Szilasi László új könyvéből kiderül, mi mindenre lehet használni a nyelvet. Hogyan tudunk belőle kapcsolatokat építeni, szerelmet, barátságot - és nem utolsósorban nemzetet. A Tavaszi hadjárat két kisregényből áll. Az Ostorod című történet a rodostói emigrációban élők közösségéből indul. Szakmári Ádám kisgyerekként Mikes Kelemen levelein keresztül tanul meg írni-olvasni, ám e tanulás közben bele is költ a valóságot és a fikciót eleve vegyítő levelekbe. Ádám egy életen keresztül lesz hű még gyerekként megismert szerelméhez, akivel együtt élik át a magyar reformkort. A Koppantyú lovagjai egy szerelmi sokszögön keresztül ad panorámát a 19. századi magyar történelem válaszútjairól, soknemzeti és multikulturális világáról. A szabadságharc alatt és a Tisza-szabályozás munkálatai közben négy ember élete fonódik össze szétszálazhatatlanul, akik kalandos élettörténeteiken keresztül keresik a szabadságot és a hűséget.
Szilasi László: Tavaszi hadjárat (részlet)
Ostorod
V. 2.
Ágota talán nem vette észre rajtam, de elkezdtem öregedni. Ez nem szomorított el:
új és kolosszális perspektívának tűnt öregnek lenni,
mint az Isten. De azért – biztos, ami biztos – kifelé igyekeztem eltitkolni. Ezért aztán, amikor 1845 végén az újságokban megjelentek a Nemzeti Védegylet báljára szóló meghívók (háziasszonyok: gróf Keglevich Auguszta, báró Mezei Erika és Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia Johanna), én a feleségemmel együtt igent mondtam a felhívásra. Ahogy elterveztük: Ágotának rókabőrből készült a télikabátja, abban ült bele a hatalmas magyar szánba, amit a Bezerédjek az ükapjuktól örököltek, úgy szánkáztunk fel a szintén hatalmas és szintén magyar Pest-Budára. A Dunát masszív jég borította, fel egészen Visegrádig: ha akartuk volna, megválaszthattuk volna a fiatal Hunyadi Mátyást királynak.
A szervezők kibérelték az egész Vigadót. Meghordták virágokkal. Landereréknél táncrendet is nyomtattak. És aztán az eseményre bárki elmehetett, társadalmi rangjától függetlenül: az intézmény további tagokra vadászott, mindenki megkapta a maga díszes védegyleti kitűzőjét.
Senki nem viselt gyémántból készült nyakékeket: jóból is megárt a sok. Különben is, egy fiatal kisasszony legszebb éke zsenge kora, nincs szüksége mindenféle cicomára. A nők ujjatlan, kartonból készült, könnyű, uszályos ruhákat öltöttek magukra, kezükre pedig világos vagy fehér színű kesztyűt húztak. Az viszont nagy örömömre szolgált, hogy a mély décolletage megengedettnek számított a bálokban. Néha megnehezítette a beszélgetést a nőkkel. Majdnem minden nemzeti öltönyös, vitézkötéses, fehér mellényes és nyakravalós, vörös szegfűs férfi lehajtott fejjel adta meg a piros-fehér-zöld színű toalettes hölgyeknek a kíváncsi tiszteletet.
A terem tetejéről, nemzetiszín kötélen egy ezergyertyás csillár lógott le. Körben kétembernyi magas gyertyatartók, darabonként huszonnégy gyertyával – háromóránként cserélte őket a szolgaszemélyzet. A terem szélén kétemeletnyi erkély, zászlók és függönyök mind háromszínű. A főbejárattal szemben, a terem túloldalán kisebb ajtó, ott jöhettek be a szónokok. Hatalmas tükrök sokszorozták a fényt, az asszonyok szükség esetén, vagy annak híján bordó fotelekbe és zöld díványokba omolhattak bele.
A férfiakon bajusz és szakáll, hosszú haját majdnem mindenki a bal oldalán választotta el – furcsán mutathattam a csupasz arcommal és a parasztosan copfba kötött hajammal.
Ez volt az én rodostói énem,
évtizedeken át ilyen is maradtam. A nők frizurája pedig egyforma volt: középen elválasztották, és fejkendő vagy fejpánt alatt hátul körbefogták. E hajviselet alatt azonban jobban előugrottak az arcok szépségei, alighanem ez is volt a cél. Valahonnan egy zenekar szólt. Amikor megérkeztünk, éppen a Jó bort árul Sirjainé kezdetű kállai kettőst játszották. Beléptünk a táncba. Tömör szivar- és pipafüst, tömör izzadságszag. Jólesett volna némi szellőztetés.
A bál rendezőit akár kerítőknek is nevezhetnénk, ők mutatták be ugyanis egymásnak az azonos társadalmi helyzetű fiatalokat. Arra is ügyeltek, hogy egy leány se kényszerüljön petrezselymet árulni. Ez azokkal esett meg, akik senkit sem ismertek a bálban. Ugyanis tilos volt a tánc olyannal, akivel még nem mutatkoztak be egymásnak. A hölgyeket ugyanakkor árgus szemekkel követte mindenhova garde de dames-juk vagy édesanyjuk, még akkor is (vagy leginkább akkor), ha épp egy fiatalemberbe karolva indultak el sétálni. Persze erre nem nagyon adódott lehetőségük: még a buffet-be sem volt szabad kettesben menniük. A fiatalabb lányoknak, akármilyen jól is érezték magukat, egész este ügyelniük kellett megjelenésükre. Nem távozhattak kócosan, elszakadt ruhával, mert a felbomlott hajfodrozat, a foszlányokra tépett ruha alattomos és álnok áruló.
Az a férfi, aki kétballábas, a társaság réme, és feltehetően gyakori gúnyolódások tárgya. Minden fiatalembernek tiszteletet kellett mutatnia azon hölgyek irányában, akiket csúnyának találtak – ellenkező esetben (aligha alaptalanul) gonosz lelkűnek találták. És különös volt az udvarlás is: a férfi észrevétlenül zsebre tette táncpartnere legyezőjét, s másnap egy szebb és jobb, értékesebb újjal lepte meg.
Az illemtankönyvek azt is meghatározták, miről beszélhetnek a bálban megismerkedő fiúk és lányok: csak semleges témák kerülhettek szóba, mint az irodalom, a színház vagy a farsang.
Veszélyes lett volna tehát egy igazi szerelemvallás.
Pedig hát – kár szépíteni – az efféle bálokat elsősorban a hazai ipar védelme és a feleségkeresés céljából rendezték. Férjet azonban senki nem keresett: rám, az öreg Istenre, itt senki sem volt kíváncsi. Tovább roptam a kállai kettőst a feleségemmel, immár a Nem vagyok én senkinek sem adósa dallamára. Je voisque je vous fais peur, látom, megijedt tőlem, mondta mögöttem egy nő. Nem csodálkoztam, hogy ezek a nagyon magyarok (ha tanulták, ha nem), néha-néha franciául beszélnek. Forgattam tovább a feleségemet.
Ágota még mindig gyönyörű volt, az én szememben bizonyosan az. Arra gondoltam, hogy nemsokára hatvan lesz. Hatvanéves lesz ebben a nyomorult országban, de kimered belőle, föléje nő, meg sem érdemlik. Egy nőben vagy egy férfiban alighanem a csontszerkezete jelent a legtöbbet. A csontok váza, amit latinul sceletumnak mondanak. Nem értek az anatómiához, ahhoz sem értek. De Ágota testében olyan arányokat látok, a válla és a csípője, a karja és a lába, a koponyája és a dereka úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy az engem örökös esztétikai élvezettel tölt el. A csontváz megsérülhet, de nem múlik el a kor növekedésével. Ágota most is úgy néz ki, most is ugyanolyan szép, mint lánykorában volt. Itt táncol mellettem. Itt táncol velem. Nem tudom, hogy tudja-e, mennyire gyönyörű. Pörög a szoknyája. A feje mozgását a táncához igazítja. Voltaképpen egyedül mozog. Sok baj lehetett volna abból, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz, hogy ennyire kettesben vagyunk, itt, ezen az idegen földön. De nem lett baj, mert ő szabadon engedett engem. Úgy ragaszkodott hozzám, hogy semmiféle módon nem parancsolt meg nekem soha semmit. Próbáltam felzárkózni a magatartásához, de nem nagyon ment. Amikor nagyon erősködtem valamin, megsimogatta a fejemet és rám mosolygott. Ne félj, Ádám, nem lesz semmi baj. Szabadságot adott nekem, és ezzel arra tanított, hogy én is engedjem el őt, úgy ragaszkodjam hozzá. Lassan, nagyon lassan, de beletanultam. Ezen az estén, 1845 telén, a Vigadóban talán már én is egyedül táncoltam. Egyedül, mégis vele.
Kitűnőek voltak a fényviszonyok. Egyszerű mozgásunk lelassult bennük, és én egészen közelről nézhettem, ahogy a homlokkötője alól megindulnak finom izzadságának apró csatornái. Egy részük vékony vonalban végigfolyt a szemöldökén, és aztán a cseppek a járomcsont oldalán csorogtak lefelé, másik részük az orra két oldalán csörgedezett, körberajzolta az ajkait, s csak ezek után egyesült a másik ággal. És hát közelről nézhettem azt is, hogy a szeme olyan fiatal és erős, mint a nagyon kicsike gyereklányoké, de már körülveszi a szarkaláb, abba se marad, és a ráncok ezer és ezer vonallal rajzolnak bele az arcába, abba a gyönyörűbe, a külső felületen elkapta már őt is az öregség rettenetes, szőrös, fekete pókja; nem érdekel.
Azon a téli estén (odakint néma tömbökben szakadt a hó), a Nemzeti Védegylet bálján rengeteg volt a fiatal nő a Vigadóban, szépek és vonzóak is sokan. Néztem őket. Gyönyörűek voltak. Arcukon ott ragyogott annak
a biztos és zajos tudásnak a fénye, hogy ők, bizony, soha nem fognak meghalni.
Itt fognak élni ebben a gyertyafényes teremben, a karján annak a fiatal lovagnak, akivel éppen a táncot járták. A végén lesz valamiféle bealkonyulás, de a számukra bizonyos, arisztokratikus mennyországban folytatódik majd a tánc, a bál, a bensőséges egyesülés. Úgy vélem, Ágota soha nem gondolt semmi effélét. Fiatal korában, Rodostóban sem gondolta ezt. Mindig tudta a halált. Készült rá. Készült rá, pedig tudta, a földi élet olyan szemérmetlenül rövid, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hogy bárki is foglalkozzon borzasztó rövidségével. Tudta, hogy vége lesz, mégis öröknek tartotta. Úgy élt, mintha örök lenne. Ezért engedett szabadon, ezért tett engem is szabaddá, hogy én is megélhessem ezt a végtelenséget.
Úgy pörgettem a páromat, ahogyan a takács az orsót. Hajlott volt már a kora, de a teste még mindig gyönyörű. Nem nevettek rajtunk, nem is sajnáltak, mindenki érezte, hogy mi ketten ebben a hatalmas érzelemben erősebbek vagyunk náluk. Nálunk tovább tart, mi ketten tovább élünk majd abban a halálban, amit ők most semmiképpen sem ismernek még el. Ropták és ropták körülöttünk. De tudták, tudniuk kellett, hogy hiába az energeia: nem lesz elegendő ezen a táncplaccon.
Aztán a zene hirtelen véget ért. A zenészek elfektették vagy felállították az eszközeiket, elfogyasztották a frissítőiket. Szünet következett, legalább félórás, be is mondta az est egyik háziasszonya. Csend volt a teremben. Csak a halk lihegés hallatszott, és a gyufának az a különös hangja, amikor a férfiak meggyújtják a szivart. Lassan elindult mindenki a buffet felé. Ennyit ér az energia. Erre gondoltam.
