vezetett ahhoz, hogy pszichológiát, pozitív pszichológiát tanultam, pszichodráma csoportvezető is lettem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy élesen elválik egymástól ez a két terület - a közgazdaságtan világ- és emberképe és a személyes fejlődésünk. Mintha nem érnének össze. Azt gondoltam, érdemes lenne ezeket összefűzni és megnézni, hogyan gazdagíthatják egymást.
Kritikával indítom a könyvet: azzal, hogy miért kihívás számunkra az a gazdasági rendszer, amiben élünk, mik annak a válságjelenségei, és aztán azzal folytatom, hogy mi az, amit mi tudunk tenni.
Ez a könyv az én szabadság-projektem.
Nagyon sokféle módon – kutatóként is – be vagyunk szorítva különböző keretek közé. Mások adják meg, miről kellene beszélnünk, de még a szövegünk nyelvezetét is. Ez a könyv azért született meg, mert már annyit írtam olyasmiről, ami valahogy mások napirendjéhez kapcsolódik. Nagyon szerettem volna olyanról írni, amit én tartok fontosnak.
A kötet elején írod, hogy közgazdászként kiábrándultál a gazdasági ember ideáljából, ami itthon a rendszerváltás idején került piedesztálra, mint az új, nyugati, lehetőségekkel teli és szabad ember mintaképe. Személyes intuícióid, kutatások vagy konkrét törés vezetett rá arra, hogy nem ez az utad és kiutat keress az ezzel járó materialista világképből?
Az erre alapuló világképtől: a versengő, önző, saját maga javát kereső ember világképétől távolodtam el. Én sosem voltam ebbe az ideálba beleszerelmesedve. A szabadság részét, persze, én is élveztem. Azt, hogy van egy egyre növekvő személyes szabadság. De a versengő és önző emberképpel mindig voltak problémáim, mindig ott motoszkált bennem, hogy hol van mindebből a szolidaritás vagy az összetartás? Hogyan tudjuk a szabadságot jól megélni közösségileg? Akkoriban a Pénzügyminisztériumban dolgoztam és ott ellenérzés volt sokakban a jóléti rendszerrel és a létező intézményekkel kapcsolatban – az előző rendszer maradványainak tekintették, amit szabadpiaci megoldásokkal meg kell haladni. Azt gondolták, hogy minél nagyobb a piacosítás, annál jobb. Én pedig azt gondoltam, hogy nem kellene kiönteni a gyereket a fürdővízzel együtt. Mindig az foglalkoztatott, hogyan lehetünk úgy szolidárisak, hogy azért figyelünk az ember jófajta szabadságára is. Ahogy elkezdtem ennek a kutatói részét nézni, egyre többet foglalkozni az egyenlőtlenségekkel, hogy milyen lehet egy esélyteremtő állam, milyen különböző állammodellek vannak, egyre inkább azt éreztem, hogy ez illúzió.
A piacgazdaság illúzió?
Az illúzió, hogy a piac és a kapitalizmus minket automatikusan egy jobb világhoz vezet el.
Ez a közösségi szint. De személyes szinten mindig azt éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a modellel. Ezért is volt fontos, hogy rátaláltam a pszichológiára, hiszen az ember mindig is kapcsolatokon keresztül néz magára és értelmezi magát és ez a szál nagyon hiányzott ebből az emberképből és ebből a világképből.
Mire jutottál, mit találhatunk a fogyasztói társadalmon és piacgazdaságon túl?
A közgazdaságtan és az alternatív közgazdaságtan csak egy szál számomra, amikor arról gondolkozom, hogy milyen a jó élet. Azért kezdem ezzel a könyvet, mert nagyon átszövi az életünket a fogyasztás. Ez a gazdasági szemlélet nagyban meghatároz bennünket is – nem csak a közgazdászokat egy távoli egyetemen – mindazt, ahogyan a saját életünkről gondolkodunk. Olyan gazdasági rendszert működtetünk, ami nem feltétlenül segít minket abban, hogy jól éljünk, és fokozatosan életünk alapjait is fenyegeti az ökológiai katasztrófa és a klímaválság következtében. Igazából a kötet másik fő dilemmája az – mivel elég sokat foglalkoztam boldogságkutatással –, hogy ugyan a boldogság jó dolog, és mégis, valahogy a boldogságkeresés, az élvezetkeresés nagyon sok szempontból kudarcot vall. Függők leszünk, ártunk másoknak és a környezetünknek – vagy egyszerűen csak nem leszünk boldogok. Annyi mindent halmozunk fel.
Vagy pont hogy annyi mindenről mondunk le?
Igen, az is: lemondunk, szenvedünk, pótcselekvő fogyasztók leszünk.
Sokunknak ezért tanulnunk kell azt, hogyan lehetünk „jobb hedonisták”, miként élvezhetjük az életet jobban, anélkül, hogy ezzel ártanánk.
Ha kölcsönösségen alapuló közösségekben élünk, amiben például én a szomszédomtól veszem az általa sütött kenyeret és kölcsönadom a kocsit másnak, akkor az sok gazdasági mutató szerint nem mérhető, mégis működik. Egyre több ilyen közösségi létforma alakul, ezek közül néhányat említesz a könyvben is. Ezek közül sok kezdeményezés gyerekcipőben jár Magyarországon, de sok más példa működik. Te milyen példákat látsz Ausztriában?
Magyarországon is egyre növekvő igény van erre. Co-housing, közösségi lakhatás talán nincsen, de nagyon sok ökofalu-kísérlet és permakultúrás mozgalom is van. Ez a fajta szolidáris gazdaság egyre jobban erősödik. Ott van például a Mi utcánk internetes portál, ami pont ezt segíti, hogy hogyan tudnak szomszédok eseményeket szervezni és eszközöket megosztani. Mert nem kell mindenkinek birtokolnia egy fúrógépet, amivel évente egyszer fúr, hanem ezeket az eszközöket egy-egy lakóközösségen belül meg is lehet osztani.
Ausztriában nagyon elterjedtek már az alternatív mobilitási formák, az elektromos bicikli vagy teherbicikli, és ezek közös használata. A mi házunkban is vettünk egyet közösen Bécs városának támogatásával, így most van két nagyobb teherbiciklink, amikkel lehet vinni a gyerekeket óvodába vagy a nagyobb vásárlásokat intézni és ezeket megosztjuk, merthogy ezek a biciklik drágák és nem is szükséges minden családnak egy ilyen.
Amit Ausztriában tapasztalok és amiről a könyvemben is írok és nagyon jól működik, az a bevásárlóközösség, aminek én is a tagja vagyok és teljesen önszerveződő. Nincs fizetett személyzet vagy semmilyen profit-ráta rajta, ez egy száz emberből álló közösség, ahol megszervezzük,
hogyan vásároljunk nagyobb tételben helyi termelőktől jó minőségű élelmiszert, ami minket is táplál, ők pedig ezért tisztességes árat kapnak.
Elég sok ilyen közösség van, és megvan már a módszertana, hogyan lehet ilyeneket jól működtetni.
Van tehát egyfelől a túlfogyasztás tendenciája, ám emellett nagyon sokan szoronganak a klímaválság miatt. Aszketizmust hirdetnek, ostort csattogtatnak, hogyha kirándulás közben valaki vesz egy műanyag palackos ásványvizet, mert éppen otthon felejtette a kulacsát. De ez sokakban szorongást ébreszt és – ahogy írod – eltávolítja az embert az ügytől és attól, hogy cselekvőképes legyen, vagy magát belehelyezze ebbe a történetbe. Kicsit ugyanabba a hatalmi struktúrába helyezkedik, amiben tehetetlen szereplőként várjuk, hogy egy autoritás megmondja, mit tegyünk. Szerintem ebben a kettősségben a könyved igazán szimpatikus egyensúlyt kínál.
Nagyon fontos volt, hogy a szorongáskeltés mellett arra ébredjünk rá: mi az, amit mi magunk meg tudunk tenni.
Ez egy barátságos invitálás, egy kíváncsi felfedezés arra, hogyan tudunk úgy kapcsolódni a saját legmélyebb vágyainkhoz, hogy ez a javunkat szolgálja.
Hogyan tudunk az ösztönös, örömkereső énünkhöz jól kapcsolódni.
Mindemellett azt gondolom, alapvetően jó dolog, hogy a közösségi norma változik, és jobban figyelünk például arra, hol van az a pont, amikor fölösleges szemetet termelünk, nagy ökológiai lábnyommal élünk vagy hogy mi is a pénz és a hatalom szerepe a világunkban, és hogy annak milyen anomáliái vannak. Ezek nagyon-nagyon fontos ráébredések. De a mély értékváltozáshoz belső folyamat, belső változás kell, ahhoz pedig biztonságos és elfogadó környezet szükséges. Nagyon sok megküzdési stratégiát láthatunk a környezetünkben, de az, hogy lemondjunk valamiről, ami nem szolgálja a javunkat, nem megy külső kényszerrel, csak belső belátással.
Van három mély, emberi vágy, ami mindannyiunkat mozgat. Szeretnénk egyfelől autonómok lenni, megélni a szabadságunkat, azt, hogy mi magunk dönthetünk az életünk fontos kérdéseiben. Szeretnénk emellett kompetensek is lenni: kreatív, alkotó módon lenni jelen a világon, és végül szeretnénk valahova tartozni is: azt, hogy szeressenek, tiszteljenek minket, és mi is tudjunk másokat szeretni és tisztelni.
Amikor ártunk magunknak vagy másnak, akkor az sokszor abból ered, hogy nem jól kapcsolódunk ezekhez az alapszükségletekhez.
Ez egy tanulási folyamat, és ebben nagyon sokat tud segíteni egy közösség vagy egy olyan mentor, egy olyan tanító, aki ebben utat tud mutatni nekünk.
De hogyan lehetünk egyszerre autonómok, kreatívak, kíváncsiak, tudatos hedonisták, és emellett szerethetünk másokat, élhetünk szolidárisan, érezhetjük magunkat egységben a természettel?
Erről szól a virágzó élet és a fenntartható hedonizmus filozófiája és gyakorlata. Az egyik állításom az, hogy a hedonizmus abban a formában, ahogyan arról most gondolkodunk, csak egy 21. századi leegyszerűsítése a fogalomnak, mert a hedonizmus egészen mást jelentett az ókori görög filozófiában. Segíthet, ha újrafelfedezzük ezt a klasszikus értelmezését, ami az öröm megélését jelenti egyfajta belső szabadsággal együtt, amikor élvezni tudjuk azt, amink van, de nem válunk a vágyaink rabjává.
Epikurosz például azt tanácsolta, hogy ne látogassunk vásárokat, mert olyan dolgokra kezdünk vágyakozni, amikre igazából nincs szükségünk.
Tehát ebben az életszemléletben van egyfajta kritikus rátekintés arra, ami körülvesz bennünket és egy erős belső autonómia, vagy egyfajta függetlenség a külvilágtól, a külvilág csábításaitól. Ezzel együtt azt is jelenti, hogy ami viszont adott, azt élvezzük a teljes jelenléttel, az érzékszerveinkkel, így megélve annak az örömét, amit tapasztalunk.
Ez a fajta hedonizmus nagyon sokat segíthet abban, hogy ne legyünk függőségek rabjai és, ne ártsunk a világnak. Szerintem az élvezetkeresés része egy nagyobb víziónak a jó életről, amit Arisztotelész nyomán virágzó életnek nevezek a könyvben. Arisztotelész arról beszél, hogy a boldogság nem pusztán a külső körülmények vagy az istenek ajándéka, hanem tudatos cselekvés eredménye, azaz ezért mi is tudunk tenni.
Ez a cselekvés az ő megközelítésében az erényes élet gyakorlása: az erényeket vagy kiválóságokat napról napra tudjuk gyakorolni és fejleszteni. És mindezt egy közösségen belül van értelme megélni és gyakorolni, tehát, hogy az én boldogságom barátságokon és a városállamon, közösségen belül értelmezendő, nem kizárólag magammal törődöm. Szintén része a görög világképnek, hogy a világban, a kozmoszban rend uralkodik, és az ember feladata ugyanezt a rendet a saját életében megteremteni. Ezt szolgálják a tudatos cselekvések. Ez a boldogság nem pillanatnyi eufória, inkább egyfajta megérkezettség, mély béke.
Ez feltételez egyfajta emberi természetbe vetett ősbizalmat a részedről. Ha az ember megtalálja ezt a virágzó életet, hiteles önmagát, akkor abból automatikusan jó fakad. Ez nagyon optimista elképzelés. Ám mindeközben az ember hétköznapjai számos olyan tényezővel lehetnek terheltek, amelyek szembemennek a virágzó élettel. Például, amikor egy szülő nő szeretné erőt adó, szabad, kompetens módon megélni a szülés folyamatát és ez a törekvése találkozik egy olyan szülészeti protokollal és rendszerrel, ami ezt nem teszi lehetővé. De itt Magyarországon ezer szálon kapcsolódunk olyan intézményi rendszerekhez, amik nem támogatják ezeket a folyamatokat. Mintha ezek az intézmények, ellentétben veled, nem bíznának bennünk, mint önállóságra és együttműködésre képes lényekben. Ezeket hogyan lehet feloldani?
Nagyon fontos a közösségi intézmények szerepe, akár abban is, hogy megteremtsék a virágzó élet lehetőségét. Kezdhetjük rögtön az oktatási rendszerrel: mennyire segíti az autonómiát, az együttműködést vagy mennyire kényszerít bele valamiféle autoritásnak való engedelmességbe? Nagyon fontos kérdés, hogy az iskola mennyire szolgálja a gyerekek érdekeit, mennyire tanítja meg azt az alapkészséget, hogyan tudnak például a saját mentális egészségükért tenni, hogyan tudnak az érzelmeikhez, a fizikai szükségleteikhez kapcsolódni, mert ezek a hosszú távú sikernek az alapfeltételei. És a szülés is nagyon-nagyon fontos, az anyaság, már a várandósság is. Döntő pillanat, hogy az élet kezdetén mennyire éli meg valaki a biztonságot, és azt gondolom, hogy a jóléti rendszernek, a szociális ellátórendszernek ez kiemelt feladata kell, hogy legyen. Kezdve attól, hogy anyák is traumatizálódhatnak, sajnos, de a gyermek is. Ha valaki a korai életszakaszában nem tapasztalja meg az érzelmi, vagy akár az anyagi biztonságot, akkor nagyon nagy eséllyel alakul ki az a fajta nem optimális életstratégia, ami materialista módon keresi azt. Az a hiedelem alakulhat ki, hogy akkor lesz az élete jó és biztonságos, ha az pénzben, hírnévben, külső megerősítésben mérhető.
Ha szeretnénk olyan világot építeni, ami felelősen tesz az ökológiai katasztrófa elkerüléséért, akkor ennek alapfeltétele, hogy legyen egy olyan szociális biztonsági háló, ami megvédi az embereket attól, hogy mélyre zuhanjanak.
Biztonságban tartja a családokat, vagy akár gyógyítja a korai ősbizalmi sérüléseket. Ez nem jótékonykodás, hanem nagyon fontos közösségi érdek.
A közösségi és intézményi szintről térjünk vissza kicsit a személyes szintre: hogyan kapcsolódik önismeretünk, fejlődésünk kérdése az ökológiai válsághoz?
Joggal lehet bírálni a gazdaságot, a kapitalizmust, meg a politikát, de ami legalább olyan izgalmas a személyes életünk szempontjából, hogy mik azok a belső erők, hiedelmek, meggyőződések, amik hatással vannak arra, ahogyan élünk és cselekszünk nap mint nap. Kezdve azzal, hogy mi az, amit nekünk a kultúra sugall arról, hogyan kell jól élni. Ez nagyon gyakran egy materialista, fogyasztáscentrikus világkép, ami nagyon környezetszennyező.
És a szennyező viselkedés szempontjából nagyon nagy szerepe van az elitnek.
Azoknak, akik magánrepülőket használnak, akik jachtokon nyaralnak. Az is kérdés, mennyire engedjük ezt meg nekik, vagy mennyire fogadjuk el tőlük, de az is legalább ekkora kérdés, hogy mennyire tekintjük őket követendő példának? Hogyan tekintünk a fényűzésre? Ebben óriási akár a sajtó, akár a közösségi média szerepe, és éppígy a személyes reflexiónk is, hogy mit tekintünk jó életnek, mi annak a mértékegysége számunkra.
És ide kapcsolódhat az is, hogy a saját családunkból, őseinktől milyen megküzdési stratégiákat hozunk.
Különösen ebben a régióban nagyon sok trauma érte az előző generációkat, sok mindent örököltünk, ami nehézzé teszi azt, hogy örömtelien éljünk.
Olyan megküzdési stratégiákat, amivel magunkat kicsivé tesszük, nem ismerjük fel a hatalmunkat, vagy akár meg is tagadjuk a legmélyebb, legfontosabb vágyainkat saját magunktól, vagy nem is kerülünk velük kapcsolatba. Elhanyagoljuk a saját testünket, vagy nem igazán lakjuk be a jó értelemben. Arra hívok mindenkit: nézzünk rá arra, mit gondolunk arról, hogyan érdemes élni. Vajon mi a siker és a jó élet receptje bennünk.
Csak tudatosan lehet ezért tenni?
A tudatalattink legalább annyira mozgatja a cselekvéseinket és életstratégiánkat, mint a tudatos döntéseink. Ezzel a részünkkel alkotó folyamatokon keresztül lehet és érdemes kapcsolatba kerülni, például a színház, a játék, a felfedezés útján. De nagyon sok más módszer is van, beleértve a testtudatosságot, a táncterápiát vagy bármilyen alkotó tevékenységet, amiben megnyilvánulhat a láthatatlan. Az, ami minket mozgat és, ami bennünk van. A könyvben leírom azt is, hogyan érdemes megalkotni azt a víziót, amit szeretnénk látni, ha az életünkre gondolunk.
Már önmagában az előre vihet, ha látjuk, megfogalmazzuk, megalkotjuk, merre szeretnénk tartani. Milyen az a világ, milyen az az élet, ami számunkra vonzó.
És mi az, ami már bennünk megvan ehhez. Mi az, amit már most is nagyon jól csinálunk? Észrevenni a nyilvánvaló jót legalább annyira fontos, mint a problémaorientált gondolkodás. Ez fontos túlélő stratégiánk volt evolúciósan, de legalább annyira segít, ha meglátjuk azt, mi mindenben vagyunk jók és mi mindent működtetünk jól. De az is legalább ilyen fontos, hogyan tekintünk az életünk problematikus részeire. Tehát, ha nyilvánvaló a probléma, akkor azt nem kell szőnyeg alá söpörni, vagy nem kell letagadni. Lehet ezekkel a területekkel is barátságos, feltáró párbeszédet kezdeményezni.
Tehát, ha mindezek feltárására, önismeretbe fektetjük az időt és az energiát, akkor kevesebb időt fogunk vásárlásra, fölösleges dolgok, furcsa törekvések, vagy soha be nem tölthető hiányérzetek betöltési kísérletére pazarolni?
Ha kapcsolódunk legmélyebb értékeinkhez, átalakul az is, ahogyan a kapcsolatainkra tekintünk vagy az, hogyan keressük az élvezetet, hogyan tekintünk az örömteli életre. Az alapfeltevésem, hogy meg lehet tanulni azt a fajta jó életet, amivel nem ártunk magunknak, másnak és a világnak. Számtalan útja van annak, hogyan tudjuk gyakorolni azokat a cselekvéseket, amik a javunkra válnak. Feltárva azt, hogyan tudunk kapcsolatba kerülni azokkal a belső erőkkel, amik minket erősítenek. És hogyan tudjuk azokat a béklyókat oldani, amik ezt szabotálják. Azt gondolom, hogy ez olyasfajta mély, belső átalakulást hozhat, ami elvezet ahhoz a világhoz, ami nekünk is jó, és aminek a következménye az lesz, hogy jobban, szervesebben fogunk kapcsolódni ahhoz is, ami körülvesz minket. Ami nem tőlünk elválasztva, ellenséges, kiszámíthatatlan közegként működik, amivel szemben meg kell magunkat védeni, hanem olyasvalami, amihez szeretnénk és tudunk jól kapcsolódni.
Bécsben élsz és dolgozol, és ez az első ismeretterjesztő köteted a magyar könyvpiacon. Milyen volt a fogadtatása?
A könyv első változata angolul jelent meg, egy évvel a magyar kiadást megelőzően a Bristol University Press kiadásában. A magyar kiadás nekem nagyon örömteli, mert így vissza tudok forgatni valamit abból, amit a világban tapasztaltam és tanultam. A felnőtt életem nagy részét külföldön éltem, Angliában vagy Ausztriában, és nagyon örülök annak, ha valamit haza tudok vinni ebből, és hogyha ezt otthon hasznosnak vagy értékesnek találják. Nagy öröm a könyv pozitív magyarországi visszhangja is. Volt bennem egy nagy kérdőjel, hogy talán még ez a téma nem érett meg, esetleg nem érdekes Magyarországon.
Azt gondoltam, hogy meg szeretném keresni azt a nyelvet, amivel érdemes magunkhoz beszélni és egymáshoz szólni.
Ez elvezethet egy ökológiai szempontból is ártás nélküli világhoz, de azt érzem, hogy a jó kapcsolatainkhoz és a jó élethez az szükséges elsősorban, hogy barátságosan viszonyuljunk a saját szükségleteink, saját belső hangunk, saját belső lényünk felé, és hogy a körülöttünk levőkkel is ilyen hangot tudjunk megütni. Ez túl van az ökológiai témán és lehet, hogy ezért is rezonálnak rá sokan itthon is.
Sokakat foglalkoztat Magyarországon a „menjek vagy maradjak” dilemmája. Te régóta Ausztriában élsz. Úgy érzed, hogy könnyebb virágzó életet élni külföldön? Vagy az, hogy külföldön élsz, nincs összefüggésben ezzel a folyamattal?
Nem kerestem a külföldre költözést, ez így alakult. Ausztriában tizenhét éve élek, és valóban: a szolidáris, gondoskodó intézményrendszer segíti azt, hogy itt jól tudjak élni. Időnként azt érzem: mintha egy jófajta jövőben élnék. De a korábbi életemben is mindig inkább ajándéknak láttam a lehetőségeimet, és nem szeretnék senkit arra bátorítani, hogy költözzön el. Nagyon-nagyon remélem, hogy Magyarország jó hely lesz, amit meg tudnak tapasztalni azok, akik otthon maradnak, és tenni is tudnak azért, hogy jó legyen itt élni.
Fotó: Varga Nóra