A stílus maga az ember? Szvoren Edina új kötetében a közkeletű mondást fordítja ki. Nádas Péter-, Krasznahorkai László- vagy Tompa Andrea-mondatok olvashatók itt, amelyeket nem Nádas, Krasznahorkai vagy Tompa Andrea írt le, hanem Szvoren Edina. A kötet egyik legizgalmasabb darabja ezért az, amelyikben Szvoren Edina éppen Szvoren Edina-szöveget imitál. A különböző stílusok kaleidoszkópszerű forgatagában pedig egyre nehezebb tetten érni, hol is kezdődik az utánzás.
Szvoren Edina: Kérődző Kronosz (részlet)
Nádas Péter: In statu nascendi
az undorukat[1]
A régi szászok oly kíméletlen módszerekkel dolgozták föl a csapdába ejtett mezei pacsirtákat, hogy Albert, a brutalitástól megcsömörlött szász király 1876-ban egyetlen tollvonással betiltott mindennemű madárvadászatot. A mágnások konyhamesterei, az uralkodói háztartások, a vendégfogadók szakácsai ugyanis az énekesmadár saját belsőségeiből, vérrel kevert májból, szívből és tüdőből készítettek pasztétává tört, majd meisseni aszúborral, Spätlesével lazított tölteléket, azt tömködték, szuszakolták a bordaűrbe, a tolla fosztott bőr alá. Amit aztán kemencében sütöttek omlósra, ropogósra. A szakácsoknak a madarat lábánál összefogva kellett a nagypolgárok, iparosok, választófejedelmek és messzi városokból érkezett utazók asztalára tálalniuk, míg a megcsömörlött Albert el nem rendelte a tilalmat. Az elmaradhatatlan, tojásfehérjéből készített keresztvonás a mostanra édességgé szelídített lipcsei pacsirta kalapján egyszóval nem üresdíszítmény, nem oktalan pazarlás,
hanem éppenséggel a gúzsba kötött madár testére feszülő spárga stilizált fonata.
Felteszem, vannak, akik nem vérrel kevert májról szeretnének most hallani, nem a kényes ízlésű Albertről, s inkább arra kíváncsiak, a kép korában ugyan változott-e a fényképezés helyzete. Ebben a rendelkezésemre bocsátott fél órában a végére szeretnének járni, hogy mi történt a fotózás alapanyagaival, a fényforrásokkal, végső soron magával a fénnyel. S persze az emberrel. Mondjam csak el, miképpen vált jóformán lehetetlenné, hogy a fényképész az emberi arcot a fényínség állapotában rögzítse.
Csalódást fogok okozni, hölgyeim és uraim.
S hogy csalódást okozhassak, várakozásokat kell keltenem.
Gohlis városrész egyike a nyugalmasabb lipcsei negyedeknek. Ebben a negyedben lakott a barátom, aki szállást kínált egy biblioterapeuták és pszichiáterek részére rendezett többnapos tanácskozás idején. Utazásaim során nem akarok senkinek sem terhére lenni, s azt sem szeretném, ha nekem volnának terhemre mások. A barátom ez alkalommal mégis rábeszélt, szálljak meg nála.
Lipcsei pacsirtákkal akartam hozzá beállítani, 1998 kora őszén három szelet lipcsei nyalánksággal akartam meglepni őt. Meg nem mondhatom, miért épp hárommal, hiszen akkor már elvált, egyedül élt, felesége az ő közös gyermekükkel immár Kasselba hurcolkodott.
Taxit fogtam a pályaudvaron. Olajos tekintetű, fénylő szemhéjú úr szállt ki a bőröndömért. Garbót viselt, amit szigorúnak szokás mondani, s ahogy megragadta a bőröndöm fülét,
nekem csupán haboznom lehetett, tiltakozni nem.
A kocsi hirtelen támadt csöndjében egy szovjet tábornokról elkeresztelt utcát neveztem meg úti célként. A Trufanowstrasséban lakott akkoriban a barátom, egy csúnyán véget ért szép házasság hajótöröttje, amint a barátom szerette híresztelni magáról. Úgy hitte, a házassága egy könyv miatt ért véget. Így mesélte. Egy könyves baleset miatt. Miként a szerelmeseket, nem zavarták az aránytalanságok, a perspektíva rossz irányba forduló tölcsére, nem felülről, nem kívülről nézte a történetét. Még ha az elemek illeszkedő sokasága mindenkor szerényebb helyet foglal is, mint ugyanezen elemek önnön összefüggéseikből kihullva, összezilálva, s még ha emberfővel képzelni is alig vagyunk képesek más építkezési elvet, mint két szomszédos elem közt a legnagyobb érintkező felületre rátalálni, józan ésszel fölfogni nem tudom, miként gondolhatta a barátom, hogy házak vakondjáratok miatt omoljanak le, rágcsálók tárnái ássanak alá égbe vesző óriásnyárakat. Könyvek egy házasságot. Akkor már csaknem évtizedes vitában álltunk. Ahol is kölcsönös csodálatunkra időnként megfordultak a pólusok.
Két hasonló alkatú ember magnetikus taszítása munkált a viszonyunkban, így aztán legjobb szórakozásunkra, s mintha az ég világán semmi nem kötne minket sehova, időnként azt kezdtük állítani, amit korábban a másik. A barátom tónus nélküli arca, ami engem mindig is egy érett szőlőszemre emlékeztetett, ilyenkor a lágyan szétterülő orrtő körül pár pillanatra megfeszült. Tűhegynyi gödrök képződtek a viaszos bőrfelszín alatt.
Tudni való, hogy a csillárok bolondja volt, csillárokat restaurált, csillárokat gyűjtött, csillárokat hordott a gohlisi villalakás helyiségeibe. Ha olykor csekély haszonnal túladott rajtuk, furdalta a lelkiismeret, előfordult, hogy az üzletet akár ráfizetéssel is hajlandó volt visszacsinálni. Rézfazettás lüszterlámpa lógott az egykori gyerekszobában, amelynek havonta egyszer volt csupán lakója. A maga tucatnál is több fénylő hólyagocskájával, melyek gömbcsuklóikon egyenként is mozgathatóak voltak, plafon síkjára rögzített falikar ékeskedett a tágas előszobában. Kubista műremek derengett az étkező félköríves ablakfülkéje fölött. Gardróbszekrények mélyén rejtőztek a barátom mellőzött vagy kegyvesztett csillárjai, plafonrózsák porosodtak a vendégágy alatt, foglalatukba nem illő, idomtalan izzók, szemük vesztett eresztékek, szidolozásra váró vagy lecserélt lámpasúlyok.
Kolumbusz háromárbócos karavellája volt kivehető az egyiken.
A barátom, nincs két hete, élt azzal a születésünkkel belénk helyezett joggal, mely szerint ennek a jogokban és lehetőségekben dúskáló létnek bármikor kedvünkre véget vethetünk. Jog és lehetőség sem éppen az illeszkedés legnagyobb felületét keresik. Hiszen ha létezik jog, abból nem következik lehetőség, ha létezik lehetőség, abból nem következhetik jog.
Trufanowstrasse, mondtam figyelmetlenül.
Trufanov hadtestei harcoltak Sztálingrádnál, a Donnál, ostromolták Berlint, maga Trufanov később Lipcse városát irányította a fegyverletétel utáni időkben. Megszervezte az egészségügyi ellátást, eltakarította a halottakat, újraindította az egyetemet. Mintha szarral lennének bekenve, szülővárosomban ezeket az utcaneveket réges-rég lecserélték.
A barátomnak szánt lipcsei pacsirtákat magam mellé csúsztattam a hátsó ülésen. A visszapillantón fenyőfát formázó, Wunderbaumnak nevezett illatosító lógott, ami nagy forgalmat bonyolító, ám gondosan tisztán tartott nyilvános illemhelyek szagát árasztotta valamiért. Sofőröm vezetői engedélye is ott csapkolódott a cinóberkék csodafa mögött.
Gök úr, vagy talán Ergök úr egyezményes jelekkel a fülére mutatott.
Akkor már magam is láttam a fülkagyló ízesülésére erősített kis gépezetet. Trufanowstrasse, ismételtem meg a címet kissé előrehajolva, emelt hangon, de az intonáció változatlanságára ügyelve, tagoltan. Behajtás a Lumumba utca felől, tettem hozzá, alighanem mégis túl hangosan. Barokk zeneművekben van így egymásra utalva magasság és erő, a hang fizikai adottságai és a vele társított emberi indulat. Aki kiabál, az dühös. Aki emelt hangon kénytelen beszélni, lemondhat az udvariasság látszatáról is. Mintha kétgyökűek lennének az emberi affektusok, s nemcsak az okba lenne bekötve az okozat, hanem okozatba is az ok. Mintha a kauzális láncok kétirányúak volnának, s az örömérzet kiváltásához elegendő lenne már maga a mosoly. S akkor világ csúfjára egyidejűleg állnának fenn okok meg okozatok.
Lumumba, bólintott Gök úr. Szakmája iránti gyöngéd aggályossággal a sebváltóra helyezte kezét, finoman a gázpedálra lépett.
Kézhátát olykor a légcserélő lamellái elé tartotta, ahogyan testhőt szokás ellenőrizni, felszökő lázat. Amikor oldalra fordította a fejét, hogy kikémleljen egy parkoló furgon mögül, számba vegye a felsőbbrendűnek mondott forgalom alakulását, netán átengedjen egy társadalmi viszonyok szerint felette állót, akinek azonban lóerőben számolva rászorulónak kellett minősülnie, a nyakát hallottam ropogni.
Meglehet, csupán az irányjelző ketyegett.
Miként sejthette volna, majd éppen az ő ketyegő irányjelzője, az ő krepitálása hozza eszembe a Löhr utcai boltsegédet: a kioldódott, földet verő cipőpertlijét, s a csillárt, amit a barátom a jóvátételi pénzből vett abban a boltban.
Csevegtünk. Azoknak a felnőtt, szemérmességre nevelt, védekezőkészségüket legalábbis szeméremmel födöző férfiaknak az oldott hangnemében társalogtunk, akiknek ebben az életben többé nem kell találkozniuk, s a kimondott szó iránti felelősségüket nem a lelkiismeretükbe kihelyezett félelmükön mérik, elvtelenül nem azon latolgatják. Akik mondhatnak bármit – noha bármit azért mégsem mondanak –, s akik a gépesített helyváltoztatásaik iramának szakadozott eszmetársításokkal képesek csak utánamenni az ő ipari forradalom előtti eszükkel.
[1] Az írás rövidített változata német nyelven hangzott el, egy, a szerző fényképeit bemutató lipcsei kiállítás megnyitóján, 2001 januárjában. Az eseményen megjelenteknek a Kleinert cukrászat ínyencségeit szolgálták fel, egyebek közt Leipziger Lerchét.
Nyitókép: Hornyák Adrienn / Magvető
