1936 nyarán fiatal mérnök érkezik Bukarestből az erdélyi kisvárosba, hogy megnézze a legkisebb Ganz-vízturbinát, és próbára tegye szerencséjét. A papírjai rendben vannak, a lelke nincs, a turbinával is gond van. Kalagor Máté, akit Matei Călugărunak is hívnak, le akar telepedni, bár nincs könnyű dolga. Vele együtt ismerjük meg a helyet: a politikai elitet, a városka polgárságát, a csodabogarakat, a román rendőrt, a zsidó szatócsot, a német fényképészt, és a százados juharfát a főtéren. A zárt mikrokozmosz fölött átgázol a történelem: királyi diktatúra, vasgárda, kis magyar világ, háború, szovjet bevonulás. És ha mindez nem volna elég, ott van még a mérnökember számára is legnagyobb rejtély, a szerelem. A nagy sikerű Egy dadogás történetéhez hasonlóan Vida Gábor új regénye is eddig ismeretlen látószögből, ironikus lendülettel beszél el azonosságokról és különbségekről egy jellegzetes 20. századi, közép-kelet-európai históriát, amely félig magyar és félig román, de leginkább, amint azt az alcím is jelzi: egészen erdélyi.
A kötet bemutatója a Margón volt, beszámolónkat itt olvashatjátok:
Vida Gáborral legújabb regényéről, a Senkiházáról a szerzővel Szegő János beszélgetett a Margó Irodalmi Fesztivál első napján.
Tovább olvasokVida Gábor: Senkiháza (részlet)
14. Béke van
Azzal a csinos tiszti katonaládával érkezett haza, melyet a román hadsereg készíttetett neki a saját zsoldjából, hogy legközelebb a váltás fehérneműt, a borotvát és néhány fontos kelléket legyen, amiben magával hozza, meg a három napra való száraz élelmet. Tartalékos őrmester egy csupán papíron létező repülőezredben, amelynek a gépeit már gyártják valahol, adjutáns is lehetne akár, ha kicsit igyekezne, korholta a parancsnok, de Kalagor nem igyekezett, mert szomorú volt, most mehet megint haza, abba a porfészekbe, ahol nem is tudja pontosan, hogy mit keres, meg nem is keres valójában semmit. Ősei nincsenek, vagyon sincs, de van két fia, és van egy felesége, van ezer dolga és feladata, hamarosan történik valami újra, megint be fogják hívni pár hétre, be van ez járatva, mint a történelem olajozott kereke, bár az albániai olasz hadjáratért nem érdemes mozgósítani, meneküljön Zog király a magyar feleségével, ahova akar, csak ide ne. Menjen haza a sok paraszt, arasson és dolgozzon, azután majd ősszel a nagy királyi hadgyakorlaton elválik, mennyit ér a román hadsereg. Nem tudja valójában, hogy a május 10-ei díszszemle után, amelyen felvonult 2000 tiszt, 18 000 katona, 4000 ló, 250 új ágyú, 200 gépkocsi, 107 repülőgép és 100 harckocsi, őt valójában miért is léptették elő, mert nem is volt jelen, de készenlétben állt, igen.
Borának sugárzott az arca, mikor mindent sikerült elrendezni, és felköltözni végre a havasra, megint a saját konyhájában főzött, félretolta olykor a cselédlányt meg a szakácsnét, engedjetek, szeretem csinálni. Volt abban valami aggasztó, ahogy nekifeszült a ház körüli teendőknek, pincétől a padlásig átnézett és átnézetett mindent,
mint aki tényleg elhatározta, hogy innentől arrafelé ez lesz az otthon,
nem szabad semmit a véletlenre bízni. Egy ház vagy tökéletes, vagy semmilyen, mondta, bár Kalagor nem volt erről meggyőződve, ő azt látta mindig, hogy Bukarest nincsen befejezve, mégis jól tudnak ott élni emberek, kastélyban és putriban egyaránt, egy palotát nehezebb elkészíteni, mint egy putrit, azután úgyis belefárad az ember, minden csak félbemarad. Van az itteniekben valami elvetélt igény a tökéletességre, valamit mindig el akarnak érni, amit nem lehet, de nem azért, mert gyengék, lusták vagy felületesek, hanem az a valami nincs is, arra a szintre nem lehet fellépni. Amikor ezt Borának elmondta, sértődés lett belőle, nem is értette az asszony, mit akar. A keramitpadló dolga az, hogy fényes legyen, és csikorogjon a gazda bőrtalpú cipője, ha rálép, a cselédlány ebbe akár bele is dögölhet, neki az a dolga, és az evőeszköz, a kilincsek, az ablak meg a lépcső korlátján a viasz… Vásárhelyen ez így van, mondta Bora, és ettől Kalagor elnevette magát, igen, Vásárhely volt régen a világ közepe, de most már nem az, most már itt van a világ közepe, ebben a házban, adjunk nevet neki. A névadás elsőre nem sikerült, mert a mi házunk a mi házunk, mondta Robika, Zoltán visongva nevetett. Bora később megkérdezte, hogy kié ez a ház tulajdonképpen. Csendesen kérdezte, mikor a gyerekek már aludtak. A Román Állami Földalapé, válaszolta Kalagor, az egy hivatal, tette hozzá, látván, hogy Bora nem érti, hát akkor az senki, szólt csendesen, azoknak az embereknek a nyugalmával, akik nem értik a magas összefüggéseket, meg nem is kíváncsiak rájuk igazán, de pontosan látják a valóságot.
Wolf Nelly úgy lovagolt át a hajnali derengésen, hogy ha sokan látták volna, sokan vetették volna magukat utána, de nem látta senki, egyedül Kalagor állt a magas fűben, egészen mellig ért, arcához emelte a puskát, amiben most sem volt patron, sosem lőtt vele, de fordult pontosan, követte a lovast, kissé előrehajolt, és mosolygott, igen, ez az a hajnal, amikor minden lehetséges. Nelly átugrat az árkon, a ló élvezi a hajszát, a harmat lepereg a fényes szőrén, prüszköl és hőköl, nyár van egészen. Azt nem tudják senkinek elmesélni és megindokolni, hogy mit keresnek éppen a sóskúti láp szélén ugyanabban a hajnali időben, annyira korán senki sem tud kelni, hogy valaki már ne indult volna el, és ne látná őket meg, de ők mégis külön emberek ebben a világban. Nelly például aludhatna nyugodtan délig, tőle nem kéri ezt senki számon, Kalagor pedig mehetne máshova is, őt ebben megjegyzik. Nelly átugrat az árkon, és fordul, derékig vizes a feszes nadrágja, hűvös van, Kalagor leengedi a puskát, találkoznak.
Jöjjön el hozzánk, mondja Nelly a nyeregből, Kalagor biccent, hogy miért is menne, ott neki semmi dolga, intéznivalója sincs, de tudja, hogy el fog menni. Az apám nagyon megrokkant, mondja Nelly, apáinkkal olykor ez történik, gondolja Kalagor, az öreg is csak ült a széken egy fél évig, azután lefordult. El fog menni, hogyne, csak alkalmas időt kell találni, délután lesz az, nemsokára. Ezekhez első szóra mész, korholja Alíz, Kalagor pedig azonnal ugrik, ha majd még hívnak katonának, menjen maga helyettem! Alíz elmosolyodik, ért mindent, el is menne, de ő nem kell oda. Aztán egy csendes kora nyári délután Kalagor felöltözik, mintha városra menne, kaucsuktalpú félcipőt húz, barna öltönyt, sétapálca és széles karimájú puhakalap, gyalog indul, mint aki ráér, végig fog sétálni a kavicsos úton, végig a főutcán a boltok előtt, a két templom összehajló tornya alatt, mint egy háromszögben, ami csak messziről látszik a dombtetőről, egy biccentés az Alíz tekintetes asszony háza felé, aki biztos látja a zsalugáter mögül, egy másik biccentés Ursuék felé, akik nem látnak semmit, a Birt nevű kocsma előtti asztaloknál nem ül senki, a Doi Brazi nevű Két Fenyő előtt lovak szénáznak, ott is csend van, végigsétál a főutcán, ami Regele Ferdinand most éppen, nem jár senki így ebéd után, lehetne vastagabb a kaucsuktalp, vagy keményebb, hogy a sok éles meg gömbölyű kő ne törje a lábát. A Barakk előtti komor, rozsdásodó vaskerítés eddig fel sem tűnt, mintha tényleg kastélyt akart volna építeni valaki, de aztán meggondolta magát, a súlyos kisajtó enyhén csikorog, a ház bent van, távol, a kiterjedt füves udvar gondozatlan, a fény és az eső miatt összevissza nő minden, élénkek a színek és üde a napfény. Wolf Sámuel egy kerti székben ül, könnyű gyapjúpléd alatt vacog, tényleg összement, amióta Kalagor nem látta. Egyedül ül a fák alatt, mintha mindenki magára hagyta volna, vagy csak diszkrét távolságot tartanak, a hangja recsegő, mint mindig, szivar után nyúl, öngyújtót keres a kis asztalkán, amit elborít egy hatalmas, gyűrött újság. Mint a régebbi korok deszkabordázatú ház, amelynek keskeny, hosszú tornáca idegenül hat ebben a világban. A politikai és a világhelyzetről kíván a Téglabáró beszélgetni, messziről jött a fiatalember, sokat láthatott Bukarestben,
meséljen, ott mi van, mit mondanak, mivel biztatják és fenyegetik a népet?
Kalagor pontosan tudta, hogy amikor a namajdiak híreket akarnak hallani tőle, valójában azt szeretnék elmondani, amit tudnak. Hogy mi van Bukarestben, Danzigban vagy a világ bármely felén, az őket kevéssé érdekli. Bukarestben az emberek általában megelégszenek azzal, hogy egymás szavába vágva harsognak, Namajdon a jól beszélő ember átveszi a szót, és addig mondja, amíg ki nem fullad, vagy valaki a szót el nem ragadja tőle. Wolf Sámuel téglabárónak viszont fontos mondandója volt, a Barakk hatalmas udvarából pár négyszögölet eladott a román ortodox egyháznak templomépítési céllal, vagyis egy holdat, bár először arról volt szó, hogy az utca másik oldalán lesz a templom, de a papok ragaszkodtak, hogy ezen a felén legyen, mert ez magasabb fekvésű, ide nem jön fel az árvíz, és igazuk van, ebben a sarokban el is fér egy kicsi templom. A város felé mutatott, ahol öreg almafák álltak, azokon túl a birtokot egy sor erdei fenyő határolta, a világháború előtt ültették, nyáron olyan gyantaillat van, mint Abbáziában. Madame Wolf azóta nem beszél vele, de volt már ilyen sokszor, ki lehet bírni, azt mondta, hogy amíg ő él, itt román templom nem lesz. Moldovannal a szerződés meg van már íratva, csak a szinódus kell még láttamozza. Nelly mélységesen fel volt háborodva, sehogy sem akarta megérteni, hogy ha vőlegényét tetemes váltságdíj fejében elengedi Bécsben a Gestapo, akkor egy görögkeleti anyakönyvi kivonattal itt akár el is tűnhet a németek szeme elől, és még hány rászoruló van, sok ezer ember maradt ki a román állampolgársági jegyzékből, nekik mind papír kell. Wolf úrnak kis mosolyra görbült a szája, mint aki tökéleteset lépett a vesztésre álló sakkjátszmában, a következő lépést is látja már, a többiek még ezt sem értik. Sose fog ez a templom itt megépülni, mondta, de Kalagor ezzel nem értett egyet, szerinte meg fog, az egyház ráér, csak mi sietünk állandóan. Pár napon belül a csendőrök Danila vezetésével lehozták a fatemplom mellől a roggyant haranglábat, és felállították az almafák közé, hiába mondta nekik Wolf Sámuel, hogy az már nincs az eladandó telken belül, ez a csendőröket nem érdekelte.
Nyitókép: Posztós János
