C+ Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai, Agave, 2007, 220 oldal, 2580 Ft
Mindig azon gondolkodom, hogy a maga fajta őrültek otthon ülnek, a kakájukba maszturbálnak és azt mondogatják, hogy „hű de baromira őrült vagyok”? – tették fel a frappáns kérdést egy őrült gyilkosnak a kilencvenes évek legnagyobb hatású (és második legdivatosabb) sorozatgyilkosos filmjében. Vajon miért gondolják annyian, hogy a „bolondoknak” egyfolytában azon jár az eszük, hogy ők „bolondok”?
A Dexter dühödt démonai egy szerethető és szórakoztató könyv lehetne, ha túl tudna lépni a „abnormális” szerepében való folytonos, fárasztó és hiteltelen tetszelgésen. De nem tud, a könyv pedig csak akkor jó, amikor nem akar görcsösen többnek látszani annál, ami.
A történet főszereplője, Dexter Morgan a rendőrség gyilkossági szakértője Miamiban. A vér, a sebek és a tetthely specialistája. Persze nem véletlenül, ugyanis titokban embereket gyilkol, de kizárólag olyanokat, akik megérdemlik. Például pedofil papokat, hogy mindenki megértse. A megszállottság hasznos gyümölcsöztetésére még nevelőapja, a szintén rendőrként dolgozó Harry tanította Dextert, amikor rájött örökbefogadott fiának gyilkos késztetésére. Dexterből – részben a könyvből készült, egyébként elég jó sorozatnak köszönhetően – rövidesen mindenki kedvenc sorozatgyilkosa válhat.
Ezzel természetesen semmi baj sincs, hiszen a Jeff Lindsay regénye (melynek azóta két folytatása is készült, a sorozat második évada azonban elvileg már független lesz tőlük) tele van jó karakterekkel és vicces szituációkkal, a történet is viszonylag izgalmasnak mondható. Tehát egy abszolút szerethető krimit, illetve hőst kapunk, legfőképp azért, mert az „érzelmektől mentes” Dexter valójában annyira szociopata, mint bárki, azaz különféle társadalmi interakciókban való rutinosan bizonytalan téblábolása bárki számára ismerős lehet. Mindenki mondta már, hogy „a kéket”, miközben arra gondolt, hogy „a kéket semmiképpen”, ráadásul nem értette, hogy miért is ne mondhatná, hogy „inkább a sárgát”. Szóval a szociopátia teljesen rendben van.
Ami viszont nincs rendben, hogy Lindsay megállás nélkül igyekszik belénk döngölni egyrészt, hogy Dexter jó ember, másrészt, hogy Dexter valójában nagyon is pszichopata. Rendkívül idegesítő viselkedés, ami már legelső fejezetben felüti a fejét, ami érdekes módon épp ezért a könyv leggyengébb része. Főhősünk egy gyerekgyilkos papot csinál ki nagy precizitással, miközben azt kiabálja körbe-körbe, hogy „pont a gyerekeket!?”, szájbarágósan rámutatva, hogy ki is valójában a társadalom rossza, kioltva ezáltal saját megszállottságának jelentőségét.
Dexter egyik áldozatánál sem merül fel a jogosság kérdése, így viszont gyilkos ösztöne igen hamar unalmassá válik az olvasó számára. Főleg, hogy egyfolytában azt kell hallgatnia, ahogy Dexter egyes szám első személyben mesél arról, hogy „ő aztán iszonyatosan pszichó ám valójában”. Mindeközben a Dexter dühödt démonaiban még a gyilkos leírások is leginkább szagtalanok.
A történet aztán szerencsére visszazökken egy kiegyensúlyozottabb ritmusba, előtérbe kerül egy másik, látszólag főhősünkre vadászó gyilkos ügye, megismerjük a jól és rendkívül szórakoztatóan megrajzolt mellékszereplőket (személyes kedvenc: Masuoka), a narráció pedig megkísérlem, hogy időnként még hangos nevetésre is késztetheti az olvasót. Bár ehhez még hozzátenném, hogy a könyv vége fele kicsit terhessé válik, hogy minden félmondatba bele kell csempészni egy jópofa megjegyzést, leginkább pedig a „szép éjszakánk van egy darabolós gyilkossághoz, nemde”-jellegű kikacsintások válnak idegesítővé. Aztán pedig elérkezik a regény vége, ami a Dexter dühödt démonai második leggyengébb része, de ez (azon túl, hogy nem szívesen lövöm le a poént, ezért nem is nagyon mennék bele a részletekbe) sajnos elkerülhetetlen következménye a már a regény legelején felállított ostoba stratégiának.
