A vándorló palotát legtöbben Hayao Miyazaki rajzfilmes feldolgozásában ismerik, pedig eredetileg könyv formában jelent meg. Diana Wynne Jones történetéből több részletet is megtudhatunk Sophie családjáról vagy Howl múltjáról. Annak, aki szerette a filmet, lehetősége van mélyebben megismerni a történet helyszínét, Ingary földjét, ahol tényleg léteznek hétmérföldes csizmák és láthatatlanná tévő köpenyek. A kalaposboltban dolgozó Sophie magára vonja a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki megátkozza, így kénytelen elhagyni az otthonát és elindul az egyetlen helyre, ahonnan segítséget remélhet: a közeli dombok közt bolyongó vándorló palotába.
Diana Wynne Jones: A vándorló palota
I. fejezet
Amelyben Sophie kalapokkal beszélget
Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek valóban léteznek, igazi balszerencse három közül a legidősebbnek születni. Mindenki tudja, hogy te leszel az első közületek, aki elbukik, és te jársz a legrosszabbul, amikor elindultok szerencsét próbálni.
Sophie Hatter három nővér közül volt a legidősebb. Még csak nem is egy szegény favágó lánya volt, ami esélyt jelenthetett volna a boldogulására, legalábbis a mesékben. Szülei jómódúak voltak, és egy nőikalap-boltot üzemeltettek Market Chipping virágzó városában. Igaz, hogy édesanyja még akkor elhunyt, amikor Sophie két-, húga, Lettie pedig csak egyéves volt, apjuk azonban feleségül vette a legfiatalabb bolti eladóját, egy Fanny nevű csinos, szőke lányt, aki hamarosan életet adott a harmadik testvérnek, Marthának. Ettől
Sophie-nak és Lettie-nek gonosz mostohanővérekké kellett volna válniuk,
ahogy az szokás, ám a három lány mégis szépen felcseperedett együtt – bár Lettie volt az, akit mindenki a legszebbnek mondott közülük. Fanny mindhárom lánnyal ugyanolyan kedvesen bánt, és a legkevésbé sem kedvezett Marthának.
Mr. Hatter büszke volt lányaira, és a város legjobb iskolájába járatta őket. Sophie volt a legszorgalmasabb közülük. Rengeteget olvasott, és elég hamar ráébredt, hogy elsőszülöttként vajmi kevés esélye van egy érdekesebb jövőre. Bár ez csalódással töltötte el, az valamelyest mégis boldoggá tette, hogy a húgairól gondoskodhatott, és hogy majd segíthet meglelni Martha szerencséjét, ha eljön az ideje. Mivel Fanny mindig a boltban serénykedett, Sophie volt az, aki vigyázott a két kisebbre, akik között mindennapos volt a hajhúzogatás és sikoltozás. Lettie semmiképpen sem akart beletörődni, hogy Sophie után ő kell legyen a második legszerencsétlenebb.
– Ez nem igazságos! – méltatlankodott gyakran Lettie. – Csak azért jár Marthának mindenből a legjobb, mert ő született a legfiatalabbnak? Én egy herceghez fogok feleségül menni, úgy bizony!
Amire Martha mindig úgy vágott vissza, hogy ő anélkül is nagyon gazdag lesz, hogy bárkihez hozzá kelljen mennie. Sophie-nak ilyenkor mindig szét kellett választania őket, majd megvarrni az elszakadt ruháikat. Nagyon ügyesen bánt a tűvel, idővel már új holmikat is készített a húgainak. Például ott volt az a sötét rózsaszín ruhácska, amit Lettie-nek varrt Májusnapra (még a történetünk kezdete előtt), s amelyre Fanny azt mondta: úgy néz ki, mintha a legdrágább kingsburyi boltból származna.
Ekkoriban kezdtek el újra a Puszták Boszorkányáról beszélni az emberek. Azt suttogták, a Boszorkány a király lányának életére tört, ezért a király utasította személyes varázslóját, Suliman mágust, hogy menjen a Pusztákra, és számoljon le a Boszorkánnyal. Úgy tűnt, Suliman mágusnak a Boszorkánnyal nem, a saját életével viszont sikerült leszámolnia.
Ezért amikor pár hónappal később egy hatalmas, fekete palota jelent meg hirtelen a Market Chipping feletti dombokon, kormos füstfelhőket okádva négy magas, karcsú tornyából, mindenki egészen biztos volt abban, hogy a Boszorkány ismét kimozdult a Pusztákról, és arra készül, hogy rettegésben tartsa az országot, épp, mint ötven évvel korábban. Az emberek félni kezdtek. Senki sem járt kint egyedül, főként nem este.
Hogy még ijesztőbb legyen a dolog, a kastély nem is maradt egy helyben.
Néha csak egy nagy, fekete foltnak látszott az északnyugati ingoványon, vagy a keleti sziklák környékén magasodott, máskor pedig egyenesen lejött a dombokról, hogy letelepedjen az északra fekvő utolsó farm mögött, a hangafűben. Vándorlás közben is látták néha, olyankor piszkosszürke füst gomolygott a tornyaiból. Egy ideig mindenki biztosra vette, hogy hamarosan betér a völgybe is, és a polgármester már azt emlegette: a királyhoz küldet segítségért.
De a palota továbbra is csak a dombok környékén kóborolt, és az is kiderült, hogy nem a Boszorkányé, hanem Howl varázslóé. Ám ez utóbbinak sem örültek az emberek. Bár úgy tűnt, egyelőre nem akarja elhagyni a dombokat, a varázslóról az a hír járta, hogy saját szórakoztatására fiatal lányokat rabol, majd kiszívja a lelküket. Mások szerint a szívüket ette meg. Végtelenül hidegvérű és szívtelen varázslónak tartották, akitől egy lány sem lehetett biztonságban, ha Howl egyedül találta. Sophie-t, Lettie-t és Marthát a többi Market Chipping-beli lányhoz hasonlóan figyelmeztették, hogy sose járjanak egyedül, ami miatt ők elég sokat bosszankodtak.
Azon töprengtek, vajon mire használhatja Howl varázsló az összegyűjtött lelkeket.
Hamarosan azonban egész más dolgok töltötték ki a gondolataikat: Hatter úr hirtelen meghalt, pont, amikor Sophie elég idős lett ahhoz, hogy abbahagyhassa az iskolát. Ekkor derült ki, hogy Hatter úr tényleg büszke volt a lányaira. Túlságosan is. A magas tandíjak miatt ugyanis igen komoly adósság maradt a kalapboltra. A temetés után Fanny az üzlet mellett álló házuk nappalijában leült a lányokkal, és elmagyarázta a helyzetet:
– Attól tartok, mindegyikőtöknek ott kell hagynia az iskolát – mondta. – Osztottam, szoroztam, és úgy tűnik, az egyetlen lehetséges módja annak, hogy továbbra is fenntartsuk az üzletet, és gondoskodhassam rólatok, az az, hogy tanoncnak álljatok valami ígéretes műhelyben. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy mind a boltban maradjatok, nem lenne túl észszerű. Ezért így határoztam. Először is Lettie…
Lettie felnézett, ragyogott a szépségtől és az egészségtől, amit még a gyász és a fekete ruhák sem rejthettek el.
– Szeretnék még tanulni – mondta a lány.
– És úgy is lesz, szívem – felelte Fanny. – Elintéztem, hogy Cesarinál, a cukrásznál tanonckodhass. Úgy hírlik, hogy a tanítványai királyokként és királynőkként élnek, így biztosan nagyon boldog leszel ott, ráadásul hasznos szakmát is tanulsz. Mrs. Cesari jó vevő és remek barát, beleegyezett, hogy a pártfogásába vegyen.
Lettie felnevetett, de a hangján érződött, hogy egyáltalán nem örül.
– Rendben, köszönöm – mondta. – Micsoda szerencse, hogy szeretek főzni!
Fanny megkönnyebbültnek látszott; Lettie néha kellemetlenül makacs tudott lenni.
– Martha, te jössz – folytatta. – Tudom, hogy még kissé fiatal vagy ahhoz, hogy dolgozni kezdj, ezért olyasmire gondoltam, ami hosszú, nyugodt tanulóéveket biztosít számodra, és hasznodra válik, bármihez is szeretnél kezdeni később. Emlékszel régi iskolai barátomra, Annabel Fairfaxre?
A vékony, szőke Martha hatalmas, szürke szemével Fannyra meredt, majdnem olyan makacsul, mint Lettie szokta.
– Arra gondolsz, aki olyan sokat beszél? – kérdezte. – Ő nem boszorkány?
– De bizony az. Van egy takaros kis házacskája, és a Folding-völgy minden szegletéből járnak hozzá ügyfelek – bólogatott buzgón Fanny. – Remek asszony, Martha. Megtanít mindenre, amit tud, és bemutat majd téged minden előkelőségnek, akit csak Kingsburyben ismer. Sínen lesz az életed, mire kikerülsz a szárnyai alól.
– Végül is kedves hölgy, rendben – egyezett bele Martha.
A beszélgetést hallgatva Sophie úgy érezte, Fanny mindent a lehető legjobban rendezett el. Lettie második lányként nem vihette túl sokra, ezért Fanny olyan helyet választott neki, ahol talán találkozik majd egy jóképű, fiatal tanoncfiúval, és boldogan élhet mellette. Martha, akinek az volt a sorsa, hogy kitörjön, és meglelje a szerencséjét, elsajátíthatja a boszorkánymesterség fortélyait, és gazdag barátokra tehet szert, akik egyengethetik az útját a jövőben. Ami pedig őt magát illeti, Sophie már biztosra vette, mi következik. Nem is lepte meg Fanny mondanivalója.
– Sophie kedves, úgy tartom helyesnek és igazságosnak, hogy te örököld a kalapboltot, mikor majd visszavonulok, mivel te vagy a legidősebb. Tehát úgy döntöttem, hogy magam mellé veszlek tanoncnak, és megadom számodra a lehetőséget, hogy kitanuld a szakmát. Mit szólsz hozzá?
Sophie mégsem mondhatta erre: már beletörődött, hogy neki a kalapkészítés maradt.
Hálásan mondott köszönetet érte.
– Akkor ezt megbeszéltük! – állt fel Fanny.
Másnap Sophie segített Marthának becsomagolni a ruháit, és az azt követő reggelen mind kikísérték a fuvaros szekeréhez, amelyen útnak indult. Ahogy ott ült rajta, aprónak, merevnek és idegesnek tűnt. Martha riadtsága érthető volt, hiszen Felső-Foldingba éppen a dombokon át vezetett az út, amerre Howl varázsló palotája kószált.
– Minden rendben lesz Marthával – mondta Lettie. Ő maga azonban nem tartott igényt semmilyen segítségre a pakolásnál.
Amikor a Marthát és a csomagjait szállító kocsi eltűnt a láthatáron, Lettie egy párnahuzatba tömte a holmiját, majd adott a szomszéd fiúnak hat pennyt, hogy talicskázza el Cesariékhoz a Piactérre. Lettie a talicska mögött masírozott, és sokkal vidámabbnak tűnt, mint Sophie várta. Bár… ő legalább már maga mögött hagyhatta a kalapboltot.
A fiú nemsokára egy sietve papírra vetett üzenetet hozott vissza Lettie-től, amely szerint a lány már lepakolta a csomagjait a szálláson, és a Cesarinál eltöltendő idő remek szórakozásnak ígérkezik. Egy hétre rá a fuvaros is hozott levelet Marthától, hogy épségben megérkezett, és Mrs. Fairfax „nagyon kedves, és mindent mézzel eszik, mivel méheket tart”. Ezután Sophie jó ideig nem hallott a húgairól, mivel ő is megkezdte tanonckodását, már aznap, amikor Martha és Lettie elmentek.
Persze Sophie akkor már sok mindent tudott a kalapokról. Kiskora óta szabad bejárása volt a nagy műhelybe, ahol a fejfedők elnyerték formájukat, nem messze tőlük pedig virágok, gyümölcsök és egyéb díszek készültek viaszból és selyemből. Jól ismerte a bolt alkalmazottait is, a legtöbbjük már akkor ott dolgozott, amikor még az édesapja is csak gyerek volt. Ismerte Bessie-t, az egyetlen megmaradt eladót, minden vevőt, és azt a férfit is, aki a félkész, megformálásra váró szalmakalapokat hozta. Ismerte a többi szállítót is, és tudta, hogyan kell a téli kalapokhoz nemezt készíteni.
Fanny már nem taníthatott neki túl sokat – talán csak azt, hogyan kell a legügyesebben eladni egy kalapot.
– Okosan vezesd rá a vevőket a nekik való kalapra – magyarázta kedvesen Fanny. – Eleinte mutass nekik olyanokat, amik nem túl jók, így azon nyomban észreveszik majd a különbséget, ha fölveszik az igazit.
Valójában Sophie nem nagyon adott el kalapokat. Néhány napig a műhelyben szemlélődött, utána Fanny körbevezette őt a posztó- és a selyemkereskedőnél, majd megtanította neki a kalapdíszítést. Ettől kezdve Sophie egy kis fülkében üldögélt a bolt hátuljában, rózsákat varrt a főkötőkre és fátylat a kalapokra, selyemmel bélelte őket, majd viaszgyümölcsökkel és szalagokkal díszítette őket.
Nagyon ügyes volt, és szerette ezt csinálni. De magányosnak érezte magát, és kissé unatkozott is. A műhelyben dolgozó többi ember túl idős volt ahhoz, hogy szórakoztathassák, és úgy tekintettek rá, mint aki majd egyszer megörökli az üzletet. Még Bessie is így bánt vele. Ha nagy ritkán beszélgettek, az eladólány egyetlen témája az a földműves volt, akihez a Májusnap utáni héten készült feleségül menni. Sophie leginkább Fannyt irigyelte, aki akkor mehetett alkudozni a selyemkereskedővel, amikor csak akart.
A legérdekesebb dolog a vevők beszélgetésének kihallgatása volt. Senki sem tud úgy kalapot venni, hogy ne pletykálkodna közben. Sophie a fülkéjében varrogatva hallgatta, hogy a polgármester soha nem eszik zöld színű zöldséget, hogy Howl varázsló kastélya ismét megkerülte a szirteket, és hogy az az ember… A beszélgetés mindig elhalkult, ha Howl varázsló került szóba, de Sophie így is ki tudta venni, hogy a múlt hónapban elkapott egy lányt a völgyben.
„Kékszakáll!” – rebegték a suttogók, majd újra felcsapott a hangjuk, hogy megvitassák Jane Farrier szégyenteljes, új frizuráját. Jane aztán biztos nem bájolná el még Howl varázslót sem, nemhogy egy tiszteletre méltó férfit. Utána megint egy suttogva elejtett, félelmetes pletyka következett a Puszták Boszorkányáról. Sophie kezdte úgy érezni, hogy Howl varázsló és a Puszták Boszorkánya összeillő pár lennének.
– Mintha csak egymásnak teremtették volna őket. Szép kis párocska lenne – jegyezte meg Sophie az épp díszített kalapnak.
Ám a hónap vége felé hirtelen az összes bolti pletyka tárgyává Lettie vált.
Úgy tűnt, Cesariék boltja nap mint nap megtelt úriemberekkel, akik nagy mennyiségű süteményt vásároltak, s ragaszkodtak ahhoz, hogy Lettie szolgálja ki őket. A lány már tíz házassági ajánlatot kapott, a polgármester fiától kezdve az egyszerű utcaseprőig, de mindet visszautasította, arra hivatkozva, hogy még túl fiatal egy ilyen nagy horderejű döntéshez.
– Szerintem ez elég észszerű tőle – közölte Sophie az éppen készülő, selyemmel díszített főkötővel.
Fanny viszont elégedett volt a hírek hallatán.
– Tudtam, hogy minden rendben lesz! – lelkendezett. Sophie-nak úgy tűnt, Fanny örül, hogy Lettie már nincs a közelében.
– Lettie rosszat tesz az üzletnek – magyarázta ismét a főkötőnek, miközben a gombaszínű selymet igazgatta. – Rajta még te is elbájoló lennél, te lompos, öreges holmi. A többi hölgy csak ránéz Lettie-re, és máris kétségbeesik!
Ahogy teltek a hetek, Sophie egyre többet beszélgetett a kalapokkal. Más nem nagyon akadt, akihez szólhatott volna. Fanny a nap nagy részében alkalmi vételek vagy új vásárlók után járt, Bessie-t pedig lefoglalta a kiszolgálás, és hogy mindenkinek elújságolja az esküvői terveit. Sophie-nak szokásává vált, hogy a befejezett kalapokat felrakja az állványra, ahol majdnem úgy festettek, mintha valódi fejek lennének, csak test nélkül. Majd némi tűnődés után elmesélte a fejnek, milyennek is kellene lennie az alatta lévő testnek. Pontosan úgy hízelgett a kalapoknak, ahogy egy vásárlónak szokás:
– Rejtélyes vonzerőd van – dicsérte az egyik halványan csillogó fátyolost. Egy szélesebb krémszínűnek pedig, ami felhajtott karimáján rózsákat viselt, ezt mondta:
– Neked pénzes úrhoz kell feleségül menned!
– Ezután egy hernyózöld szalmakalaphoz fordult, melyen kacskaringós zöld toll ékeskedett: – Üde vagy, mint egy tavaszi levélke. – A rózsaszín főkötőket bájosnak tartotta, a csinos, bársonnyal díszített kalapokat pedig szellemesnek. A végére a gombaszínű selyemmel borított főkötőt hagyta: – Arany szíved van. Ezt észreveszi majd egy magas rangú személy, és beléd szeret. – Azért éppen ezt mondta, mert tulajdonképpen sajnálta azt a főkötőt. Olyan kis egyszerűnek tűnt.
Másnap Jane Farrier bement a boltba, és megvette. A frizurája valóban kicsit furcsának tűnt, és Sophie a fülkéjéből kilesve azt gondolta, hogy úgy néz ki, mintha Jane egy rakás piszkavas köré tekerte volna a haját. Kár, hogy azt a főkötőt választotta. Bár akkortájt mindenki kalapokat és főkötőket vásárolt: mindenképp elvitte volna valaki. Talán Fanny rábeszélése tette, talán csak a tavasz közeledte, de a kalapüzlet határozottan felkapottá vált. Fanny egyre gyakrabban mondogatta némi bűntudattal a hangjában:
– Azt hiszem, nem kellett volna ilyen sietve elküldeni Marthát és Lettie-t. Ilyen körülmények között talán mégis megéltünk volna.
Olyan sok vásárló jött, ahogy közeledett a Májusnap, hogy komor, szürke ruhát öltve Sophie-nak is ki kellett segítenie a boltban. De a nagy forgalom miatt egyre nehezebb volt két vevő kiszolgálása között időt szakítani a díszítésre, ezért esténként hazavitte magával a készülő kalapokat, és lámpafény mellett késő éjszakába nyúlóan dolgozott, hogy elkészüljön a másnapra szánt adaggal. A hernyózöld kalap, amilyet a polgármester felesége is hordott, nagyon keresett lett, csakúgy, mint a rózsaszín főkötők. Április utolsó hetében aztán valaki a gombaszínű iránt kezdett érdeklődni, amilyet Jane Farrier is viselt, amikor megszökött Catterack grófjával.
Aznap éjjel, varrás közben, Sophie kénytelen volt belátni, hogy az élete elég unalmas. Ezután, ahelyett, hogy beszélt volna a kalapokhoz, mindet felpróbálta, amint elkészültek, és megszemlélte magát a tükörben. Ez hiba volt. A komor, szürke ruha nem állt jól Sophie-nak, különösen most, hogy a szeme karikás lett az állandó varrástól, ráadásul vöröses árnyalatú hajához sem a hernyózöld, sem a rózsaszín nem passzolt. A gombaszín-berakásos pedig egyszerűen fásultnak mutatta.
– Mint egy vénlány… – állapította meg Sophie.
Nem mintha ő is grófok után sóvárgott volna, mint Jane Farrier, és arra sem vágyott, hogy a fél város házassági ajánlatokkal halmozza el, mint Lettie-t. Mégis
szeretett volna valami olyat tenni – bár elképzelni sem tudta, hogy mit –, ami egy kicsit érdekesebb,
mint folyton kalapokat díszíteni. Arra gondolt, másnap szakít majd némi időt arra, hogy meglátogassa Lettie-t, és beszélgessen vele.
De nem ment el. Vagy nem talált alkalmas időpontot, vagy nem maradt rá energiája, vagy a Piactér tűnt túl távolinak, esetleg eszébe jutott, hogy ha egyedül indul útnak, Howl varázsló leselkedhet rá. Akárhogy is, napról napra egyre megvalósíthatatlanabbnak tűnt a gondolat, hogy meglátogassa a húgát. Nagyon furcsa volt… Sophie mindig is úgy gondolta, majdnem olyan határozott, mint Lettie. Most viszont rá kellett jönnie, hogy néhány dolgot csak akkor tud megtenni, ha már nem maradt több kifogása.
– Ez abszurdum! – jelentette ki egyszer. – A Piactér csak két utcára van ide. Ha futok… – Majd megfogadta magának, hogy Májusnapon, amikor zárva lesz az üzlet, elmegy Cesariékhoz.
Ekkoriban már új pletyka keringett a boltban. Azt mondták, hogy a király összeveszett az öccsével, Justin herceggel, aki száműzetésbe vonult. Senki sem tudta a vita okát, de néhány hónappal korábban az álruhás herceg valóban áthaladt Market Chippingen úgy, hogy senki nem tudott róla. A király Catterack grófját küldte, hogy keresse meg a herceget: így találkozott a gróf Jane Farrierrel. Sophie szomorúan hallgatott és figyelt. Úgy látszott, mégis történnek érdekes dolgok, csak éppen mindig valaki mással. Sophie úgy gondolta, jó lenne már beszélgetni Lettie-vel…
Eljött a Májusnap. Már hajnaltól vidámság töltötte meg az utcákat. Fanny korán elment, de Sophie-nak még be kellett fejeznie néhány elkezdett kalapot; énekelgetve dolgozott rajtuk. Elvégre Lettie is dolgozik ma, hisz Cesariék ünnepnapokon éjfélig nyitva szoktak lenni.
Veszek majd náluk egy tejszínes süteményt, döntötte el magában Sophie. Már nem is tudom, mikor ettem olyat utoljára. Közben izgatottan figyelte az ablak előtt elhaladó forgatagot: az élénk ruhákat, az ajándékárusokat, a gólyalábasokat.
De amikor végre szürke kendőt terített szürke ruhája fölé, és az utcára lépett, valahogy elszállt az izgalma. Kissé levertnek érezte magát. Túl sokan siettek el mellette nevetgélve és kiabálva, túl nagy volt a lárma és a lökdösődés. Sophie úgy érezte, hogy az utóbbi néhány hónapban, amelyet varrogatással és ücsörgéssel töltött, öregasszonnyá, vagy legalábbis öregesen bizonytalanná vált. Szorosabbra húzta magán a kendőjét, és házak falához lapulva óvakodott tovább, így próbálva elkerülni a tömeget.
Amikor hirtelen durranások sorozata hallatszott valahonnan föntről, azt hitte, menten elájul. Felpillantott: Howl varázsló palotája állt a domboldalon, közvetlenül a falu fölött, és innen nézve olyan közelinek látszott, mintha a házak kéményein ülne. Kék lángok törtek elő mind a négy tornyából, a nyomukban pedig kék tűzgolyók szálltak a magasba, majd ijesztően robbantak széjjel. Mintha Howl varázslót igencsak bosszantotta volna a Májusnap. Vagy talán csak megpróbált csatlakozni az ünnepléshez a maga sajátos módján. Sophie túlságosan rémült volt ahhoz, hogy tovább gondolkodjon ezen. Ha nem járt volna már félúton, nagy valószínűséggel visszafordul. Így inkább szaporábban kezdte kapkodni a lábát.
– Mégis miből gondoltam azt, hogy érdekesebb életre vágyom? – kérdezte magától futás közben. – Folyamatosan rettegnék! Ezzel jár legidősebbnek lenni a három közül.
A Piactérre kiérve, ha ez lehetséges, még rosszabbul érezte magát. A téren elég sok fogadó állt, amelyek előtt fiatal férfiak parádéztak kissé már ittas állapotban, földet söprő, hosszú ujjú köpenyekben, csatos csizmáikkal dobbantgatva, amelyeket munkanapokon eszükbe sem jutott volna felvenni. Hangos megjegyzéseiktől harsogott a környék, és a lányokat sem féltek leszólítani. A lányok pedig párosával sétálgatva éppen arra vártak, hogy leszólítsák őket. Májusnapon ez teljesen megszokott volt, Sophie mégis megrémült tőle. És amikor egy rendkívüli, kék-ezüst öltözetet viselő fiatal férfi felfigyelt rá, és úgy döntött, megszólítja, Sophie egy kapualjba húzódva igyekezett elrejtőzni.
A fiatal férfi meglepetten nézett rá.
– Semmi baj, te kis szürke egérke – nevetett kissé szánakozva. – Csak egy italra akarlak meghívni, ne nézz már olyan riadtan!
A sajnálkozó tekintet láttán Sophie elszégyellte magát.
A férfi nagyon jóképű volt kicsit csontos, intelligens arcával
– már jócskán benne járhatott húszas éveiben – és gondosan ápolt, szőke hajával. Kék köpönyegének ujjai hosszabbak voltak, mint bárki másé a téren, csupa csipkézett szegély és ezüstös berakás.
– Ó, nem, köszönöm, ha nem bánja, uram – hebegte Sophie. – Éppen a húgomhoz tartok.
– Akkor hát menj – nevetett a fiatalember. – Milyen jogon tarthatnék távol egy csinos hölgyet a húgától? Szeretnéd, hogy elkísérjelek? Tényleg nagyon ijedtnek látszol.
Kedvesnek tűnt, ezért Sophie csak még jobban szégyellte magát.
– Nem. Nem, uram, köszönöm! – nyögte ki a lány, majd szinte elmenekült az idegen elől. A férfi parfümjének jácintillata még futás közben is kísérte egy darabig.
Milyen előkelő volt! – gondolt vissza rá Sophie, miközben sikeresen átküzdötte magát a Cesariék üzlete előtt álló asztalkákon.
A cukrászda kerthelyisége zsúfolásig megtelt, és odabent is olyan tömeg és hangzavar fogadta Sophie-t, mintha még mindig a téren lenne. Hamar észrevette Lettie-t a pultnál kiszolgáló többi eladó között: ebben nagy segítségére volt néhány fiatal földműves fiú, akik könyöküket a pultra támasztva bókok özönét zúdították a húgára. Lettie, gyönyörűbben és talán kissé vékonyabban, mint valaha, villámgyorsan rakosgatta a süteményeket a zacskókba, amelyeket aztán ügyes kis csavarással zárt le a levegőben. Két csavarás között oda-odalesett, és mosolyogva válaszolgatott nekik. Az üzletben igen vidám volt a hangulat, Sophie-nak pedig szinte úgy kellett utat törnie a pultig.
Végre Lettie is meglátta őt. Egy pillanatra mintha összerezzent volna, majd szeme elkerekedett, szája pedig széles mosolyra húzódott.
– Sophie! – kiáltotta.
– Beszélhetnék veled? – kiabált vissza Sophie. – Valahol.
Kissé tehetetlennek érezte magát, mivel egy szép ruhába bújtatott, vaskos könyök hátrább taszította a pulttól.
– Csak egy perc! – szólt vissza Lettie. A mellette álló lányhoz fordult, és valamit súgott a fülébe. A lány bólintott, majd vigyorogva foglalta el Lettie helyét.
– Most velem kell beérnetek – mondta a tömegnek. – Ki a következő?
– De nekem veled kell beszélnem, Lettie! – tiltakozott az egyik fiú.
– Csevegj Carrie-vel! – válaszolta Lettie. – Én most a nővéremmel akarok beszélni.
Igazából úgy tűnt, senki nem bánja a dolgot. A vendégek odalökdösték Sophie-t a pult végéhez, ahol Lettie várta integetve. Sophie még hallotta, amint megkérik, hogy azért ne tartsa fel egész nap a húgát. Lettie felhajtotta a pult egy deszkáját, s beengedte a nővérét. Majd megragadta Sophie csuklóját, és a bolt hátsó részébe, egy szobácskába húzta, amely teli volt faállványokkal és rekeszekkel, azokon pedig sütemények egész garmadája sorakozott. Lettie két sámlit vett elő.
– Ülj le! – szólt Sophie-hoz, majd szórakozottan belekukkantott a legközelebbi rekeszbe,
kivett onnan egy tejszínes sütit, és a nővére felé nyújtotta. – Erre szükséged lehet.
Sophie, miközben belélegezte a sütemény ínycsiklandó illatát, a sámlira roskadt, és úgy érezte, a sírás kerülgeti.
– Ó, Lettie! – sóhajtott fel. – Annyira örülök, hogy látlak!
– Igen, én pedig örülök, hogy ülsz – felelte Lettie. – Mert nem Lettie vagyok… hanem Martha.
