„Elállt az eső, a köd leereszkedett a völgyben, mint a túlforralt tej. Pása nézi a várost, és egyáltalán nem látja. Csak egy fekete gödröt lát, amely fölött, mint papírsárkányok, hatalmas fekete füstfelhők lebegnek hosszú farokkal. Mintha a város lelkeit szivattyúzná ki valaki. Fekete, keserű lelkek, fákba kapaszkodnak, pincékben vernek gyökeret, kitéphetetlenek. Ott messze, a város túloldalán pedig lángol valami, szétterülve a horizonton, mintha forró láva törne elő a földből.” Hemzseg a regény az ehhez hasonló, szinte látomásos „tájleírásoktól”, az alaptörténet ugyanis egy olyan háttérbe illeszkedik, mely szinte önmagában is képes beszélni a háborúról, megteremtve annak fojtogató atmoszféráját. A januári köd, a szürkeség, az olvadó hó, a hidegen szitáló eső, az égnek meredő fekete fák, felégetett földek éppúgy ennek az apokaliptikusnak tűnő, mégis valóságos tájnak a részei, mint
a szétlőtt házak, az élelem után kutató kutyák, az út szélen heverő holttestek és a kitört ablakok.
A regény alapvető légkörét a hasonlatokra épülő képek határozzák meg, plasztikussá téve azt a környezetet, melyben a főhős igyekszik utat találni. A költőként (Harkiv Hotel című kötetéről itt írtunk, itt pedig bele is olvashatsz), íróként és aktivistaként is közismert Szerhij Zsadan ezt a regényét eredetileg 2017-ben írta, és benne az Ukrajna keleti részén 2014-ban kezdődő fegyveres konfliktus, az akkor még korlátozott invázió összecsapásai közé vezet.
De a valódi háttér nem is annyira fontos, ez a háború kis túlzással lehetne bárhol, Zsadan a regényben ugyanis nemcsak egy konkrét háborúról, hanem a háborúról ír, méghozzá úgy, hogy sem pontos helyszínt, sem időt nem jelöl, a szembenálló feleket sem nevesíti, de a könyvet olvasva igazából lényegtelenné válik, ki melyik oldalon áll, sokszor még a főhős sincs tisztában ezzel. A lényeg a háború, mely a résztvevő felektől és a konkrét helyszíntől függetlenül is mindig maga a pokol, és a szerző úgy mesél erről, hogy nem banalizálja és nem is változtatja látványos színpadi tragédiává, hanem olyan nyelvet és nézőpontot talál, ami egyszerre hiteles, felkavaró és letaglózó erejű, de közben
nem teszi kiszámítható, olcsó bóvlivá az erőszakot és a halált.
Kérdés, hogy el lehet-e mesélni a háborút annak, aki soha nem volt részese? Filmekből, könyvekből (és sajnos manapság már a híradásokból is) mindenkinek van képe róla, de ez a kötet egészen más oldalról közelít. Nem a háború történetét meséli, hanem a háború érzetét próbálja megjeleníteni, azt, ami a szavakon túl van. Ehhez választ egy bénult kezű, ezért be nem sorozott tanárt, aki egyáltalán nem a háborús könyvek megszokott hőse. Bár Zsadan maga aktívan kiáll a háború ellen és gyakran hallatja a hangját politikai kérdésekben, regényében mégis olyan szereplőt választ, aki erre képtelen. Pásából ugyanis hiányzik a keménység, az elszántság, ő egy hallgatag, közömbös, önmagáért vagy másokért kiállni képtelen ember, aki csak szemléli, de nem alakítja a saját életét, ezzel pedig ő maga is tisztában van:„Folyton halogatok mindent, sosem jut elég idő a legfontosabb, leglényegesebb dolgokra, folyton kitérek minden elől, nem állok bele, nincs bátorságom kimondani, amit gondolok, és azt gondolni, amit akarok”.
Olvass bele az ukrán Szerhij Zsadan A diákotthon című regényébe!
Egy januári hétfőn ez az alapvetően cselekvésképtelen, a helyzetekkel megalkuvó „hős” indul el otthonról, hogy a közeli városból hazahozza 13 éves unokaöccsét, de személyiségéből adódóan ezzel is elkésik. Mivel nem hallgat híreket, fogalma sincs a történésekről, ezért csak akkor vág neki az útnak, amikor a városban már javában fegyveres harcok zajlanak. A három napon át tartó út végül valamiféle mitikus utazássá válik, olyan úttá, melynek során a hős megváltozik, ezzel is erősítve azt a tapasztalatot, hogy a háború olyan traumatikus élmény, mely képes akár rövid idő alatt alapvetően megváltoztatni a személyiséget. Pása már az első napon kénytelen egy elsősorban nőkből álló, a lövések közt menekülő kis csapat élére állni, a visszaúton pedig nemcsak a fiatal kamaszfiúért, hanem egész nagy csoportnyi emberért kell felelnie. A történetet mindvégig az ő nézőpontjából látjuk (kivéve az utolsó néhány oldalt, ahol az unokaöcs veszi át az elbeszélői szerepet és kívülről láttatja az addigra már teljesen traumatizálódott nagybátyját), a mindentudó elbeszélő az ő perspektívájából mutatja be a rémisztő utat, a menekülést, a halálfélelmet, az óvóhelyeket, a szétbombázott lakótelepeket és a kihalt, ködös utcákat.
Pása küldetése akár egy akciófilm témája is lehetne, de Zsadan nem árusítja ki a témát. Főszereplője kisember, aki megteszi, amit tud, és bizonyos helyzetekben képes hőssé is válni, ha a helyzet úgy kívánja. De ez a hősiesség nem állandó, mint ahogy semmi sem az a háború sújtotta világban. Éppen ez tűnik a legnagyobb nehézségnek és a félelem legfontosabb okának is:
minden bizonytalan, fizikai és erkölcsi értelemben is percről percre változnak a szituációk, a világ többé nem érthető, a korábbi rend a feje tetejére állt.
És mivel nincsenek világos körvonalak és érthető határok, nem lehet stratégiákat gyártani, döntéseket hozni sem. A racionalitás, a tervezhetőség értelmezhetetlen fogalmakká válnak, nemhogy egy hét, de egy nap vagy egy óra sem látható előre. Az, hogy valaki életben marad-e, sokszor csak egy véletlen lépés, egy apró pillanat műve, senki sem tud elég okos vagy felkészült lenni, az élet kizárólag a szerencsén múlik, egy olyan kockajáték tétje, melyre semmi ráhatása nincs senkinek.
„A halál a közelben van, csak vár.”
De hogy kit visz magával, azt tényleg nem tudhatja senki.
A háború ízét, szagát, hangját és látványát nagy erővel jeleníti meg a szöveg és a bizonytalanságból fakadó folyamatos félelmet is megmutatja, pont úgy, ahogy a háború személyiségformáló és torzító erejét is. Zsadan könyve eközben a hátországra is figyel, az egymással is bizalmatlan, mindenüket vesztett menekülőkre, a légnyomást kapott fiatal katonákra, a szinte az őrület határán tobzódókra vagy az óvóhelyekre és házaikba zárkózott rettegőkre. Ők alapvetően statiszták, az utazás során elvonuló alakok, a háború „kellékei”, elszenvedői. Pásáé mellett még a kölyök alakja rajzolódik ki részletesebben, illetve a kettejük közötti törékeny, sok nehezteléssel terhelt, mégis egyre szorosabb kapcsolat. A fiúnak nincs más, akibe kapaszkodhat, és Pásának sincs más megtartó erő, mint a kölyök és talán az elérni kívánt otthon, ahová rendületlenül tartanak. A fiú karaktere azért érdekes, mert ő kamaszként, az életkora miatt egyfajta határmesgyén áll, a gyerek- és a felnőttkor közötti küszöbön, de a háború pár napja alatt felnőtté érik, ahogy nála húsz évvel idősebb nagybátyja is nagyjából ugyanezt az utat járja be.
A diákotthon a szokásostól eltérő háborús könyv, de nem hiányoznak belőle a megrázó jelenetek sem. Az egyik ilyen, vértelen, mégis iszonyatosan erős jelenet az, amikor a fiú a diákotthon mellett egy katona több napos holttestét mutatja Pásának, és elmeséli, hogy a halottnak minden reggel nyolc előtt csörög a mobilja. Csakugyan hallják is a semmibe vesző csörgést, amiről a kölyök feltételezi, hogy az elesett katonát a gyereke hívja az iskola előtt, és fogalma sincs arról (legfeljebb sejtheti), hogy az apja
egy bokor tövében halottan és mindenkitől elhagyva fekszik.
Hasonlóan megrendítő rész, amikor a szöveg vége felé Pását a katonák egy kórházba irányítják, ahová egy félholt kiskatonát kell cipelnie. Az intézmény hullafáradt orvosa az egykori menza összetolt asztalain próbálja ellátni az alig húszéves fiút, aki haza szeretne telefonálni, de a másik oldalon ezúttal sem veszi fel senki, és végül a mobil reménytelen kicsöngése közepette hal meg, egyedül Pása van mellette – ismét farkasszemet néz a halállal, aki ezúttal sem érte érkezik. A háborúnak, a fiatal életek nagyvonalú és könyörtelen eltékozlójának minden értelmetlensége és fájdalma sűrűsödik ebben a képben.
Pása a sok borzalom közepette természetesen azon is elgondolkodik, mi lesz akkor, ha véget ér az útjuk. Visszatérhet-e az előző életéhez (következetesen így emlegeti a háború előtti időt), elfelejtheti-e valaha ő vagy a fiú az átélteket, lehet-e tovább élni úgy, mint azelőtt? A válasza pedig kristálytiszta és egyértelmű nem. A háborút, ha vége is, nem lehet visszavonni, meg nem történtté tenni. Aki életben marad, az is belehal, maga mögött kell hagyja az „előző életét”, melyhez nem lesz visszaút sosem, a háború traumája visszavonhatatlan választóvonal: „(…) senki nem fog elfelejteni semmit, senki nem fog a múltban hagyni semmit, történjék bármi a kölyökkel, úgy fogja magával cipelni ezeket az emlékeket, mint egy kövekkel teli zsákot, élete végéig el fogja kísérni a felszakadt bőrnek és a sós férfikönnyeknek ez a szaga, ott fog magasodni mögötte a diákotthon árnyéka, bárhol jár is, bármilyen napsütötte helyre vetődik is.
(…) és nem tehet ellene semmit, nem fog tudni segíteni neki senki.”
A kegyetlen és nyomasztó, mégis valamiféle lebegő líraisággal átitatott szöveg megrázó roadmovie a háborúról, a halálról és a pusztulásról. Nem tocsog a vérben, kerüli az olcsó kliséket, visszafogottan próbál egy olyan témához nyúlni, amihez valójában nem is kellenek a nagy effektek és a színpadias pátosz sem, mert úgy, ahogy van, borzalmas az egész. Ha választhatnék kortárs kötelező olvasmányt, egész biztosan ez lenne az, mert irodalmi szempontból is lenyűgöző, és úgy háborúellenes, hogy nem rágja a szánkba a nagy tanulságot, de kimondatlanul is benne van a világ összes békevágya és pacifizmusa.
