Szabó Magda részint nyomozásnak, részint körbevilágításnak nevezett módszerét alkalmazva a szépség születését, titkát és közösségformáló együtthatóit kívánja feltárni, s ugyanakkor a gyakorlatba átültethető tanulságoknak is teret enged.
A nő szépségétől az ifjúság, a tehetség, a lélek szépsége felé röppenünk, a honi tájaktól antik vidékek fölé, melyek örök szépségük arányaival, mértékével, izzó ragyogásával és bőségével felüdítik a testet és a lelket, de gombostűre nem tűzhetők, medalionba nem foglalhatók: minden, ami csodálatba ejtő élmény volt egykor, legjobb esetben is csak sötét órákban előhívható emlékképként vihető el.
Szabó Magda: Diana tükre (részlet)
Vendég, almával
(Ujjgyakorlat egy ókori tárgyú regényhez)
Azoknak a kora őszi délutánoknak egyike volt, mikor a nyár leheletét nemcsak a nyitott csarnokokból eredő folyosók teljesen sosem kifűthető szobái, de a kedélyek is őrizték: mintha a két házaspár, a házigazdáék és a látogatóba jött nő és férfi között nem lett volna amúgy sem konvencióból vállalt, de őszinte rokonszenvből szilárdult kötés. A két fivér elvette két nővér csakugyan egy családot alkotott, becsülték és szerették egymást. Ezen az estén, anélkül, hogy bárki is megfogalmazta volna, a gyerekek bejöveteléig minden jelenlevő annak a nem sűrűn jelentkező káprázatnak a fénytörésében érzékelt mindent, hogy ha egyszer el is múlik ez az élet, amelynek néhány adománya olyan felejthetetlen órákat hozott, soká lesz az még,beláthatatlan messze, ha ugyan egyáltalán, mert ha nagy ellenségek, de hatalmas pártfogók álltak is a négy felnőtt mögött, előkelő rokonság, s ki tudja, mit rejt egyénenként vagy közösen alakuló sorsuk. Talán örök életet,
s minden, ami eddig mögöttük maradt és beárnyékolta az ősök útjait, féltékeny idegenek és irigy politikusok rágalma volt.
A futárpostát már átnézte a házigazda, most poharazgatott a sógorával, államügyekről is tárgyaltak, de csak részben, az asszonyok meg a grifflábú asztalon babszemeket tologattak – jósoltak belőlük. A szőke nővér volt a jelek értelmezője, ő volt a háziasszony, neki illett szórakoztatnia a másikat, aki ezt a műveletet ugyanígy elvégezhette volna, mert még a legkisebb gyerek is tudott babot olvasni a családban. A barna mosolyogva figyelt, pedig nem sok jót ígért az ábra, érdeklődése amúgy is megoszlott, mert míg a férfiak poharaztak, olykor belekapcsolódott a szoba távolabbi sarkában folyó beszélgetésbe. Ez a szigorúan szép asszony keményebb kontúrú jelenség volt a húgánál, s bár éppen elég testi vonzást sugárzott maga is, ezt csak akkor érzékelték, ha hiányzott mellőle a szőke, aki olyan szép volt, hogy annak meghatározására senki se talált megfelelő szavakat. A barna már kisgyerekként is felismerte, nincs nő, aki megállhat a húga mellett, irigység nélkül élte át, hogy bámulnak a fürdető szolgák, ha látják elmerülni tökéletes tagjait a fürdőmedencében, vagy ha a tanácsterembe téved, a legfontosabb értekezlet is abbamarad, a koros, jelentős közéleti személyiségekből hirtelen parázsszemű hímek torzulnak. Ilyenkor nem irigység, hanem valami, még egyelőre formátlan félelem fogta el, mert a barna okos volt, anélkül, hogy esze és műveltsége nőietlenné vagy agresszívvé tette volna, szerette a szőkét, s aggódott csak bontakozó jövőjén. A barna, bár egyelőre egy felhő se volt az égen, ismerte annak igényét arra, hogy akkor sújtson le az ember életére, amikor legkevésbé várná vagy indokolt,
és riasztotta a gondolat, hogy ennyi szépség, játékosság és derű a sors játékszerévé válhatik,
ez a szőke nővér olyan hibátlan példánya a teremtésnek, hogy ha irgalmatlan kézzel kapnak élete küllői közé, megsérül az egész világrend.
Egyelőre alaptalannak látszott a gyerekkori gyanakvás, a szőkét imádta a férje, még a barna nővér nem éppen könnyű természetű férje is, aki nemegyszer kijelentette, aki valaha bántaná a sógornőjét, ő személy szerint is kezelésbe venné, nem hagyná csak a sógorára a büntetést, a szőke nem arra való, hogy akár csak egy ferde pillantással illessék. Gyönyörű, langyos alkony volt, tréfának érződött hát, mikor a babszemek felé hajló háziasszony mint egy elejtett tárgyat, belehullatta a csökkenő fénybe a szót: „Baljós fordulat.” A barna latolgatta, mi fordulhat szerencsétlenségre az életükben, s közben azért elraktározta magában azt is, amit a férfiak asztala felől hallott: hogy a kis-ázsiai szomszéd magán- és politikai morálja elüt az övéktől, s ennek adott esetben bizonyos következményei lehetnek. Ezt nem először említették már, azzal együtt, hogy ettől még fenn kell tartani a kölcsönös egyezményeket, hisz a híres birodalom recsegő eresztékei úgyis jelzik majd, mikor kell nekik az amazok ellen forduló végzet segítségére sietniük. Jól megnézte a babok képezte mintát, s megbizonyosodott róla, az ábra csakugyan bajt ígér, viszont semmi nem utalt arra, hogy a támadás tárgya ne felnőtt lenne, s ez döntő volt a délután hangulatára. Az idősebbik nővér életében a legriasztóbb gondolat mindig a gyermekeivel kapcsolatban kísértett, minden egyéb elhanyagolható volt, alig érdekes. A szőke nővér összeseperte, bőrkupába csorgatta s a barnának adta át a babot, játsszék most már az. A barna töri a fejét mindig, hogyan védhető ki a csak jelzett, alaktalan támadás, jósjelekre éppen a gyerekei miatt mindig a barna kívánkozott, a szőke felől éhen veszhetett volna minden csillagjós, álomfejtő,
minek a jövendőt faggatni valami miatt, ami nem is bizonyos, hogy bekövetkezik.
Okosabb volna arra koncentrálni, hogy a múltat elfelejtsék, mert az aztán cifra volt ebben a famíliában, a férjek nagyapja saját lányától született unokája keze által pusztuló őssel, vagy akár az ő anyjával is, micsoda asszony volt az, micsoda istentelen, buja históriát tudott róla. A lehetőséget ki kell dolgozni az emlékezetükből, mióta ő meg a barna megnőttek, problémátlan és csupa fény az élet, minek találna ismét egy laza szálat e hibátlan új családi szőttesben a balsors, ami aztán elpattan, és szétzilálja a harmóniát. Elég reális gondnak agresszív unokafivérük, aki nem hagyja békén szegény barnát, persze képtelen fiatalsága volt, nem csoda, ha azt képzeli, bármit elérhet, pedig a sógora egyszer csak odacsap rá, végtére is mit remél, egy olyan asszonyt, mint az ő nővére, az ágyába húzhat, mint egy utcalányt? A barna akkor se csalná meg a férjét, ha nem szeretné, dehogy adna rossz példát a lányainak, vagy zavarná meg a fia békéjét. Boldog nővér, neki, a szőkének eddig még csak egy kislány jutott, amaz meg büszkélkedhetik négy új élettel is. De talán jön még áldás, kérte a barnát, erről a reményéről faggassa a babszemeket, a barna pontosan, figyelmesen, a szabályokat követve dolgozott, de nem biztathatta a húgát semmivel, az ábra megmakacsolta magát, és másra felelt, mint amit kérdeztek, szó se volt gyermekről, ellenben azt közölte, hogy a szőke miatt elpusztul a fél világ. Na tessék!
Annyira nevettek, hogy a férfiak felfigyeltek rá, és tudni akarták, mi olyan mulatságos,
a házigazda helyeselte a jóslatot, ilyesmitől lesz egy család világhírű, mondta, a gáláns sógor meg állította, lám, a paszuly milyen bölcs, bizonyára kanbab, hisz érzékeli, hogy csak világomlást eredményezhet ekkora szépség. A szőke vállat vont, unta, ha külsejéről beszéltek, mindig úgy tekintette varázsos testét, mint egy kellemes adottságot; van, aki jól lovagol, nagy vadász, szépen táncol, remek a memóriája, vagy, mint az ő nővére, nagyon okos. Ő az átlagosnál szebb, ez kellemes tény, de nem kell eltúlozni a jelentőségét. Egyébként miféle látogatóról tárgyaltak az imént a férfiak, ki jelezte az érkezését? Neki kell elsősorban tudnia, nem a férjének, mire készüljön fel. Kurta, de kivédhetetlen vizit, felelte a férje, s csak addig marad a látogató, amíg le nem bonyolít valami papok előírta szertartást, nem nagy ügy, de kivédhetetlen, legénykorában őt is az érkező vendég családja látta el külföldön, megfelelően kell viszonozni a hajdani szívességet. Holnapra alighanem már üdvözölhetik, azt jelezte több más tudnivaló közt a futár. A szőke örült a hírnek, a futárok többnyire csak politikai eseményekről számoltak be, a hírszerzők is csak az államot érintő tényeket gyűjtötték, minden más érdekességet csak úgy mellékesen említettek meg, hadd törjék a fejüket az okosok, van-e államot érintő jelentősége valami családi eseménynek, ám egy vendég a mikrovilág jelzéseit hozza, amellett lehet maga kitalálta, ámulatba ejtő ételekkel kínálni, aminek majd elviszi jóllakott ajkán az ízét. A szőke lényével, életmódjával mindig rácáfolt saját legendájára, mert kiváló háziasszony volt, nagy élvezettel főzött, a szolgálók keze néha megállt munka közben a konyhában,
igazán olyan volt ez az asszony a tűzhely lángjától izzó, mosolygó arcával, mint egy istennő,
aki szeszélyében valami bonyolult levest teremt, s akiért akkor is rajongani kellene, ha nem kísérte volna minden lépését a bőkezűség, mert a szőke szeretett ajándékozni, amit a barna nővérről nem állíthatott senki. A barna korrektül és meggondoltan jutalmazta a személyzetet, ha családostul jött látogatóba, szigorúan a saját ízlése, nem a rangok illemtana szerint, legtöbb borravalót kapott az udvaros meg a konyhalány, valamivel kevesebbet a szakácsnők, a takarítók, de valójában senki se volt komoly ajándékokra méltó a barna nővér szemében, csak a dajka, aki ilyenkor az ő lányai, fia pásztorolását is felvállalta a ház csecsemőjének gondozása mellett. A barna szenvedélyes anya, tudta a személyzet, olyan, amilyen csak a mesékben van, vagy talán még olyanabb, ennyire nem is volna szabad szeretni a kölyköket, akik még csak nem is pótolhatatlanok, míg a szülők fiatalok. A szőke nővér személyzete a rokon gyerekek miatt állandó idegizgalomban volt, ha a barna családja itt vendégeskedett, mert vagy kezelhetetlenek, vagy annyira az átlagtól elütőek voltak, az újszülöttet leszámítva, hogy a dajka tanácstalanul kapkodott körülöttük, s állította, sose látott hasonlókat. A kisfiú fél mindentől, ami zúg vagy repül, kisebbik nénjével csak az apjuk bír, akinek egyébként szakasztott mása a kis féreg, az a legidősebb meg ködből van, felhőből, tajtékból, mindenből, csak nem emberből, az valami lidérc. Szegény dajka itt náluk, aki gondoskodására rábízzák őket, s akinek a szőkéék szelíd, mindig nevető csecsemőjével soha semmi baja nem volt, elmondta, inkább ő fizetne a barnáéknak, ha elkerülhetné ezt a gyötrelmes szolgálatot, pedig szereti a pénzt.
A babot megint összekeverték, megrázták, ahogy kiborult a jövendő, még abszurdabb jeleket küldött,
a szőke oda se figyelt, minek, gyakorlatias észjárása már konkrét tennivalókkal foglalkozott. Át kell füstölni fenyőgallyal a szobákat, friss bőrök is kellenek a heverőre, a vendéglakosztály a legnagyobb nyárban is nyirkos, amellett a nővéréék még nem óhajtanak távozni, hogy védje ki az esetleges gyerekzajt a látogató közeléből, nem némíthatja el a lányokat, a fiút. De valójában nem figyelt már a barna sem, megint hátrafordult, és megkérdezte, nem zavarná a férfiakat, ha behívná a kertből a gyerekeket, ő mindig valami éhségre emlékeztető hiányérzetet érez, ha nincs kézzel elérhető távolságban a családja, pedig a csecsemőt még csak nélkülöznie se kell, itt van a háziak kislányával együtt a kampókra függesztett irhazsákban. A házigazda személyesen vert a gongra és adta meg a dajkának a gyerekekkel való azonnali megjelenés jelzését, dehogy árulta volna el, milyen meglepő hevességgel idegenkedik fivére családtagjaitól. Csak a sógornőjét szerette, de az új generáció tagjai, kivéve azt, aki az ő lánya mellett szunnyadt az irhazsákban, idegessé, önmagát és másokat szurkáló ingerültté tették – úgy érezte, nem tehet róla. Az idősebbik kislányt csak szánni lehet, nem megszokni, azt a szép arcú, eleven balsorsot meg ne lássa mosolyogni senki, mert olyan minőségű derűt csak a halottak arcán lát az ember, a kisebbik lány képzelőtehetsége kimeríthetetlen annak a kitalálásában, mit hogyan tegyen tönkre, nemcsak tárgyat, de hangulatot, estét, vacsorát, a mindig orrát csepegtető hipochonder, a trónörökös, ahogy zaklatottan kutatja, nincs-e cúg, mert akkor ő esetleg elpusztul, külön viszolygást ébreszt benne. De persze jöjjenek, mit tehetne mást; vendégek, igazán szerette a fivérét, a sógornőjét, de leszármazottai közül
csak a félévest tudta elviselni, akinek a hangját se lehetett hallani, ha jól megétették.
A házigazda sose vallotta meg a feleségének, miért ne tegyen magának szemrehányást a szőke amiatt, hogy otthonukat nem gazdagította utódok hadával, egyikük elképzelhetetlen epizódokban gazdag történetű családja sem érdemel az új generáció révén új kockázatot. Ki tudja, kit nemz náluk az apa, kit szül a feleség?
A dajka jött azonnal, aztán, hogy a gyerekek anyja távozást intett neki, felszabadultan visszament a személyzeti szárnyba, a gyerekek éveik száma szerint léptek be, elsőnek az elsőszülött, mögötte a húg, az öcs.
A szőke hallotta egyedül, hogy a nővére lélegzetének megváltozik a ritmusa, már megfigyelte, beletelik egy-két perc, míg a barna helyére teszi magában a szemmel láthatólag megszokhatatlan élményt, hogy ismét együtt a család. Mintha el se vált volna tőlük a szüléssel – gondolta gyakran a háziasszony –, vagy mintha nélkülük nem volna meg az orra, és annak híján nem tudna illatot érezni, vagy eltömődnének a hallójáratai, vagy megvakulna, ne adja a végzet, hogy bármelyik gyerekkel valami történjék, Klütaimnésztra testében-lelkében csorbul, ha a tőle származottakat baj éri. A szeme fénye szemmel láthatólag a legidősebb, de talán így ez nem is helyes megállapítás, Klütaimnésztrának nem lehet kedvence, egyformán,
együtt és bonthatatlanul szereti ezeket a gyerekeket, legfeljebb talán Iphigeneiát félti a legjobban közöttük,
ami nem is csodálnivaló, hiszen ez a gyerek nem is olyan, mint a korabeli lányok, de nem szépsége minősége miatt, a szőke igazán tudta, mi a szépség, unokahúga lénye volt különböző mindenki mástól, ha bejött, mintha egy szál írisz kelt volna életre, amely a kertből beimbolyog a szobába.
„Szemem fénye, tündér gyerekem – gondolta Klütaimnésztra –, tiszták tisztája, kis komoly, vajon mit csináltál, mióta nem láttalak, ha elsodródol mellőlem, mindjárt azt érzem, mint a pásztor, jön valami farkas, bekapja a gödölyémet. Ne menj messze, én olyan erős vagyok, hogy apádnak már túl sok is, nem érti, hogy nekem miattad és miattatok kell erősnek lennem, az okát én sem ismerem, de mondják azok a belső rezgések, amelyeket csak érzékelek, de se megfogalmazni, se közölni mással nem tudok. Nekem nagyon erősnek kell lennem, mert odaát valamelyik másik államban idilli az élet, források csobognak, és száll a menta és a borsfű lélegzete, igazi pásztorok élnek abból, hogy gödölyéket hajtanak legelőre, de az én nyájam ti vagytok, és köröttetek, nem tudom, mi, de ólálkodik, és te vagy mindőtök közt a legsérülékenyebb, Ifigénia. Ha a halál percében le kell tennem valami isteni mérlegre az igazolásomat, én leteszem az erőmet és a félelmet, egyebem aligha van, ezzel az ikerérzéssel élek, mióta megszültelek benneteket.
Én rettegek valamitől, aminek nincs neve még, de majd kimondódik, és abba beledermed, aki hallja,
de én bírni fogom, mert az istenek külön áldása-verése, hogy én elbírok mindent, sose törik be a derekam, és mindőtöket másféleképpen féltelek, és azért nem tudok büntetni se közületek senkit, mert mióta éltek, érzem, hogy megbüntetett benneteket már a puszta tény maga, az a bűn, hogy egyáltalán életet kaptatok. Én folyton reszketek érted, Iphigeneia, és folyton féltem Elektrát is, csak Elektrát másképpen, mint téged, mintha nem is volnátok nővérek, Elektrának fiúnak kellett volna születnie, ő bezzeg nem ismer sem irgalmat, sem aggodalmat, született katona, tábornok valami iszonyatos titok zsoldjában. És ez a csepp, ez a rémült tekintetű öcséd, őt hogy mentem meg, mikor nem tudom, mitől? Az Elektra idegei kötélből vannak, Oresztész idegrendszerét pókszál lógatja pókon, amelytől retteg szegény. Orrom, füleim, szemeim, végtagjaim, bár változhatnám fává, és lennétek a lombjaim, hogy sose legyetek nélkülem. Apátokba ájultan szerelmes voltam és talán vagyok is, de néha azt képzelem, amiatt éledt fel bennem iránta ez az érzés, hogy ti, nem értett bűneim és érthetetlen áldozataim létrejöhessetek. Iphigeneia, három év se telik el, és szebb leszel, mint a húgom. Hófehér mécses vagy, hófehér a fényed is, benned nem pirosan, fehéren izzik a láng. Úgy szeretlek benneteket, mint a halandó az életet.”
Senki se hitte volna el, de mikor megjelentek, apjuk, a barna nő férje se volt felhőtlen-boldog,
a tábornok mögött is mint testéről lemetszhetetlen árnyék állt az aggodalom.
Az ő kedvence is a nagylány volt, de mint a gyerekeivel kapcsolatos valamennyi érzése, ez a vonzódás is terhes volt valami sejtelemmel, ami azt súgta neki, ez a teremtés nem örömre született, van benne valami máris távoli, inkább dermesztő, valami földön kívüli, szinte külön él a teste is, mintha alabástromból volna ez a gyerek, s mellkasa bordái között látszik a szíve. Szerette volna folyton maga mellett tartani, fegyverei közelében, mert sose szabadult az érzéstől, állandó védelemre szorul most, majd és mindörökké, de hiába mozdult a karja, hogy magához hívja, hogy átölelje, nem tehette, mert kisebbik lánya meggátolta, maga rohant hozzá, a térdére ült, és olyan szorosan hozzásimult, mintha a bőrén át egyesülni akart volna vele. Kínos érzés volt, nem szívet melengető, az apa megborzongott, mint valahányszor ez a gyermek ilyen vadul, ilyen önmérséklet nélkül próbálta kifejezni, mennyire apás, és iparkodott elűzni a száma nincs alkalommal tapasztalt tényt: kisebbik lánya mindig megérzi, amikor éjjel, kezében a mécsessel, saját szobájából átmenne a feleségéhez, s másodpercre azonos pillanatban érkezik vele a küszöbhöz, aztán csak bámul rá, szemrehányó, sebzett pillantással, mintha azt akarná érzékeltetni, megcsalja. Őt csalja meg, őt, Elektrát. Amikor ölbe kapja s visszaviszi a testvérei közé, sír. Nem hisztérikusan, ahogyan más alkalommal szokott, némán, a nyaka csupa víz, mire leteszi az ágyára. És a kisfiú, hát ki meri azt mondani, hogy a kisfiú olyan, mint mások,
hát ki látott még ilyen rettegő, gyanakvó királyfit, aki szívére borogatást kell tenni, ha valami az arcához ér váratlanul,
pók, légy, akár pillangó. Talán ez az irhazsákban szunnyadó kis Chrüszothemisz megadja neki egyszer az apák ártatlan büszkeségét, nem lesz sem aberrált, sem idegbeteg, sem hófehér árnyék, aki alabástromtestén átpiroslik a szabályosnál hol százszor gyorsabban, hol százszor lassabban verő szív, mint Iphigeneia, az egyelőre még egy olykor nagy sírásra nyíló száj, aki ételért tátog, és tagolatlan öröm- vagy bánatkitöréseket gurgulázik. Istenek, gondolta Agamemnon, hagyják már abba a nők ezeket az iszonyú játékokat a babbal, hát kinek kell jósjel, isteni eligazítás ahhoz, hogy előre tudja, nem lesz itt szabványélete ebben a családban talán senkinek. Ifigénia pár év múlva még valószínűtlenebb lesz, még riasztóbb, és mit fog kivédeni a náthától örökké reszkető kis Oresztész, miféle légáramlást, és mikor veszi észre azt a gyermekek anyja, hogy az ő, Agamemnon szakasztott mása, Elektra szemében Klütaimnésztra nem a szülője, hanem a vetélytársa. Ezt akarják babbal kivetni?
Lefejtette magáról Elektra karját, gyöngédtelenül talpra állította, még lökött is rajta egyet, szálljon le a térdéről, menjen a testvéreihez. A kislány összeharapta a száját, felnőttesen, most még csúnyább volt szegény, főleg ahogy megállt Ifigénia mellett, egy izzó alabástromlámpa, egy testté lett virágszál, és ez a koránál alacsonyabb, férfifejű, nagy orrú, nagy lábú másik.
Oresztész náthás volt, mint csaknem mindig, sebes cimpáját kaparta, aztán felemelte az anyja ruháját, és hímzett szegélyébe törölte.
„Fuj – nevetett rá Klütaimnésztra –, te kis malac. Az vagy? Röfi malac?” Oresztész nem felelt, és a ruha szélét sem engedte el, mintha csak akkor érezné magát biztonságban, ha, mint egy elmetszetlen köldökzsinór, valami testi összeköttetés a születés után is garantálja, sosem válhatnak el egymástól. Nem szabad ilyen feltétlenül szeretni egy gyereket – gondolta a háziasszony –, ebből egyszer baj lesz, hogy a nővérem nem akar fegyelmezni, hát miféle király lesz ebből a kis taknyosból, vagy miféle király veszi el ezt a fékezhetetlen, született vénkisasszony Elektrát, vagy ki meri megérinteni valaha is Ifigéniát, aki gyönyörű és riasztó jelenség, ki óhajt együtt hálni egy jelenséggel! Lehet, hogy ezektől a rokon gyerekektől bolondultak meg a babok?
Menelaosz, mint nemegyszer házaséletük folyamán, csaknem ugyanarról gondolkozott, míg szürcsölte a borát, hogy milyen megnyugtató, az ő felesége egy közönséges, hétköznapi kislányt adott neki, Hermionéban nincs sem isteni, se démoni. Azonnal meg akarta érinteni, megnyugtatni magát olyan szabálytalan, nyugtalanító képsor látványa után, mint amilyen a dajkák irányította rokon gyerekek bevonulása volt. Mindenki az asztal körül volt, ami mellett el kellett haladnia, hogy Hermione bőrzsákjáig érjen, Oresztész változatlanul fogta az anyja ruhája csücskét, a földön kuporgott, nem ült, mert tudta, könnyen felfázik, a lányok meg a két nővel együtt a babot figyelték. Iphigeneia ránézett a nagybátyjára, és közölte, mit mutat az újrakezdett játék:
vendég jön, távolról. Egy vendég. Nem kettő.
– Eltaláltad – rengette meg Menelaosz a bőrzsákot a csecsemővel. – Távolról jön, és egymaga. Nagy hazug, világ hazugja, de nagyon csinos is. Ha még itt éritek, vigyázz magadra, mert nem neked való.
Ifigénia arca nem változott, de annyi visszautasítás sugárzott róla, hogy Menelaosz zavarba jött. Mint az asszonyok a babot, ő az arcvonásokat tudta elolvasni: sose leszek én semmiféle férfié – üzente Ifigénia. Oresztész prüszkölt, motyogott valamit, az anyja azt állította, azt mondta, ne jöjjön ide senki.
– Pedig jön – szólalt meg Elektra. – Mondták a konyhán. A futár.A futár nem is volt a konyhában – nézett fel Oresztész. A felnőttek csak néztek rá, komikus látvány volt. Klütaimnésztra ragaszkodott hozzá, hogy a ruházata is mindenkor jelezze a rangját, és a hímzett bíborból mint a kis kövek buktak a királyi pálmajelzés közé a nátha torzította torz nazálisok: futár deb, konyhábad.
– Volt – mondta Ifigénia. A babokat nézte figyelmesen.
– Persze hogy volt – Elektrának a hangja is hasonlított az apjáéhoz, a mondathangsúly, az ereszkedő-emelkedő részek aránya, a recsegő katonabeszéd, akár Agamemnont hallanák. – Persze hogy volt. Három istennő a szeretője, és van neki almája.
Te nem voltál a konyhában, mert éppen átkutattad a piros hálószobában a ládát.
„Az én ládámat” – gondolta a háziasszony, és nem mutatta, de dühös volt. Klütaimnésztra vállat vont, nem érdekes: a gyerek mindig kíváncsi volt. „Megint nem inti rendre” – tűnődött a szőke, és törte a fejét, mit is tart ő nem gyerek vagy családtag szeme elé valót abban a ládában. Menelaosz újra megrengette Hermione zsákját, meg az Agamemnonék kislányáét is, aztán visszaült a sógorához, aki a gyerekek belépte óta nem volt jókedvű, amin nem csodálkozott.
A terem lassan hűlni kezdett, szolgák jöttek be, meggyújtották a fáklyákat, minden szín puhább lett, meghittebb. A háziasszony kiszaladt, utánanézni a vacsorának, Ifigénia csak állt az asztal mellett, huzigálta a babot, húga már a fényben hirtelen megcsillanó padlókockákon ugróiskolát játszott magában. Oresztész mogorván nézett maga elé, nem szerette, ha nem volt igaza. Agamemnon minden gyereke között neki volt legszebb a szeme, hosszúkás, mint az egyiptomi képeké, és kék, mint a kora délutáni tenger. Disszonáns volt ez a szépséges szem, mert önmagára cáfolt örökös szomorúságával, meg valahogy komolytalanná tette a krónikus nátha időnként felharsanó prüszkölése.
Helena arra lépett be, hogy a férje beszél, nevet is, de ingerült is.
– Még hogy három istennő a szeretője – mondta Agamemnonnak. – A mocskos szájú hazug! Egy nem is elég, neki három kell. Persze ez az ág mindig versenyzett a másikkal, ha Anchisesnek1 Venus jutott, akkor a Priamusék fiának jusson három. Mióta élnek, örökös a verseny. Nem szeretem Tróját.
– Üljetek asztalhoz – kérte a háziasszony. Menelaosz kezét nyújtotta Klütaimnésztrának, és felsegítette, Oresztész végre felállt.
– Tűz, üszök, pusztulás, világégés – mondta Iphigénia teljesen közönyös hangon –, jön vendég, almával, mutatja a bab. Én is tudom olvasni.
– Jó, kislányom. Tűz, üszök, pusztulás, világégés. Egyelőre a gyomrom ég. Éhes vagyok.
Agamemnon indult, az egyik szolga fáklyával mutatta az utat, hol terítettek aznap. Iphigeneia csak nézte az asztalt, szinte erőszakkal tudta elmozdítani, Menelaosz olyan indulatba jött, mint ritkán, később nem tudta volna okát adni. Azt érezte, szétveri a grifflábú hülye jóstárgyat, és egyáltalán, hagyják békén, ez a lidérc ott ne susogjon ilyen borzalmakat. Mikor Helené mellé lépett, kimenetkor utolsónak, megemelte a hangját, hadd hallja mindenki, mit mond a feleségének.
– Micsodát? – kérdezte elnyíló szemmel Helena.
– Hallottad, és soha többé ne lássak belőle egy szemet se. Van elég bajunk, mit játszotok hülyeségeket. Holnap ebédre főzesd meg a babot.
– A vendég akkor is jön – mondta Ifigénia.
– Almával – sikoltotta Elektra.
Oresztész nem szólt, Klütaimnésztra mosolygott. Hadd jöjjön. Van itt elég szoba.
Fotó: Jaffa kiadó
