Zalka Csenge Virág régész és mesemondó első kifejezetten felnőtteknek szóló gyűjteményében a görög-római mitológia ismeretlen ösvényeire invitálja az olvasót. Ebben a kötetben olyan történetek szerepelnek, amelyek ritkán kapnak helyet népszerű, olvasmányos könyvekben – az évszázadok során elkallódott izgalmas mítosztöredékek vagy ismert mítoszok meglepő, háttérbe szorult változatai.
Találkozhatunk például egy alternatív magyarázattal arra, hogyan vált Akhilleusz sarka sebezhetővé egy csontátültetésnek köszönhetően, vagy egy istennővel, aki sikeresen visszaverte Zeusz erőszakos udvarlását. Fény derül a trójai háború titkos eredetére, Párisz első feleségének és Szép Helénének vetélkedésére, és egy hősre, akit Odüsszeusz kiíratott az Íliászból. Az eredeti ókori forrásokból újramesélt történetek szórakoztatnak, elgondolkodtatnak, és színesítik a mitológiáról alkotott képünket.
Most elolvashatod az előszót és Mómosz, a gúny istenének történetét.
Zalka Csenge Virág: A néma istennő – Elfeledett görög-római mítoszok (részlet)
ELŐSZÓ
Te emlékszel még rá, hol találkoztál először a görög mitológiával?
Én nem igazán. De ha tippelnem kellene, valószínűleg Hana Doskočilová Diogenész hordója című képeskönyve ugrana be elsőként. Nemcsak mítoszok voltak benne, hanem mindenféle legendák és valós történelmi eseményeken alapuló történetek is Kolumbusztól Bábel tornyáig, mégis innen származnak legkorábbi képeim a nagy klasszikusokról: a trójai faló, Akhilleusz sarka, a saját tükörképében gyönyörködő Narkisszosz, Midasz király szamárfülei és így tovább. Olyannyira elmerültem ebben a különös világban, hogy hamarosan sorra következett a többi olvasmány: Trencsényi-Waldapfel Imre Mitológiája, a színes képekkel illusztrált Görögök – Mítoszok és legendák, a Regék és mondák sorozat görög és római kötetei, majd a súlyosabb munkák: Robert Graves és Kerényi Károly. Utóbbit szerintem éveken keresztül csak én cipeltem haza az iskolai könyvtárból, és gondosan kijegyzeteltem belőle mind az ötven Néreisz nevét. Kamaszkoromra a mitológia volt a kedvenc elfoglaltságom. Nem csoda, hogy felnőttként hivatásos mesemondó lettem.
A görög–római mitológia olyannyira körülvesz bennünket, hogy sokszor nem is tudjuk, honnan ismerős egy-egy történet.
Megtalálják a helyüket a modern popkultúrában: tévésorozatok, filmek, képregények, ifjúsági regények dolgozzák fel a klasszikus kalandokat és karaktereket. Percy Jackson az újjászületett Perszeusz, az Éhezők viadalának Katniss Everdeenje Thészeusz nyomdokaiban jár, az Olümposzi história webképregény Perszephoné és Hadész találkozását meséli újra, és a DC filmekben amazonok vonulnak harcba. Az én generációm nosztalgiával emlékszik vissza Xena, a harcos hercegnő kalandjaira a görög istenekkel vagy Isabella Rossellinire az Odüsszeia Athénéjeként.
Ahogy a tündérmeséknek, úgy a mítoszoknak is megvan a maga kánonja, a toplista azokból a történetekből, amelyek minden görög–római mitológia témájú könyvben szerepelnek. Vannak azonban mítoszok, amelyek valahogy ritkán férnek bele a gyűjteményekbe. Azért, mert töredékesek, mert „kényes” témákat érintenek, vagy egyszerűen nem passzolnak össze más, népszerűbb és ismertebb változatokkal. Az én kedvenc mítoszaim azonban pont közülük kerülnek ki – ezért döntöttem úgy, hogy összegyűjtöm őket ebben a kötetben.
A mítoszokat sohasem csak egyetlen „igazi” formában mesélték.
Az ókor évszázadai folyamán minden városállamnak, kultúrának, szerzőnek megvolt a maga verziója egy-egy népszerű történetre. Különböző korok forrásait olvasva tanúi lehetünk, ahogy istenek emelkednek fel vagy merülnek feledésbe, legyőzött közösségek védelmezői alacsonyodnak szörnyeteggé, változó értékrendek nyomják rá bélyegüket az öröknek hitt mítoszokra. Egy mítosz változatainak összességét szaknyelven mitologémának nevezzük – sokkal érzékletesebb azonban úgy gondolni rá, mint egy kristályra.[1] Az egyes változatok a kristály lapjai; bármerre fordítjuk, mindegyik lap máshogyan töri a fényt, és így a kristály egészen új meg új arcát mutatja mindig a szemlélőnek. A mítoszok háromdimenziósak, változékonyak és bizony gyakran töredékesek – ám ha elég sok szemszögből megvizsgáljuk őket, elkezd kirajzolódni mélyebb jelentésük, összefüggő szerkezetük.
Évek óta gyűjtögetem már az elfelejtett mítoszokat. Mesemondóként egész repertoárom van belőlük, amelynek egyes darabjait kamaszoknak, felnőtteknek szoktam mesélni. Régész hátterem miatt sokszor lépek fel múzeumokban és hagyományőrző rendezvényeken, így adott, hogy ezekre a helyekre a kedvenc történeteimet vigyem magammal – de másutt is azt tapasztalom, hogy a mítoszok máig megszólítják az embereket. Különösen szeretek olyasmit mesélni, amire a közönség nem számít, ami
valami újat, izgalmasat ad hozzá a mitológiáról kialakult képükhöz.
Az egyik legjobb alkalom erre a Mítoszok Csatája, egy nemzetközi rendezvénysorozat, amelyet 2009-ben Clare Murphy ír mesemondó álmodott meg, és amely az elmúlt másfél évtized során egyre nagyobb népszerűségre tett szert. 2015-ben Magyarországon is sikerült meghonosítanom más mesemondókkal együtt. Azóta felléptünk már romkocsmákban, színházakban, gimnáziumokban, múzeumokban, közösségi házakban és sok más helyszínen. Ezeken a rendezvényeken felnőttek (és kamaszok) számára mesélünk mítoszokat élőszóban egy játékos verseny keretei között. Minden alkalommal van egy megadott téma – és én minden egyes alkalommal belevetem magam a kutatásba, hogy találjak hozzá olyan történetet, amely számomra is új és meglepő.
Ebben a könyvben tehát nem a kedvenc görög–római mítoszaitokat fogjátok megtalálni – vagy legalábbis nem abban a formában, ahogyan máshol szerepelnek. Minden egyes szöveget sok forrásból illesztettem össze. Gyakran előfordult, hogy minél mélyebbre ástam, annál izgalmasabb részletek bukkantak elő. Úgy próbáltam összerakni őket, hogy illeszkedjenek a történet egészének logikájához, a szereplők jelleméhez. Ellentmondásos változatok esetében döntenem kellett, mit tartok meg, és mit nem. Szerette-e Péleuszt Thetisz, vagy kényszerből ment hozzá?
Zeusz volt-e Héphaisztosz apja, vagy nem?
Elrabolta-e Héraklész a trójai királylányt, vagy az önként ment vele? Sokszor szívem szerint mindkét változatot kidolgoztam volna, de nem volt rá hely. Igyekeztem úgy válogatni, hogy minden mítosz kerek egész legyen, elejétől végéig – bár néha nehéz megállapítani, hol dől el az első dominó a mitológiában, ahol minden mindennel összefügg. És természetesen az is szempont volt, hogy a végleges verzió izgalmas sztori legyen. Volt, hogy párbeszédekkel, részletes leírásokkal színeztem a történeteket, elmerengtem rajta, mit érezhettek a szereplők egy-egy pillanatban – de közben tartottam magam az eredeti narratívához, amennyire csak tudtam.
A történeteket megpróbáltam nagyjából kronológiai sorrendbe állítani a világ teremtésétől a történelmi időkig, de a mitológia olyan összetett műfaj, hogy lehetetlen teljes mértékben következetes időrendhez ragaszkodni. Amire viszont tudatosan nem figyeltem, az a források keletkezésének időrendje volt. Úgy érzem, a mitológia túl színes és izgalmas ahhoz, hogy megpróbáljuk a legkorábbi verziókat „autentikusnak” vagy „eredetinek” beállítani a többivel szemben – és az emberi fantázia és kreativitás különben sem így működik.
Előfordul, hogy egy mítoszt ismerünk Homérosztól és i. sz. 5. századi költőktől is
– a kettő között több mint egy évezred telt el. A történet mégis ugyanaz, de más és más részletekkel, más és más értékrenddel a háttérben. Mégis, valamiért ezek a történetek túléltek évszázadokat, birodalmakat, leégett könyvtárakat – van egy magjuk, ami újra és újra megragadja a költők fantáziáját és az emberek figyelmét. Ezt a magot kerestem mindenhol. Nem mitológiai lexikonokból vagy szakkönyvekből dolgoztam, hanem eredeti ókori forrásokból (ld. a listát a kötet végén). Emellett sokszor bukkantam vázaképeken, mozaikokon és falfestményeken is olyan izgalmas részletekre, amiket a feljegyzések nem őriztek meg. Természetesen ezek jelentésére csak következtetni lehet, mégis úgy éreztem, érdemes bevenni őket a források közé. Egy-egy bonyolultabb történet esetében olvastam sok szakirodalmat is; néhol pont ott bukkantam olyan részletekre vagy elméletekre, amik fényt vetettek a mítoszok rejtett jelentésére vagy lehetséges magyarázatára. Természetesen nem volt lehetőségem mindent belefoglalni a történetekbe vagy akár az utánuk következő Megjegyzések rovatba, így a fontosabb cikkeket mindenhol lehivatkozom.
Azt szeretem a mítoszokban, hogy a sok nagy hatalmú isten, rettenetes szörnyeteg és természetfeletti erejű hős ellenére van bennük valami mélyen emberi.
Még a halhatatlanok is hibáznak, a halandók meg pláne.
Ritka közöttük az olyan történet, amelyben a jó és a rossz élesen elválik egymástól – ebben különböznek a népmeséktől, és ezért van az, hogy elsősorban a kamaszokat, felnőtteket szólítják meg, akik már empátiával képesek fordulni a hősök hibái, tépelődése, hullámzó érzelmei felé. Ebben a kötetben sincs másképp. Minden mítosz végén felmerül a gondolat, hogy vajon kinek volt igaza; hogy ki a hős, és ki a gonosz; vagy hogy ki mennyit érdemelt meg abból, amit kimért rá a sors. Nemcsak a népmesék, de sokszor a mai filmek és sorozatok is arra ösztönöznek minket, hogy válasszunk egy feddhetetlen hőst, akinek szurkolni lehet – a mítoszok azonban árnyaltabbak ennél. Szerelmes történet-e Prokrisz és Kephalosz története, vagy tragédia? Féltékeny gyilkos-e Apollón, vagy hű védelmező? Megérdemelte-e Parisz első, elhagyott felesége bosszúját? Rajonghatunk-e Odüsszeuszért azután, amit Palamédész ellen elkövetett? És mit árulnak el ezek a történetek rólunk, emberekről, akik évezredek óta meséljük őket, és még mindig nem untunk rá az újabb és újabb változatokra?
Minden egyes mítosz, ami ebben a kötetben szerepel, egyszerre volt számomra kincskeresés, kalandos utazás és mesemondó élmény.
Kutatás közben ezerféle arcukat mutatták a hősök és az istenek, illetve a költők is, akik megénekelték őket.
Úgy érzem, helyük van ezeknek a régi idők mélyéből kibányászott kristályoknak a többi nagy történet között. Remélem, hogy újabb olvasókat gyönyörködtetnek majd – és mesemondók új nemzedékei élvezettel csiszolják őket újabb, izgalmas alakba.
∗
A tizenharmadik isten
Mómosz és a konstruktív kritika
Sokan nem tudják, hogy az idők kezdetén nem tizenkét istenség lakott az Olümposzon, hanem tizenhárom. A tizenharmadik istenség pedig nem más volt, mint Mómosz, a gúny, a szarkazmus és a kritika istene. A többi istenség nem kedvelte különösebben, mivel képes volt mindenben hibát találni, és ha valamit nem tartott elég jónak, azt könyörtelenül meg is mondta.
Még friss volt a világ, és az istenek azon versenyeztek, ki tud érdekesebb találmánnyal előrukkolni. Poszeidón például egy napon bejelentette, hogy új állatot alkotott. Feltalálta a bikát! Az istenek összegyűltek, megcsodálták a remekművet, dicsérték a formáját, az erejét, a szarvai ívét. Ahogy így örvendeztek, egyszerre csak megszólalt valaki a sarokból:
– Ugyan már, Poszeidón!
Mómosz volt az.
– Mégis, mi kivetnivalót találsz a művemben? – dörögte Poszeidón. – Nézz rá! Erős, hatalmas, tökéletes, az istenekhez méltó!
– Az, az… csak hát…
– Hát mi?
– Nézd, Poszeidón, igazi remekművet alkottál. Távol álljon tőlem, hogy beleszóljak, de… tényleg nem látod, mi vele a baj? Nem azért mondom, de nézd csak, hová tetted a szemét! Ha lehajtja a fejét, nem látja, hová öklel. Vaktában fogja használni a szarvait. Most már mindegy, de azért jobb is lehetett volna…
Poszeidón gyilkos tekintetet vetett a kritika istenére, de nem szólt semmit.
Nem sokkal később Pallasz Athéné feltalálta a házat. Az istenek megint összegyűltek, dicsérték az okos találmányt, csodálták a tetőszerkezetet, a falakat, az ajtó működését. Ahogy így együtt ünnepeltek, megint csak megszólalt valaki a sarokból:
– Háát…
Athéné bagolyszemét Mómosz felé fordította.
– Mómosz! Mondani szeretnél valamit?
– Hát, ha már kérdezed, istennő… Nagyon remek munka a ház, valóban. Távol álljon tőlem beleszólni a bölcsesség úrnőjének munkájába. Csak hát… Azt hittem, te is észreveszed majd, de… miért nem tettél rá kereket? Sokkal könnyebb lenne elköltözni, ha a hely már nem tetszik, vagy zavarnak a szomszédok. Miért kellett a földhöz rögzíteni?
Athéné szeme összeszűkült, de nem szólt semmit.
(Az emberek később feltalálták a kerekes házat, de ez már egy másik történet.)
Végül elérkezett a teremtésnek az a pillanata is, amikor Zeusz, az istenek királya megalkotta az embert.
Az istenek összegyűltek, és csodálták az új teremtményt; együtt zengték Zeusz dicséretét, amiért valami igazán különlegeset, maradandót alkotott. Most már lesz, aki tisztelje az égieket, és áldozattal lássa el őket! De hiába tűnt tökéletesnek a nagyszerű teremtmény, azért mégiscsak megszólalt egy hang a sarokból:
– Zeusz…
Mennydörgés morajlott végig az Olümposz felett.
– Mómosz! Mit akarsz?
– Hát… felséges Zeusz atya, távol álljon tőlem, hogy megkérdőjelezzem a bölcsességedet, de…
– De mi?
– Hát, az ember… Ne haragudj, felség, de amennyire remek ötlet, tényleg, és a kivitelezés is nagyszerű, mégis… nem kellett volna a szívéhez egy ablakot vágni? Ha az emberek láthatnák egymás szívét, tudnák, hogy ki az, aki jószívű, és ki az, aki gonosz. Miért kellett elrejteni az igazi valójukat egymás elől? Úgy érzem, baj lesz ebből…
Lett is baj. Zeusz végleg megharagudott Mómoszra. Nyakon ragadta a kritika istenét, és lehajította az Olümposzról, örökre száműzve őt az emberek világába.
Mómosz azóta is köztünk él, és néha emlékeztet minket arra, hogy semmi és senki sem lehet tökéletes.
Megjegyzés
Mómosz sok ókori forrásban felbukkan, de a fenti történetet teljes egészében csak Aiszóposztól ismerjük (i. e. 6. sz.). Bár Aiszóposz (Ezópusz) meséiről mindenkinek az állatok ugranak be elsőként, sok olyan történet is szerepel a neve alatt, ami az olümposzi istenekről szól. Mómosz – egyszer még fogunk vele találkozni ebben a kötetben – leginkább allegorikus alak a görög mitológiában. Népszerűségét a későbbi irodalomban jórészt Szamoszatai Lukianosznak köszönheti, aki az i. sz. 2. században saját szarkasztikus műveiben őt használta írói alteregóként.
Fotó: Trend Kiadó
