Székely Szabolcs verseskötete az érett férfikorról szól pátosz nélkül, de nem illúzióktól mentesen. Haragudhat-e egymásra férj és feleség, ha közben fél szemmel a gyerekre kell figyelni? Mit szólna gyerekkori önmagunk, ha azt látná, hogy felnőttként vásárlói panaszlevelet írunk? Hogyan ütnek át a bibliai történetek vízjelei hétköznapi konfliktusainkon?
Mindennapi élethelyzetek kerülnek új fénytörésbe a kötet verseiben, amelyek olyan közvetlenül, őszintén és tapintatosan szólnak olvasóihoz, mint egy baráti beszélgetés.
Székely Szabolcs: A beszélgetés története (részlet)
9.
Nem mondja, hogy mindjárt, azonnal – és utána,
hogy mégse. Ha együtt kezdünk játszani, és én
belefeledkezem a toronyépítésbe, nem hagy ott
a szoba közepén, azt gondolva, hogy végre elvagyok
egyedül is. Nem kiabál. Nem trappol ki a konyhába.
Nem fogja a markába az államat, és nem fordítja a
saját arca felé, hogy figyeljek oda, mert utoljára
mondja. Hogy nem szégyellem-e magam: nem kérdezi.
Nem mondja, hogy ez nem valódi sírás, ez hiszti, ez
nyafogás, azonnal hagyjam abba. Nem mondja, hogy
ezzel semmit nem érek el. Ha így lesz, megengedem
neki, hogy felvigyen a Moriah hegyére. Hogy ne legyen
nehéz a szíve, segítek neki összegyűjteni a rőzsét.
Előveszi a kést az áldozathoz, elmondja az áldozati imát.
