Az ADHD, azaz a figyelemhiányos hiperaktivitás manapság már egyre több embernél jelentkezik, főleg a fiatalabb generációknál. Erre gyakran betegségként vagy szellemi deficitként tekintünk, pedig ahogyan Tamara Rosier könyve is bemutatja, nem rendellenességről van szó, hanem csupán arról, hogy ezeknek az embereknek másként van huzalozva az agyuk. Az amerikai PHD-kutató, aki több ADHD-val kapcsolatos csoportosulás kezdeményezője és vezetője is, személyes és szakmai tapasztalatain keresztül mutatja be, hogyan lehet a figyelemzavarral együtt élni. Olvass bele!
Tamara Rosier: Másként huzalozva - Életvezetés és érzelemkezelés ADHD mellett (részlet)
A tettetés vége
Ha elviszel engem egy nagyobb partira, kapcsolatépítő eseményre vagy adománygyűjtésre, biztos, hogy ott az ADHD-val élő személyek felé fogok nyitni. Nem szándékosan. Egyszerűen mindig így alakul. Nem azért, mert én alapítottam a West Michigan-i ADHD Központot, és nem is azért, mert több mint tizenkét éve dolgozom a szakmában. Az sem magyarázat, hogy négy gyerekemből három ADHD-s. A valódi ok az, hogy ösztönösen felismerem a törzsembe tartozókat. Tudod, én is ADHD-val élek. Bár ezt valószínűleg észre sem vennéd – elsőre.
Az ADHD tünetei javarészt rejtve maradnak, hacsak nem vagy tisztában azzal, mire kell figyelni.
A legtöbb esetben senkinek sem tűnne fel, hogy nehezen bírok egy helyben ülni, mivel nem igazán mocorgok látványosan, és nem kelek fel mászkálni csak úgy. Ehelyett titkon elfoglalom magam azzal, hogy az ékszereimet piszkálom vagy végigfuttatom az ujjam a kezemben tartott pohár száján.
Közösségben talán észre sem vennéd, mennyi mindent megteszek a beilleszkedés érdekében, vagy hogy mekkora energiát fektetek abba, hogy normálisnak tűnjek. Folyamatosan nagy szorgalommal igyekszem elnyomni az ADHD-s magatartásomat azzal, hogy úgy teszek, mintha lekötne az udvarias csevegés, nem vágok mások szavába, és figyelmesen végighallgatom őket. Az érett viselkedés tettetése az előbb vagy utóbb elhatalmasodó, impulzív gondolatok és cselekvések egyvelegével végül a társas életből való kiégésbe torkollik. Így inkább a hozzám hasonlók vonzanak: akik poénkodnak és a szavadba vágnak. Amikor ADHD-sok találkoznak, a beszélgetés összevissza ugrál egy rakás téma körül, mintha csak egy nagy közös tudat szabad áramlását hallgatnád.
Ebben a környezetben nem kell úgy tennem, mintha nem lógnék ki a sorból.
Nem kell a tüneteimre koncentrálnom. Jelen lehetek a pillanatban, élvezhetem az adott eseményt, és békében lehetek az ADHD-s énemmel.
Hacsak nem töltesz el velem valamennyi időt, valószínűleg nem tudod, hogyan hat rám az ADHD a mindennapokban. Azt viszont észreveheted, hogy nehezemre esik megjegyezni dolgokat, figyelni a megbeszéléseken és befejezni a feladataimat. Gyakran előfordul, hogy keresek valamit, amit nem a helyére tettem, miközben magamban azt motyogom, hogy hol a csudában lehet? Ha nem tudnád, hogy ezek az ADHD tünetei, azt gondolhatnád rólam, hogy felelőtlen, szétszórt, megbízhatatlan vagy egyszerűen csak ostoba vagyok. Ez azért van, mert az ADHD tüneteit gyakran félremagyarázzák, és személyiségjegyekként tudják be ahelyett, hogy neurológiai eltéréseknek tekintenék.
Mivel tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbben nem ismerik elég jól az ADHD-t, és félreértelmezik a látható tüneteit, mindent megteszek azért, hogy normálisnak tűnjek – amihez tettetnem kell magam. Az élet egyébként egyszerű feladatai napi szinten küzdelmet jelentenek számomra. Például szívesen felhívnám a barátaimat, hogy elmenjek velük kávézni, de bármi, ami nem ebben a pillanatban történik, megszervezhetetlennek tűnik. Vannak napok, amikor úgy érzem, képtelen vagyok egy mederbe önteni a szétszóródott gondolataimat elég ideig ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjek egy feladatba, nemhogy be is fejezzem azt. Olykor a tüneteim palástolására tett próbálkozásaim csúfos kudarcot vallanak. Az ADHD-ból fakadó apró hibák pedig a nap folyamán felgyülemlenek: két kliensnek ugyanazt az időpontot adom, elfelejtem befizetni valamelyik számlámat, vagy lehúzva hagyom a kocsim ablakát egy esős napon. Estére teljesen kimerülök, és egy csődtömegnek érzem magam.
Pontosan tudom, az ADHD-n kívüli világ hogyan gondol miránk, ADHD-sokra. Korábbi feletteseim, barátaim, sőt még családtagjaim is hanyagság, lustaság vagy szimplán butaság jeleinek könyvelték el a tüneteimet.
Még az is, aki tudja, hogy ADHD-val élek, hajlamos jellemhibának tekinteni a kórisméket, és rám szól, hogy figyeljek már oda jobban erre vagy arra.
Sűrűn tartok előadásokat sokszínű közönségnek arról, miként hat az ADHD az egyénre. Az egyik ilyen estén szülők nagy csoportjával beszélgettem az ADHD-val felcseperedő gyerekek érzelmi biztonságának témájáról. Kiemeltem a problémamegoldásra való ösztökélés fontosságát. Elmagyaráztam, milyen könnyen merül el egy ADHD-s személy a szégyen- és alkalmatlanságérzet tengerében. Végezetül néhány szülő beállt elém egy sorba, hogy feltehessék a felmerülő kérdéseiket, én pedig segítettem nekik kidolgozni a gyermekneveléssel kapcsolatos következő lépéseiket. Egy jó szándékú, nem ADHD-s szülő feljött hozzám a pódiumra, és azt mondta, „elviszem a poharad. Tudom, hogy úgyis elfelejtenéd”, aztán kacsintott, és nevetett egy jót a saját viccén. Biztos letaglózottnak tűnhettem, mert hirtelen megváltoztak a vonásai, és azt kérdezte, „jajj, szükséged volt még rá?”
A szavai arculcsapásként értek. Feltételezte, hogy tényleg megfeledkeznék a pohárról, és kifigurázta ezt a nehézségemet, amivel túlságosan is érzékeny ponton hasított belém: „Megcsinálom helyetted, hiszen te úgyis túlságosan hanyag/ostoba/megbízhatatlan vagy hozzá.” Addigra már rég megtettem a feledékenységem elleni óvintézkedéseket azzal, hogy az előadáson használt távirányítót mindig a poharam mellé raktam le, így azt biztosan nem hagytam volna ott.
A hazafelé tartó repülőúton belegondoltam, hogy milyen könnyen elfog az alkalmatlanság érzése. Bárcsak azt mondta volna az a nő, hogy „szeretnék segíteni neked ebben”. Tudom, hogy nem azt a negatív üzenetet akarta közvetíteni, hogy hanyag volnék. De mivel mi, ADHD-sok olyan sok erre vonatkozó apró visszajelzést kapunk, mindez egymásra halmozódik és csorbát ejt az általános jóllétünkön.
A fenti problémának csak az egyik része az, ahogy a többi ember megítél engem, a másik része a saját magam feletti, kemény ítélkezés.
Sok más ADHD-s személlyel egyetemben én is érzékeny vagyok az elutasításra és a kritikára.
A kognitív torzítás áldozatává válok, és ott is kritizálást észlelek, ahol az nincs jelen, mint például azon a konferencián a segítőkész szülő esetében.
Megpróbáltam elrejteni az emberek elől az eredeti gondolkodásmódomat és viselkedésmintáimat, hogy beilleszkedjek egy nem ADHD-s világba. Megfigyeltem a nem ADHD-s emberek mintázatait – hogy ők hogyan gondolkodnak és viselkednek –, hogy jobban beolvadjak közéjük. Arra a következtetésre jutottam, hogy képtelen vagyok tovább mímelni a neurotipikus létet. Ehelyett muszáj őszintének lennem azzal kapcsolatban, hogyan hat rám az ADHD, mi zajlik a fejemben, mit miért csinálok, és ha mindezt megértettem, azt felhasználhatom a társadalomban való boldogulásomhoz. Ez folyamatos alkalmazkodási játék, cserébe viszont működik! Nem kell többé megjátszanom magam. Elfogadom, hogy más vagyok, mint azok, akik nem ADHD-val élnek. És bár egy felgyorsult, túlságosan is ingergazdag világban élek, ahol könnyen elterelődik a figyelmem, képes vagyok megtalálni az utat, ha mindig újabb készségeket és attitűdöket fejlesztek ki. Azáltal, hogy megismerem az agyam sajátos működését, különböző trükköket és kiskapukat alakítok ki, melyeknek köszönhetően képes vagyok elintézni a dolgaimat, és megbocsátani magamnak, ha ez mégsem sikerülne.
Ha ADHD-val élsz, tudnod kell, hogy az agyad másként van huzalozva.
Azért nem úgy működik, mint egy normális, neurotipikus személyé, mert máshogy lett bekötve. Néhány része túl-, néhány pedig alulműködik egy nem ADHD-s agyhoz viszonyítva. Ha látjuk, miben különbözik egy ADHD-s agy működése egy neurotipikusétól, az segít a megértésben, az elfogadásban és a különbségek kompenzálásában.
Az első teendőnk annak elfogadása, hogy az ADHD egy összetett zavar, amely az érintettek életének minden területére kihat. Szeretném, ha megtanulnád felismerni az állapotod jellegzetességeit, hogy aztán olyan alkalmazkodási stratégiákat vezethess be, amelyek gördülékenyebbé teszik a mindennapjaidat. Az ADHD-ról szerzett tudás erőt ad ahhoz, hogy a tettetés szükséglete nélkül is tarthasd kézben a tüneteidet.
Az első, második és harmadik fejezetben megismerheted az ADHD-val élő emberek bonyolult érzelmi világát. Látni fogod, hogy az összetett érzelmek számos különböző formában ütik fel a fejüket. Van, akinek például beletörik a bicskája abba, hogy megnyomja a stop gombot, amikor dühös vagy frusztrált valami miatt. Mások nem igazán tudják rávenni magukat olyan tevékenységekre, amelyek untatják őket.
Az ADHD érzelmi összetevőinek felismerése segít kompenzálni azok hatását.
A negyedik, ötödik és hatodik fejezetben fejest ugrunk az ADHD gondolati világába. A zavarral érintett elmében gyakori figyelemelterelő tényezők azok a folyamatos negatív üzenetek, amelyekkel önmagunkat bombázzuk. Mintha gonosz kis manók lennének, ide-oda settenkednek, és olyan hazugságokkal tömik a fejünket, amiket szépen elhiszünk nekik. Elültetik a félelem, a kudarc és az értéktelenség érzését. Most megtanulhatod, miként ismerd fel ezeket a kognitív torzításokat, hogyan címkézd azokat, és mit tegyél a továbblépés érdekében.
A hetedik, nyolcadik és kilencedik fejezetben megismered, hogy az ADHD-s emberek hogyan viszonyulnak az időhöz, az energiához és a motivációhoz, és hogy mit lehet kezdeni mindezzel. Megtanulod az Oldd Meg Ábra használatát, amivel áttekintheted a feladataidat, valamint beoszthatod az idődet – és ami a legfontosabb, elkezdheted ADHD-barát módon megközelíteni az életed egyes területeit.
A tizedik fejezet bemutatja, miként járul hozzá az érzelmek, gondolatok és cselekedetek kézben tartása a pszichés jóllétedhez. Az ADHD Lelki Egészség Létrája segít átlátni, mi történik a lelkivilágodban, így könnyebben tudod majd kezelni a pillanatnyi helyzeteket, valamint megalapozottabb döntéseket fogsz hozni.
A tizenegyedik fejezet a határkijelölés fontos témáját boncolgatja. Egy személy határai lényegében iránymutatók, szabályok vagy korlátok, amelyeket ő maga alkot meg annak érdekében, hogy észszerű és biztonságos keretet szabjon annak, ahogy mások interakcióba lépnek vele. Sok ADHD-val élőnél egészségtelen határok alakulnak ki, aminek következtében nehézségeik támadnak az emberi kapcsolatok, az aktivitás-pihenés és a helyzethez illő érzelmek koordinálása terén.
Ha jól húzod meg a határaidat, hatékonyabban és biztonságosabban tudsz létezni a világodban.
A tizenkettedik fejezet három gyakorlati területen segít a tünetek enyhítésében: az alvás kezelésében, a teljesítőképesség védelmében és a feladatok begyakorlásában. Ezekre a témákra fókuszálva stabil alapot kapsz az életedhez szükséges későbbi ADHD-barát stratégiák kidolgozásához.
A tizenharmadik fejezetben az ADHD-s gyerekek érzelmi biztonságban történő felneveléséről lesz szó. Megtaníthatod a gyerekeidnek az önhatékonyság és a lelki ellenálló képesség erejét. Gondos nevelés és bizonyos készségek elsajátítása mellett az ADHD-s gyerekek is magabiztos felnőtteké cseperedhetnek.
Mire az utolsó oldalra érsz, remélhetőleg már megtanultál türelmesen és kedvesen bánni magaddal, akárcsak mindenki mással, akin felismered a zavar jeleit. És mindenekelőtt tudatosítod magadban, hogy bár az ADHD mellett kihívást jelent a kellemes lét kialakítása, igenis lehetséges termékeny és kielégítő életet élni vele.
Fotó: Pexels
