Patric Gagne még óvodás sem volt, amikor rájött, hogy kellemetlenül érzik mellette magukat az emberek. Érezte, hogy valami nem normális. Furcsa reakciókat váltott ki mindenkiből, de maga sem tudta, miért. Gyanította, hogy talán azért, mert a félelem, a bűntudat és az empátia érzése ismeretlen számára, sőt többnyire semmit sem érez. Hogy megtöltse ezt az ürességet, a fiatal lány ellopott ezt-azt. Hazudozott. Néha erőszakosan viselkedett, néha lakásokba tört be. Csak hogy végre helyettesítse a semmit… valamivel. Bármivel.
Az egyetemen Patric végre megbizonyosodott arról, amit már régóta sejtett, hogy szociopata. Azt mondták neki, hogy erre nincs terápia, és nem is reménykedhet abban, hogy normális életet élhet. Egy szociopata nem lehet más, mint őrült, gonosztevő, szörnyeteg. Amikor azonban Patric újra kapcsolatba kerül régi szerelmével, felcsillan előtte a diagnózison túli jövő lehetősége. Kedvese és néhány különleges ember segítségével nekilát, hogy bebizonyítsa: a hozzá hasonlóan szociopátiával diagnosztizált több millió sorstársa sem mind szörnyeteg, sőt. Inspiráló történet a Patric sorsát megváltoztató utazásról és arról, hogyan sikerült felépítenie egy szeretettel és reménnyel teli életet.
„Azért mesélem el a történetemet, mert jól szemlélteti az igazságot, amelyet senki nem akar beismerni: a sötétség ott van, ahol a legkevésbé számítasz rá. Bűnöző vagyok, bűnügyi nyilvántartásba vétel nélkül. Az álcázás mestere vagyok, sosem kaptak el. Tetteimet szinte sosem bánom meg. Barátságos vagyok. Felelősségteljes vagyok. Láthatatlan vagyok. Elvegyülök a tömegben. Huszonegyedik századi szociopata vagyok. Azért írtam meg ezt a könyvet, mert tudom, nem vagyok egyedül.”
Patric Gagne: Szociopata (részlet)
Fordította: Makay Emese
Már a középiskola első éveiben úgy döntöttem, hogy a Kaliforniai Egyetemre jelentkezem.
– Kicsit késő van már ahhoz, hogy államon kívüli iskolába jelentkezz – jegyezte meg lekicsinylőn továbbtanulási tanácsadóm, Mrs. Rodriguez.
Az íróasztalánál ült, én vele szemben. Volt mögötte egy bekeretezett poszter, amelyen egy férfi pózolt jó néhány Lamborghini előtt. A címe az volt, hogy „Ezért kell felsőoktatási intézménybe járni”. Legszívesebben kihajítottam volna az ablakon.
Ránézett a jegyeimre, és megjegyezte:
– Azoknak, akik államon kívülre szeretnének jelentkezni, időben el kell kezdeniük a folyamatot.
Már így is utáltam Mrs. Rodriguezt. Nem elég, hogy élénk színekben pompázó és az alakjára sehogy sem illeszkedő nadrágkosztümöket viselt, de agresszív szabálykövető is volt.
Emellett pedig mélységesen pesszimista. A lehető legrosszabb kombináció.
– Igazából – mondtam izgatottam – apám Kaliforniában él. Úgyhogy államon belülinek fogok számítani – válaszoltam, egyáltalán nem vitaindítónak szánva ezt a mondatot, Mrs. Rodriguez mégis úgy nézett rám, mint aki meg akar pofozni. Fészkelődni kezdett a székén, és hernyó alakú strasszos kitűzőjét birizgálta, ami ocsmányul csillogott a lila hajtókán.
– Nos, erről nem tudtam – jegyezte meg –, de szerintem már nincs értelme ilyen későn a Kaliforniai Egyetemre jelentkezni, már csak azért sem, mert annyi kiváló iskola van itt, a közelben! És amúgy is, mit éreznél, ha kaliforniai diákok jelentkeznének a floridai egyetemekre? – kérdezte.
Biztosra vettem, hogy az engem egyáltalán nem érdekelne, ahogyan azt is tudtam, nem szeretnék életvezetési tanácsokat elfogadni egy olyan nőtől, akiknek a „sikert” elavult sportkocsik vásárlása jelentette. De ebbe nem akartam belemenni.
A Kaliforniai Egyetemre való jelentkezésemnek nem a tanulmányokhoz volt köze, hanem a távolsághoz.
A felnőttkorhoz közeledő tinédzserként még mindig nem tudtam, mitől vagyok annyira más, mint a többiek.
De ami még ennél is rosszabb volt, hogy még akkorra sem voltam képes rájönni, hogyan kezeljem kevésbé destruktív módon problémáimat. Tudtam, hogy eddig szerencsém volt. A középiskola évei alatt többnyire az emberek éjszakai követésével és megfigyelésével, valamint az üres házakba való bejárkálásokkal éltem ki sötét oldalamat. Ami nehéz volt, az az egyensúlyozás. Abban a kicsi, konzervatív városban, ahol éltem, csak idő kérdése volt, mikor fogy el a szerencsém.
„Egy nagyvárosra van szükségem” – gondoltam, és elképzeltem egy olyan helyet, ahol nincs szükség állandó erőfeszítésre ahhoz, hogy láthatatlan lehessek, és ahol könnyen el tudnék bújni mindenki elől. Aztán egy éjjel eszembe jutott. Los Angeles! A város, ahol apám élt, és amely olyan luxust kínálhat nekem, amelyről eddig csak álmodtam: automatikus homályt. Hatalmas kiterjedésének és több milliós lakosságának köszönhetően ott az lehetek, aki csak akarok. Elvegyülhetek. Eltűnhetek.
Anyám nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy a suli miatt az ország másik végébe költözzek. Azonban én, több okból is, ragaszkodtam ehhez.
Bár szerettem a családomat, tudtam, hogy el kell távolodnom tőlük
– az ő és saját érdekemben is. Ez különösen a húgomra volt igaz, aki átlátott a „jó kislány” álcámon, ez pedig aggodalomra adott okot.
– Ezt nézd – mondta egyik délután.
Szombat volt, a kuckónkban voltunk. Harlowe a kanapén ült, és a vázlatfüzetébe rajzolt, én meg videójátékoztam. A húgom imádott rajzolni, kivételesen jó karikaturista lett belőle. Elém csúsztatta legújabb művét. Az oldal közepén egy nagy „A” betű volt és egy maszkos, köpenyt viselő női szuperhős. „APÁTIA KAPITÁNY” – ez volt a kép címe. „Őszintétlenség, igazságtalanság, anarchia!”
Tanulmányoztam a köpenyes keresztes lovagot és a szavakat, amelyeket hozzá írt. Még egy szövegbuborék is volt a feje fölött. „Sosem fél! – állt benne. – Apátia kapitány nem törődik semmivel!”
– Hűha! – mondtam halkan. Szokatlanul szótlan voltam. Harlowe elvigyorodott.
– Ez te vagy – jelentette ki büszkén. – A kedvenc szuperhősöm, Kaat! – tette hozzá, majd boldogan kiszökkent a konyhába, hogy elkészítse kedvenc uzsonnáját, az enyhén megmikrózott Chips Ahoy! kekszet. Én meg csak ültem ott, és komoran bámultam a figurát. Lehet, hogy nem tudtam, miben vagyok más, mint a többiek, de azt tudtam, hogy szuperhős biztos nem vagyok.
Ha valaki, akkor Harlowe volt az én szuperhősöm – született jóság. Neki nem voltak démonai, akikkel le kellett volna számolnia, sem megőrzendő titkai vagy romboló késztetései. Olyan volt az egész, mintha születésünkkor én egy extra adag sötétséget kaptam volna. Az ő adagja is az enyém lett. Míg bennem túltengett a csínytevésre való hajlam, addig Harlowe tisztasággal és könnyedséggel volt tele. Mindig is tudtam, hogy hatalmas a különbség köztünk, de Apátia kapitány nyilvánvalóvá tette, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki tudatában van ennek.
Szerencsére a továbbtanulás ideális megoldást kínálna. Ha elköltöznék, akkor nem kellene többet anyám elől bujkálni vagy a húgomat levakarni magamról. A saját szabályaim szerint élhetnék. Azon tűnődtem, ha nem lenne mi ellen lázadni, akkor vajon elmúlnának-e romboló késztetéseim. Azt gyanítottam, hogy igen.
Talán végre normális lehetek.
Az egyik éjjel villámcsapásként törtek be a tudatomba ezek a szavak, és nem tudtam elűzni őket onnan. Az elképzelés, hogy olyan életet élhetek, amelyet nem terhelnek sötét késztetések vagy növekvő feszültség, mindig ott motoszkált a gondolataimban. Mintha folyamatosan ezen töprengtem volna, amióta csak az eszemet tudom, de úgy voltam vele, hogy nem szabad ilyesmiben reménykednem. Egészen eddig.
Talán, ha egyetemre megyek, akkor végre minden megváltozik.
Kezdetben ez így is volt. A Los Angeles-i élet boldog és normális volt. Érkezésem napján apa felvett a reptéren, és a következő heteket az egyetem felfedezésével és a kollégiumi beköltözéssel töltöttük. A szobám egy átalakítottdiákszövetségi ház második emeletén volt, és a Hilgard Avenue-ra nézett. A padlótól a mennyezetig érő franciaablakai voltak, és apró, dekoratív erkélye. Az egész házban ez volt az egyetlen erkély. Imádtam.
Az első néhány napban csak az enyém volt a szoba. Az ajtóra, az enyém mellé krétával fel volt írva egy másik lány neve is, de fogalmam sem volt, ki ő és mikor érkezik. Ahogy teltek a napok, egyre jobban reménykedtem, hogy talán sosem bukkan fel.
A magányos életről szőtt álmaim azonban szertefoszlottak,
amikor egy nap, még a tanítás kezdete előtt az ajtó egyszer csak kinyílt, és egy lenyűgöző kínai lány lépett át a küszöbön. Hatalmas bőröndöket cipelt.
– Szia, Patric vagyok – mondtam figyelmesen.
A lány gyönyörű, mandulavágású szemmel bámult rám, majd belenyúlt óriási táskájába. Miután néhány másodpercig kotorászott, talált egy kis ezüst dobozt, ami akkora volt, mint egy számológép. Az egyik végén hangszóró volt, a másikon pedig mikrofon. Belebeszélt a dobozba, amely angolra alakította mandarin nyelvű üzenetét, és az monoton férfi hangon, erőteljesen tört elő a hangszóróból: „Örülök, hogy megismerkedtünk. Kimi vagyok.”
– Egy fordítógép! – bámultam a varázsdobozra. – Mindenhová magaddal viszed? – kérdeztem. A doboz lefordította mondandómat Kiminek, aki lelkesen bólogatott. Kimi külföldi diák volt, aki még sosem járt az Egyesült Államokban, és nem beszélt angolul.
– Fordító, igen – felelte Kimi. – Gép – paskolta meg a dobozt.
– Nos, örülök, hogy megismerhetlek, Kimi – mondtam, aztán a géphez szóltam: – Téged is, Gép.
„Szoba kilátással és egy olyan szobatárssal, aki nem tud beszélni hozzám” – tűnődtem. Az élet nem is lehetne ennél tökéletesebb. Eleinte élveztem az órákat és kurzusokat, szerettem, hogy elfoglalt vagyok. Amikor nem tanultam vagy nem az órákon ültem, akkor a campust fedeztem fel. A rengeteg tanulnivaló és az újdonság erejével ható környezet az összes agykapacitásomat leszívta. Minden este bezuhantam az ágyba, és mélyen aludtam. Csak reggel ébredtem fel – frissen és kipihenten.
Csodálatos volt. Erőt adó volt. Normális volt. Nem tartott azonban sokáig.
Az első félév után a dolgok lelassultak. Már nem emésztettek fel a teendők és az akklimatizáció, így ismét a nyugtalanság és az apátia ismerős érzései között találtam magam. Éreztem a növekvő nyomást és az akut stresszt, ami mindig vele járt. Még mindig megvolt újonnan szerzett szabadságom, de a békém már nem. Nem volt semmi, ami kellőképpen elvonta volna a figyelmemet, és rájöttem, hogy romboló késztetéseim még mindig velem vannak, nagyon is. Gyermekkori szobám ablaka kényelmének hiányában újabb kreatív megoldásra volt szükségem.
