Fenyvesi Orsolya mágikus ars poeticája minden címkét levet magáról: talán mesekönyv, de akkor az összes korosztály számára. Vagy bizarr sci-fi a felnőtté válásról? Utópia? Akkor már inkább disztópia. Netalán egy társasjáték játékszabálya? Még az is meglehet, hogy egy titkos társaság alapító okirata. Egy dolog bizonyos: emlékezetes képeivel és zabolátlan fantáziájával hosszú időre rabul ejti az olvasó képzeletét.
Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak.
Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük...
Fenyvesi Orsolya: A minótaurosz és én (részlet)
Amikor anya sírt, a házak mocorogni kezdtek. Épp csak annyira, mint amikor mi kényelmetlenségünkben fészkelődünk, de nyugtalanítóan. A házaktól épp elvárható lenne, hogy meg se mozduljanak, kivéve talán földrengéskor, de az igazán odaadó házak még olyankor is állhatatosan megőrzik egyensúlyukat. Szóval anya sírt. Épp csak annyira, hogy kihallatsszon a csukott ajtón át.
A falusiak többsége nem hagyta zavartatni magát a ficergő falaktól, elvégre hétvége volt, kijárt nekik az alvás. A kolosszust ezért Rozamunda, az űzött szépség látta meg először (dús fekete haja örökkön ajzottan lobogott utána). Meg is torpant egy pillanatra, ami tőle rendkívül szokatlan volt. Aztán hazament, és szólt a szüleinek. Majd Buba néni járt arra, szombaton hajnali kilenckor – épp Orsiékhoz igyekezett segíteni. Ő azonnal felrikácsolta az egész falut.
– Hát nem csodálatos? – lelkendezett apa, teáját kortyolgatva. – Ott ül egy kőszobor, lábát a patakba mártva, és nem mozdul!
– Próbálták már felsegíteni? – kérdezte anya, aki Buba néni kopogtatására megmosta az arcát, és kifáradt a zokogószobából, ami persze a hálószoba volt, csak csapzottabb oroszlánsörénnyel.
Orsi arra gondolt, hogy ha tényleg szomorú lenne, nem hagyná abba a sírást, csak mert vendégük érkezett.
Ő biztos nem hagyta volna abba. Akkor miért bőg állandóan?
– Hogyan, drágám, talán targoncával? – kacagott Buba néni. – No de az öreg Kocsis meg a Professzor már próbálják szóra bírni.
– Megnézhetem, anya? – kérdezte Orsi. Ha elmegy, és csupa új élménnyel tér haza, anya is felvidul majd.
– És Gyuri? – kérdezte anya.
– Ő a szobámban marad. – Orsi tartotta magát elhatározásához. Vállára kapta a kabátját, kiviharzott az ajtón, és majdnem belebotlott az udvar közepén ácsorgó farkasba.
– Bocsi, farkas. – Milyen selymes a bundája!
* * *
A patakparton már egy kisebb tömeg verődött össze. Piri mama messziről kiszúrta Orsit, és vigyorogva integetett neki, közben mutogatta, hogy meg fog fázni, ha nem gombolja be a kabátját. Orsi átfurakodott a bámészkodókon, és megpillantotta a kolosszust. Nagyon szimpatikusnak tűnt, talán egy picit fáradt volt a tekintete, és hát – nem mozdult. A vállán egy élénk rózsaszín kismadár ugrándozott izgatottan.
Az öreg Kocsis a kolosszus térdén ülve lóbálta a lábát, és törte fényes kobakját. A Professzor a szobor derekát masszírozta, amit Orsi elsőre nem értett, de aztán rájött, hogy valószínűleg már túl vannak azon, hogy megpróbálják szóra bírni, és nyilvánvalóan nem jártak sikerrel. Az összeverődött emberek közt elszigetelten ott volt pár parázs is, de Hárs semerre.
Orsi úgy ment haza, mint akinek fontosabb dolga akadt.
* * *
Amikor anya sírt, a macskák egyszeriben kedvesek lettek Orsival. Márpedig nagyon úgy tűnt, anya nem akarja, hogy megvigasztalják. Úgyhogy a cicák egyre többen, egyre gyakrabban bukkantak fel a kertben hunyorogva. A verandán elheverve gyűjtötték bundájukba a ritkás téli napfényt, és zsákmányállatként hordták Orsi ablakpárkányára. Emellett még halott gyíkot, kisegeret, az ügyetlenebbek cserebogarat is hoztak.
Orsi ezeket Gyurinak adta, aki kapva kapott a csemegén. Magához képest egészen boldognak tűnt, amióta be volt zárva. Hiába várta a farkas a kert végében, a dombtetőn, hiába vonított utána ki tudja, honnan, messziről – a cicák teljesen átvették az uralmat a kertben. Gyuri időnként eltűnt valahol a házban, de amikor Orsi már azt hitte, végképp nyoma veszett, újra a fotelben ücsörgött.
Az biztos, hogy a nagy sírás-rívástól kínjában mocorgó ház is nyűgösebbé vált, időnként felcserélte a sarkokat, és ilyenkor talán eltüntette Gyurit.
Apa sokat dolgozott, a hidegben sok megrendelést kapott különböző Nap-zsebórákra, amelyek fedelüket felpattintva vakító fényt sugároztak, sőt, még az időt sem jelezték. Amikor anya sírt, apa kivételesen szép darabokat készített, fonódó indákkal.
* * *
– Anyádnak mi baja? – kérdezte Margó.
– Nem tudom, tiszta hülye – felelte Orsi, és szégyellte magát.
* * *
Egyik reggel anya épp csöndben volt, és a tükör előtt állt, az arcát vizsgálva.
– Tudod, Orsi, hogy nem mindig így néztem én ki? – Majd választ sem várva folytatta: – Miután megszülettél, akkor kezdtem el felismerni arcomon a te arcvonásaidat. Akkor lettem szép.
* * *
Amikor anya sírt, Orsi elhatározta, hogy megpróbál varázsolni. Úgy tartották, varázsolni csak a felnőttek tudnak, de állítólag akadt, akinek már gyerekkorában sikerült létrehoznia valami maradandót. Hiszti, dührohamok, nagy sírások alkalmával el-elcseppent némi mágia – Orsi sem a fizikai erejével verte szét a házat hatéves korában, de a szülők igyekeztek eltussolni ezeket a baleseteket, és a Vigyázó is minden alkalommal megjelent, hogy emlékeztesse őket ígéretükre.
– Megóvjuk a gyerekeket – ismételtette el velük újra és újra. –
Megóvjuk a gyerekeket. Nem kell tudniuk róla, hogy minden lehetséges.
* * *
Orsi most nagyon akart. Annyira akart, hogy nem is tudott másra gondolni. De anya annyira sírt, hogy Orsi elfelejtette, hogyan kell kabátot gombolni. Vagy vizet kortyolni. Teljesen lekötötte az akarás, de hiába akarta, csak nem tudott vizet gombolni, sem kabátot gondolni. Pedig a macskák oltárrá avatták az ablakpárkányt, és azóta is csak őt szolgálták! De nem volt elég gondolni. Azt vette észre, hogy egyre nehezebben mozog, lába ólomsúlyú. Alig bírta elvonszolni magát az iskoláig, és vissza.
* * *
Amikor anya már hét napja sírt, megáradt a patak, és megeredt a beszéd. A gyerekek gyöngyöket fogtak a jeges vízből, a kolosszus körül fel-felbucskázó akvamarin gyöngyöket, de amúgy is mindenki a kolosszus körül bolyongott,
hátha épp ő lesz az, aki meglátja, amikor megmozdul. De az csak ült megdermedve. Immár derékig a patakban.
– Valamit tennünk kell, ez nem mehet így tovább, ez kibírhatatlan – hőbörgött a Professzor magatehetetlen kétségbeesésében.
Egy vásott kölyök egyik este pukit rajzolt a kolosszus hátsójára, de a kőizmok még erre sem mozdultak, nem csapott oda az óriás, nem is nevetett. Nem is volt vicces.
* * *
Amikor anya sírt, esténként Orsi a farkast figyelte, egyre hosszabban, egyre gyönyörködve. A farkas csak várt. Éhezett. És vérzett is. Valaha fürge, piros sejtjei szökésnek indultak. Most csak lesett, leste a házat. Gyurit várta, gyomrában csillagokkal.
* * *
Valamelyik reggel apa kilesett a konyhaablakon, és a kerítésen túl látta, hogy eljöttek a szomszéd bácsiért a meztelenek. Mióta az unokájával már csak röfögni lehetett, a bácsi elég sokat betegeskedett, és most, hogy meghalt, apa anyával üvöltött:
– Abbahagyhatnád már, Ingrid, szedd össze magad!!!
* * *
Amikor másnap iskolába ment, Orsinak csapkodnia kellett a karjával, mert alig bírt már lépni. Mintha belenehezült volna a tél végi, fagyos sárba.
– Hát persze! – kiáltott fel a Professzor, amikor meglátta a lányt. – Meg kell értenünk, mit mond az az átok kis madár! Le kell fordítanunk a csiripelését! – És eszelősen ugrándozott lila bundájában.
Aznap az egész iskolát kivezényelték a patakpartra. Felsorakoztak a tanács tagjai is, Buba néni pedig magával hozta a tanácsadó jószágot. Ott állt anya is, apa mellett, álnokul mosolyogva. Most mit mosolyog? Orsi dühösen meredt rájuk, észre sem vette, csak amikor már nevetés morajlott az összeverődött tömegben, hogy a Professzor felmászott a polgármester nyakába, onnan gesztikulált hevesen. A polgármester megadóan tűrte.
– …ezért mindenkit felszólítok a tanács nevében, hogy oldjuk meg. Fejtsük meg!
Értsük meg, mit mond ez a madár, mert, látjátok, barátaim, oly nagyon mondja, és ha ésszel felfogjuk végre, mit csicsereg, azt is megérthetjük, hogy került ide ez a kolosszus, és miért pont a mi patakunkban áztatja a lábát…
A Professzor teljesen behergelte magát. Sorra odaállt az emberek elé, hogy fennhangon firtassa, eszükbe jutott-e már valami. Kitalálta, hogy a kislányok csicseregnek így, ezért az iskolások sorai közt veszettül hadonászva faggatta őket, a szünetekben vajon miről beszélgetnek, de a kislányok makacsul hallgattak… A tanácsadó jószág meg semmi másra nem volt jó, csak hogy egyre ilyesmiket hajtogasson:
– Szerintem igaza van. Szerintem is tűrhetetlen a helyzet. Szerintem az öregnek jó ötletei vannak.
A kismadár a kolosszus vállán hetykén csivitelt. És akkor megjelentek a macskák.
Ráérősen, oroszlánléptekkel ballagtak, majd elhevertek a fűben, egy beste kandúr kevélyen mosakodni kezdett. Mindenki látta őket. Mindenki tudta, hogy a macskák tudják. Értik a madár izgatott hadarását, és nem mondják el, a dögök! Odébbállnak! Elsétálnak! Hiába is próbálnák kényszeríteni őket… A Professzor siccegve elkergette őket.
– Büdös dögök! – kiáltott utánuk, és Orsi nevetett. Őt szerették a macskák, ma reggel az egyik, látta a tekintetén, majdnem meg is szólította.
* * *
Telt-múlt a nap, és egyre csüggedtebben ötleteltek a népek. A kislányok unalmukban csicseregtek, de a kismadarat hidegen hagyta az efféle csacsogás. Akkor Margó megszorította Orsi kezét, és a vegyesbolt felé bökött az orrával. Orsi legnagyobb megrökönyödésére Dilibogyó csámpázott elő a bokrok mögül. A falusiak szitkozódni kezdtek, páran kiköptek, mások legyintettek, Orsi látta, hogy apa eltakarja anya szemét, nem is értette, miért. De a polgármester intett a boszorkánynak, aki a hóna alatt valamit cipelt. Irgalmas egek, Orsi sohasem látott még ilyet, de azonnal meg tudta nevezni: egy laptopot! Ezért biztosan száműzték volna a faluból Dilibogyót, ha nem száműzte volna már rég önmagát.
– De hát nincs is internet-hozzáférésed – méregette a Professzor az átkozottat.
– Itt-ott azért csurran-cseppen még egy kis wifi, de ti ezen most csak ne aggódjatok! – felelte Dilibogyó. – Megelégeltem a lármát. – A banya ekkor, talán csak Orsi látta, de anyára lesett, aki tekintetét dacosan a földre szegezte.
– Azért jöttem, hogy lefordítsam nektek, mint mond a madár, aztán mindenki hazamehet.
A tömegben beindult az izgés-mozgás, de lélegzet-visszafojtva vártak. Dilibogyó leguggolt, a földre tette és felnyitotta a laptopot. Egészen közel hajolt a képernyőhöz.
– Meg is van, a fordítóprogram. Csöndet kérek, és… csak mondjad, Csicserkőc.
Orsi biztos volt benne, hogy nem így hívják a madarat. Mindenki döbbenten figyelt, és a laptop hangszóróiból hamarosan felhangzott egy gépies hang, ami a következőket mondta:
– Csip-csip, csirip, csipcsirip.
Csönd. Ahogy a kismadár elhallgatott, elnémult a robothang is. Majd a kismadár újra csőrét tátotta, és a program szinkrontolmácsolta szavait:
– Csip-csip-csip-csiri-csip-csip.
Döbbent csönd. Dilibogyó a torkát köszörülte.
– Nos – szólalt fel. – Úgy vélem, ez egy meglehetősen pontos fordítás volt.
A Professzor a kolosszus térdére roskadt. Dilibogyó összecsukta a laptopot, és nagyokat horkantva távozott. Anyára lesett, aki ezúttal viszonozta, és állta a pillantását. Orsi fájdalmat látott az arcán, ezúttal egy másikat. Sarazósat. A boszorkány végül hátat fordított mindenkinek, és visszabotorkált, a véletlen házba – Orsi legalábbis ezt sejtette.
A Professzor megemberelte magát, és ismételten szót kért:
– Ennek a madárnak, most már elmondhatjuk, halvány fogalma sincs semmiről, pedig nem is halvány, hanem rikító rózsaszín! – kiabálta.
A polgármester ezúttal leintette.
– Elég volt a komédiából – recsegte. – Ezúton is köszönöm Professzor Úrnak, hogy ép elméje maradékát az ügynek szentelte, de az elmúlt napok, hetek történéseiből, különös tekintettel a pukis incidensre, arra a következtetésre jutottunk, hogy a kolosszus nem akar szóba állni velünk, és megköszönné, ha békén hagynánk.
A tömeg elismerően zúgott.
– Ezennel – emelte fel hangját ismét a polgármester – megadom a kolosszusnak a tartózkodási engedélyt. Tartózkodjunk tőle!
