Az észt írónő Kai Aareleid Kártyavárak című regénye a második világháborús Észtországba kalauzol minket, ahol egy fiatal lány szemtanúja lesz annak, mit is jelent a család és az összetartozás a szovjet megszállás után. Ez egy korszakos történet, ahol a háború és az azt követő újjáépítés mindent átír, a romjaiból éppen csak éledezik az ország, kiderülnek a családi titkok, az élet pedig gyorsan halad tovább.
A lánynak egyszerre kell megértenie, milyen, ha darabokra hullik a családja, hogy milyen az első szerelem, és mit jelent az, ha az ember titokzatos módon, egyik napról a másikra veszti el az édesapját. Aareleid regénye töredékes formában, kisebb, időben ugráló fejezetekben mutatja be az észt családot, bravúrosan megmutatva az apró, de annál jelentőségteljesebb részleteket.
Kai Aareleid: Kártyavárak
Ford. Segesdi Móni
FLÖSS
1952
Az íróasztal bal felében apa fiókjai vannak. Tiina tudja, hogy a fiókok kulcsát apa ruhásszekrényében, a zsebkendőhalom alatt találja. A fiókok nehezen járnak, nyikorognak kihúzás közben, különösen az alsó, amelyben apa raktára van. Több csomag kék jegyzetpapír lapul benne, különböző színű tinták, pár doboz ceruza, egy új fekete töltőtoll, gyufa, rajzszög, nagy csomag gombostű, néhány kerek, zöld feliratos fogporos tégely.
A középső fiók a kedvence. Egy doboznyi fotó emberekről, akiket nem ismer vagy csak homályosan rémlik az arcuk a múltból, abból az időből, amikor nyaranta hármasban elutaztak apa Karksi környékén élő rokonait meglátogatni. Borítékok nehezen kibetűzhető levelekkel. Levélnehezék itatóssal.
Az a bizonyos boríték a fura fotóval és az újságkivágásokkal. Kártyapaklik.
Tiina megszagolja apa kártyáit.
Ida azt mondta, a kártyáinak emlék-szaga van. Tiina nem tudná megmondani, milyen szaga van apa kártyáinak. Idának hála, most már tud játszani lángoló várososat meg ötlaposat meg még néhány egyszerűbb játékot, pasziánszozni is tud, és ugyanúgy motyog hozzá, mint Ida. Juuli néni viszont azt mesélte, hogy a cigányok megjósolják a jövendőt kártyával, ugyanazok a cigányok, akik miatt egyetlen idegennek sem szabad ajtót nyitni, mert ők elragadják a kisgyerekeket. A cigányok elrabolják a gyerekeket, és belőlük is cigányt csinálnak, mondja Juuli.
Apa kártyáinak nincs semmilyen illata, de van bennük valami varázs vagy titok, amit Tiina szeretne megfejteni.
Mi az a rojál? És mit jelent az, hogy flöss?
Ezeket a szavakat dünnyögte apa az egyik éjjel. És ezt ismételgette:
„Fel nem foghatom, hogyan. Hogyan. Megvoltak a lapjaim, akkor mégis hogyan.”
Apa akkor a konyha felőli „fekete ajtón” jött be, vizet mert a vödörből és mohón felhajtotta, a kamrában matatott, majd leült a sötétben. Anya nem ébredt fel. Tiina fülelt.
Először azt hitte, apának vendége van, és vele pusmognak. Nesztelen kimászott az ágyból, és kilesett az ajtórésen. De apa egyedül volt. Háta mögött a kamrában égett a villany, apa az asztalnál ült, kabátban, valamit rágott és magában beszélt.
Tiina hosszan bámulta őt. A sötétben véletlenül nekiment az ajtónak, az megnyikordult. Apa felkapta a fejét.
Az arcát nem lehetett látni, csak a hangja hallatszott.
– Te meg mit leselkedsz ott?
Apa hangja mosolygott.
– Gyere ide – Peeter finoman megveregette az asztallapot.
Tiina kinyitotta az ajtót, a konyhába lépett, megállt az asztal mellett.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Sült húsos kenyeret eszem – felelte Peeter. – Megéheztem.
– Ilyen sokáig dolgoztál? – tudakolta Tiina.
Apa válasz helyett visszakérdezett:
– Miért nem alszol?
Tiina vállat von.
– Készítsek egyet neked is?
Tiina bólintott.
Apa készített mindkettejüknek egy-egy szeletet. Tiina leült.
– Rakjak rá mustárt? – kérdezte apa.
Tiina még soha nem evett mustárt. Csak annyit tudott, hogy csípős és facsarja az ember orrát.
– Rakjál.
Ekkor kijött anya. Először a fehér hálóinge, aztán az arca és a hangja.
– Hát ti meg mit műveltek itt?
– Eszünk – felelt elsőként Tiina, teli szájjal. – Mustárt eszem!
Anya elmosolyodott. Ezúttal egyikük sem szólt rá, hogy teli szájjal nem beszélünk.
– Gyertek aludni – mondta anya, és visszament az ágyba.
– Vidd vissza az ételt a kamrába – fűzte hozzá a sötétből.
Tiina elalvás előtt még hallotta, ahogy anya és apa ágyának a rugói nyikorognak.
– Vártalak – suttogta anya.
– Ne haragudj – dörmögte apa.
Anya felsóhajtott. A paplan suhogott. És megint nyikorogtak a rugók.
Tiina álomba merült, a mustár lángolt a szájában.
TITOK
1961
A fasori kikötőhídnál állnak, a menetrend szerinti kishajót várják a fűzfák alatt.
– Az uszodáig megyünk? – kérdi Tiina. Zöld bársony hátizsákjában minden eshetőségre egy egész napi élelem. Szendvics, üdítő, napozópléd, fényképezőgép. Vova elég titokzatos volt. A tanítás vége óta nem látták egymást. Egy hónapja.
– Menjünk a Strandig – feleli Vova.
Az elmúlt hónapban több levelet váltottak, táborból táborba. Vova úttörőtábora Kloogában volt, Tiináé Kukulinnben. Kloogától Kukulinn madártávlatban van vagy kétszáz kilométer.
Köszönöm a levelet és a fotót, ez állt Vova utolsó levelében. Én két nappal korábban érek haza. Szóval várnom kell rád. Mielőtt elutazol vidékre, én pedig a rokonokhoz Leningrádba, mindenképp elviszlek hajókázni. Ne felejtsd el a kapitányos dalt!
Meséltem neked, hogy a bácsikám Moszkvában abban a gyárban dolgozik, ahol azok a hajók készülnek? A világ olyan nagy és olyan kicsi.
A pontonhíd felől előbukkan az ő Kreutzwaldjuk, fent a fedélzeten mindössze néhányan lézengenek. Még csak tíz óra, ilyen korán ebben az irányban nemigen vannak utasok.
– Menjünk fel – javasolja Vova. Megint csak ilyen szófukaron.
Tiina a korláthoz telepedik le. A motor újra felpörög, a hajó lassan távolodik a parttól, és elindul az árral szemben.
Tiina ölébe ejti a kezét, és a hajó alól feltörő keskeny habcsíkot figyeli. Elhaladnak a botanikus kert mellett, a pontonhíd alatt. Olyan alacsony, hogy be kell húzni a fejüket.
Vova ma nem valami beszédes, és Tiina azon töpreng, mi baja lehet, de rákérdezni nem mer.
– Oda a park szélére állítólag dalosünnep-színpadot építenek, és nézőteret alakítanak ki – mondja Tiina, amikor elhagyják a szabadstrandot. Valahogyan ki kell tölteni a csendet.
Vova bólint. A csend nem hagyja magát.
– A tallinnit láttad?
– Igen – feleli szórakozottan Vova.
– Biztosan nem hiszed el, de tavaly nyáron jártam életemben először Tallinnban. A kórussal a Dalosünnepen. Idén hűvös nyarunk van, de tavaly trópusi hőség volt. És akkor a felvonulás alatt iszonyú zivatar támadt, szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Azt hiszem, júliusban volt.
– Húsz-huszonegy.
– Hogy mi?
– Július húsz-huszonegy.
– Honnan tudod?
– Mi is ott voltunk. Anyukám el akart menni.
– Á, értem.
Megint hallgatnak. Búg a hajómotor, áramlik feléjük a folyó.
– Olyan volt a dalosmező, mint egy nagy folyó, térdig ért a víz, emlékszel?
Vova bólint.
– Tenger. Mint a tenger.
– Igen – mondja Tiina.
Vova kerüli a tekintetét.
Tiina mosolyog, próbálja újra felvenni a beszélgetés fonalát.
– A fehér ruhámban beszorultam a néptáncosok közé a színpad tetője alá. A piros szoknyáknak eresztett a színe. A lányoknak teljesen piros lett a lábuk, a ruhám meg rózsaszín foltos.
Egész este súroltam hideg vízben, abban az iskolaépületben a belváros szélén, ahol elszállásoltak bennünket.
De sikerült kiszednem a foltokat. Másnap aztán, mintha nem is lett volna az az özönvíz, sütött a nap, szikrázott a tenger. – Elhallgat. – Nem is figyelsz rám. Mi van veled?
– Hogy mi? Nem, ez klassz – feleli Vova.
– Mi klassz?
– Tiszta lett a ruhád, napsütés, tenger. „Balti-tenger – a béke tengere”. Anyukámnak nagyon tetszenek a dalosünnepeitek.
Vova elhallgat.
Tiina nem tudja, hogyan folytassa. Arra jut, hogy megvárja, amíg odaérnek. Amikor már nem fecserésznek és nevetgélnek körülöttük emberek. Amikor magukban lesznek.
Végre megáll a hajó, Vova a kikötőhídról a kezét nyújtja neki. Ez valamelyest megnyugtatja.
A fák közé érnek, susogó lombkoronák alatt lépkednek szótlanul.
Végül Tiina megáll, és Vovára néz.
– Valami baj van? Mi van veled?
Vova köhint. Tornacipője orrával egy kis követ bökdös, míg el nem gurul. Mintha szedegetné össze a szavakat.
– Nem is tudom. Az van, hogy. Apukámat lehet, hogy átirányítják máshová. Még nem biztos, de elképzelhető.
Tiina kivár, de Vova ennél többet nem mond.
– Mit jelent az, hogy máshová? – kérdi végül Tiina.
– Még nem tudom. Hallottam, ahogy beszélgettek, apukám és anyukám. Hallottam, amikor anyukám azt mondta: „Sajnálom szegény fiút, épp most, amikor lettek itt barátai.” Helyekről nem beszéltek, arról sem, hogy mikor.
Tiina úgy érzi, mintha gyomorszájon vágták volna. A szendvicsek és az üdítő gondolatától hirtelen elfogja az émelygés. Cserben hagyják a szavak. Jó lenne, ha valaki átölelné és megvigasztalná. Ezt nem lehet, nem szabad. De látja, hogy Vovának még nehezebb.
– Nem akarok elmenni – fejezi be Vova.
– Én sem akarom, hogy elmenj – teszi hozzá halkan Tiina, és megfogja Vova kezét, megszorítja. Melegnek érzi a fiú kezét. Tudja, hogy az ő ujjai jéghidegek. Vova válaszol a szorításra, Tiina kezét fogva megáll, és a szemébe néz.
– Nem akartam elrontani a napod. Ne haragudj.
Tiina összeszedi magát.
– Ugyan már. Nem rontottál el semmit. Olyan hangulatos volt ez a hajóút, köszönöm, hogy elhívtál. Gyere, keressünk inkább egy helyet, ahol megehetjük a szendvicseket. Aztán meg ússzunk egyet. – És ugyanilyen könnyedén hozzáfűzi: – Talán mégsem helyezik át.
– Igen.
Tiina leteríti a plédet, és elkezd kipakolni a hátizsákjából. Csak a nyelvén van könnyedség.
Minden más, ami a torkától lefelé esik, súlyos, mint a kő.
Megszédül, le kell ülnie.
– Elhoztam néhány ballagási képet, ezeket nem is láttad. Vicces, hogy az ember befejezi az iskolát, az utolsó osztályt, és akkor a hétéves iskolából nyolcéveset csinálnak, és megint az utolsó osztályba kerülsz. Mint azok az álmok, ahol csak mész-mész, de nem jutsz sehová.
Vova próbál vele nevetni.
– Látod, itt mind együtt vagyunk: anya, apa, én. Mint egy család. Ezen meg anyával és Kalju bácsival vagyok.
Tiina nézi a fényképet.
– Annyira mókás ember. Jószívű. Csak ne inna. – Tiina felsóhajt. – Miért van az, hogy minden embernek van valami gyenge pontja, ami tönkreteszi a boldogságát? Majdnem minden embernek. A te apukádnak és anyukádnak valószínűleg nincs, de amúgy…
– Az én apámnak a munkája az – jegyzi meg halkan Vova. – Az is mindent tönkretehet.
Tiina az ajkába harap. A családi fotóra merednek.
– Szerintem nagyon hasonlítasz az apádra – jegyzi meg Vova.
– Én is azt hiszem – Tiina szomorkásan elmosolyodik.
– Azon a fotón, amit a táborba küldtél nekem, azon különösen. Otthon beletettem keretbe.
– Te is adhatnál nekem egy fényképet magadról.
– Majd adok.
Vova megint megfogja Tiina kezét. A lány lehunyja a szemét.
Nem, Vova, nem szabad elmenned. Nem.
De semmi nem segít.
A rémület és a rettegés végül úrrá lesz rajta, és Vova érzi, ahogy mellette Tiina vézna kis teste csendesen rázkódni kezd.
Tehetetlenségében magához vonja a lányt, simogatja a haját. Alig érintve.
– Nem tudom, mit csinálok, ha te elmész – suttogja Tiina.
– Itt vagyok, most itt vagyok – feleli Vova.
Tiina a fiúba kapaszkodik, arcát a mellkasába fúrja, belélegzi a másik idegen és ismerős illatát. Benne van Vova apjának dohányillata, ugyanolyan, mint apáé, gondolja Tiina, benne van Vova anyja, a Pikovaja dama, Tiina észrevette, anyának is volt ilyen kölnije régebben, de még valamit érez benne, valamit, ami csak Vova, kesernyés és sós és – Vova.
Nyitókép: Facebook - Kai Aareleid
