Emigrációról, válásról és halálról mesél a magyar származású Susan Taubes kultuszregénye [EXKLUZÍV]

Emigrációról, válásról és halálról mesél a magyar származású Susan Taubes kultuszregénye [EXKLUZÍV]

Susan Taubes önéletrajzi elemekkel átszőtt regényében az elválás sokkal több mint két ember kapcsolatának vége: külső és belső világok hasadását, távolodását és közeledését ábrázolja az író. A kultuszregényhez David Rieff író, újságíró (Susan Sontag fia) írt bevezetőt, aki személyesen is ismerte a magyar származású, karizmatikus szerzőt és a könyv megjelenése utáni tragikus eseményeket. 

Fotó: (c) Tanaquil és Ethan Taubes, New York

Könyves Magazin | 2022. április 26. |

Két válás áll ennek az álmokat és valóságot lírai erővel ötvöző regénynek a középpontjában: a háború előtti Budapesten született Sophie Landsmann először szülei életében tapasztalja meg az elszakadás buktatókkal és ígéretekkel teli folyamatát, majd felnőtt nőként maga is elhagy egy férfit, hogy azután szeretők között hányódva végül megtalálja önmagát és zsidósága értelmét.

Susan Tausen
Elválás
Ford.: Lázár Júlia, Open Books, 2022, 412 oldal
Susan Taubes: Elválás könyv

Bár Sophie új otthonai, az Egyesült Államok és Párizs a feledést sürgetik, a nő mindvégig őrzi magában hazája emlékét, és az olvasó vele együtt utazhat vissza térben és időben Magyarországra, hogy megtudja: milyen élmények, titkok, erők formálták azzá Sophie-t, akivé érett fejjel lett.

Susan Taubes önéletrajzi elemekkel átszőtt regényében az elválás sokkal több mint két ember kapcsolatának vége: külső és belső világok hasadását, távolodását és közeledését ábrázolja az író lenyűgözően hiteles, olykor szürreális ecsetvonásokkal.  A kultuszregény – amelyet az Egyesült Államokban most fedeznek fel újra az olvasók – évtizedekkel megelőzte korát. A Karl Ove Knausgård és Rachel Cusk nevével fémjelzett, manapság igen népszerű valóságon inneni, de fikción túli irodalom előfutárának is tekinthető.  

Susan Taubes (1928–1969) Feldmann Zsuzsanna Judit néven született Budapesten, az édesapja pszichoanalitikus, a nagyapja rabbi volt. Apjával 1939-ben emigrált az Egyesült Államokba, és New York államban, Rochesterben telepedtek le. 1949-ben a rabbinikus műveltségű tudós, Jacob Taubes elvette feleségül, házasságukból két gyermek született. Filozófiát és vallástörténetet tanult Jeruzsálemben, a Sorbonne-on és a Radcliffe-en, disszertációját Simone Weilről írta. 1960-ban kezdett tanítani a Columbia Egyetemen, ahol a Bush Collection of Religion and Culture (Bush Vallás- és Kultúrtörténeti Gyűjtemény) kurátora volt. A hatvanas években tagja volt a kísérleti Open Theaternek; könyveket adott ki amerikai indián és afroamerikai mesékből; számos elbeszélést publikált és két regényt írt: az egyik az Elválás, a másik a még publikálatlan Lament for Julia (Sirassuk Júliát). Röviddel az Elválás megjelenése után, 1969 novemberében öngyilkos lett. 

„Az élet értelméről gondolkodni, értelmet találni az életben henye és haszontalan foglalatosság, gondolta Sophie mindig is. A haszontalannál is rosszabb, kifejezetten egészségtelen. Röviden: rossz szokás.”

Susan Taubes: Elválás (részlet)

BEVEZETŐ

Ha vannak kultuszkönyvek, akkor vannak kul­tusz­figu­rák is. Hogy miféle alkímia hatására kerülnek a korábban ismeretlen vagy nem értéküknek megfelelően elismert emberek az utókor képzeletének kivételezett szegletébe, az soha nem teljesen világos, és nem keverendő össze a hagyományos értelemben vett hírnévvel. Rideg távolságtartással szemlélve ezeknek a kultuszfiguráknak az életműve inkább sovány, mint jelentékeny. Ez azonban még növeli is a rajongótáborukat, mintha csak illusztrálnák Ludwig Mies van der Rohe szállóigéjét, miszerint a kevesebb több. Ezek a férfiak és nők általában a karizma (mindig jelen van) és a szépség (gyakrabban igen, mint nem) valamilyen kom­bi­ná­ció­já­val keltenek figyelmet, ehhez járul hozzá az is, bármilyen szívtelenül hangzik, hogy viszonylag fiatalon halnak meg. Csodálóik gyakran kiáltanak fel: „Mi mindent elérhetett volna, ha életben marad!”

Az Elválás, amelyet 1969-es megjelenése után gyorsan elfeledtek, még nem kultuszkönyv, hol­ott minden ehhez szükséges ismérve megvan,

a szerzője viszont mindenképpen az a ragyogó elme, elbűvölő és elveszett ember, akit fentebb leírtam. A kultikus alak tipológiája már-már kínosan illik rá: karizmatikus, Greta Garbo-féle szépség, de mindenekelőtt, ahogyan azt a hozzá közel állók mind elfogadták, a puszta létezést megsemmisítő tehernek tartja, és radikális esetlegességgel kezeli a világot. Amit mondok, nem spekuláció, hanem őszinte vallomás. Az 1950-es évek elején a massachusettsi Cambridge-ben Taubes és későbbi férje, a rabbi és filozófus Jacob Taubes a szüleim, Susan Sontag és Philip Rieff legközelebbi barátai lettek. Gyermekeik, Ethan és Tania az én barátaim és kortársaim. Miután a Taubes házaspár és a szüleim is elváltak, és mindkét család New Yorkba költözött, Susan Taubes és anyám továbbra is meghitt barátok maradtak. Kapcsolatuknak csak Taubes öngyilkossága vetett véget 1969 novemberében, alig egy héttel az Elválás megjelenése után. Anyám azonosította a holttestet. Jóval később vallotta be nekem: „Sosem bocsátok meg neki… és sosem heverem ki a halálát.”

E. M. Cioran román filozófus és aforizmaszerző mondja, hogy egy könyv nem más, mint elnapolt öngyilkosság. Az Elválás esetében nagyon rövid haladékkal. Hetekkel a halála előtt Taubes ezt jegyezte fel a naplójába: „A szobámban ülök. Kimegyek. Aztán újra be, hogy teljen az idő. Körülbelül két hét múlva vízbe fojtom magam.” Anyám mégis mindig arra gondolt, hogy Taubes öngyilkosságának közvetlen oka a könyv rossz fogadtatása volt: leginkább egy ádáz és mai nézőpontból döbbenetesen nőgyűlölő írás a The New York Times kritikusának, Hugh Kennernek a tollából, egy olyan korban – hol van már az az idő, és milyen jó, hogy ma már nem így gondolkodunk –, amikor egy könyv szempontjából életet-halált jelentett a kritikus fölfelé vagy lefelé mutató hüvelykujja. Akár igaz ez a szempont, akár nem, Taubes minden munkája és életének nagy része (anyám szerint, akitől többet tudok, mint amit magamtól gyaníthatok) a halálának főpróbája volt. Az Elválás egészen biztosan, 

Taubes nem is ezt a címet adta neki, csak beleegyezett, amikor a kiadói elutasították az ő munkacímét: „Koporsóban Amerikába és vissza”.

Az utólagos bölcsesség célja ugyan a homály eloszlatása, de gyakran kifejezetten bosszantó. Ha ebben az esetben mégsem, akkor is szeretném felszabadítani Taubest a csodálói szemében. Sokkal több volt pusztulásra ítélt művésznél vagy Renata Adler korai előfutáránál (pedig bizonyos szempontból ez is tagadhatatlan). Nehéz az életművet – African Myths and Tales (Afrikai mítoszok és mesék), valamint az indiántörténeteket 1963 és 1965 között kötetbe gyűjtő The Storytelling Stone (A mesélő kő) kivételével – nem a saját halála prózában elkövetett főpróbasorozatának tekinteni. 

Mindig is izgatta a síron túli emlékiratok gondolata

– Chateau­briand e műfajban alkotott művének a címe is ez –, és a Simone Weilről írott egyetemi diplomamunkájával kezdődő életműnek az Lament for Julia (Sirassuk Júliát) című, még publikálatlan kisregényen át a maroknyi elbeszélésig a halál a hajtóereje. A sírmotívum még a kritikáiban is előkelő helyet kap: a Négerek című Jean Genet-darabról „Amikor az ember a saját temetésére megy” címmel ír, pedig a darab elsősorban a fehérek rasszizmusáról szól, azon belül is egy gyilkosságról és egy bírósági tárgyalásról, azaz halál van benne, de temetés nincs. Később ugyanennek a kritikának az átdolgozott változata megjelent a The Tulane Drama Review-ban, immár a megfelelőbb Fehér maszkok mögött címmel. A szerkesztők helyesen döntöttek. De annak ellenére, amit a józan kereskedelmi érzék diktál, és amit a szerkesztők megfogalmaztak – az Elválás sem a leghívogatóbb cím, de a „Koporsóban Amerikába és vissza” egyenesen taszító –, maga a könyv az eredeti címet igazolja, akkor is, ha a szerkesztők nem ilyen műre számítottak.

Jobb, ha óvatosan fogalmazunk.

Az Elválás nem egyszerűen egy házasság megromlásának a krónikája,

nem csak a nő harcát ábrázolja, aki ki akar törni a pszichikai, szexuális és általános présből, azaz a férje hatalmából – de nem is a halálról szól. Ellenkezőleg, többféle narratívát fog össze a regény, néha mesterien, néha egyenetlenül. A szinte lineáris, memoárszerű történetet Sophie Blind, magyarul Vak Zsófia beszéli el – Taubes gyengéje, hogy szeret didaktikus neveket adni az alakjainak –, és a házasságból való szabadulás krónikája hol elhalványul, hol kiélesedik a modernista kísérlet előterében, amelyben szándékosan elmosódik a határ valóság és álom között.

A könyv első részében Sophie közli az olvasóval, hogy halott, és csak ennek köszönhetően mondhatja el az igazat. Életében, állítja makacsul, másra sem vágyott, csak boldogságra, majd hozzáteszi, hogy a többi nőhöz hasonlóan (miközben a narrátor eredetisége és antinomizmusa hatására az Elválás nem túl hízelgő kordokumentum). Holtan viszont beszélhet hatalomról és igazságról. Egy ilyen prológussal méltán elkezdődhet a regény.

Sophie természetesen nem halott, legalábbis a regény következő részében nem.

Ezra és Sophie házasságának részletei derülnek ki, a narrátor röpköd az időben a házasság eleje és vége között.

Akik emlékeznek Jacob Taubesra, vagy olvasták a róla írott visszaemlékezéseket, megállapíthatják, hogy Ezra portréja mindenestül őszinte és pontos: a sármja, az okossága, a kegyetlensége és a bujasága is benne van. Az a férfi, aki később büszkén írta egy barátjának: „Lehetetlen alak vagyok”, tényleg az volt, a nőkkel meg különösen. A regényben Ezra leszólja Sophie-t, aztán elmondja, hogy pont azokat a tulajdonságokat szereti benne, amelyeket kárhoztat, majd újra leszólja. Sophie végigveszi a házassága minden örökségét, és közben elképzeli saját halálát, olyannyira, hogy egy ponton, amikor látja magát holtan, éppen Ezra és Nicholas, Sophie szeretője azonosítják a holttestet, és várakozás közben kicserélik nézeteiket a judaizmussal, a Heidelbergi Egyetemmel és a chartres-i székesegyházban látható egyik festménnyel kapcsolatban. A könyvben nem ez az egyetlen efféle párbeszéd. Sok szempontból művelt embereknek írt és művelt emberekről szóló regény ez: Sophie megjegyzi például, hogy amikor Nicholas előtt megüti a fiát, Joshuát, Nicholas a csalódottságát úgy fejezi ki, hogy közben Franz Kafkára utal.

Túl sok ez, különösen a 2020-as évek olvasójának, hiszen még a nem egészen a valóság talaján álló akadémikus értelmiségiek is megegyeznek abban, hogy

a műveltség és a hozzá kapcsolódó referenciák tárháza csak elfed mindenféle elnyomó struktúrákat,

és mai zsargonnal szólva erősen megkérdőjelezhető. Még a közömbös vagy a kortársak tiltására allergiás olvasók is – pedig szerintem lényegesen többen vannak, mint ahányan ki merik dugni a fejüket az ideológiai mellvéd mögül – idegesek lesznek az intellektuális és filozófiai utalások mennyiségétől. Pedig nincs ebben semmi kérkedés. Az Elválás tele van rejtéllyel, de a lélek fájdalmának leírása annyira perzselő, annyira egyetemes és felismerhető, Sophie erőfeszítése pedig, hogy ne adja meg magát, olyan meggyőző, hogy a kulturális utalások inkább háttérzenét adnak, mint barikádot emelnek – háttérzenét egy temetéshez, ami egyben vándorünnep. Sophie nemcsak a férjére és szeretőjére tekint vissza maró gúnnyal a sírból, de a családjára is: „Halott vagyok – jegyzi meg. – Lazíthatnak, ünnepelhetnek végre.”

Sophie házaséletének lelki gyötrelmeihez járul a család romboló öröksége.

Már a könyv elejébe is beszivárog, a temetési jelenetbe, ahol a sír mellett Ezra azt mondja Sophie apjának: „legalább holtában méltóságteljes”, és az apa nem tiltakozik. A könyv harmadánál aztán Sophie, a szakítás megbízhatatlan narrátora átadja a helyét a gyerekkor tökéletesen megbízható narrátorának: a kiterjedt és zsidó Landsmann család (még egy beszélő név) nagypolgári világába vezet be a második világháború előtti Budapesten, majd Bécsben. Taubes mesterien gonosz portrét fest a basáskodó pszichoanalitikus apáról (akinek modellje, ahogy Ezráé Jacob Taubes, ezúttal az édesapja, a kor elismert európai, majd amerikai pszichiátere) és anyjáról, aki buzgón és könyörtelenül csalja az apát, majd elválik, és hozzámegy egy sokkal fiatalabb férfihoz. Mindez közvetlenül az Anschluss, tehát 1938 előtt történik, amikor a nácik bevonulnak Ausztriába. A következő részben szintén többé-kevésbé lineáris elbeszélése következik annak, mi történt azután, hogy Sophie és az édesapja Amerikába emigráltak. Aztán a realista narratíva ismét a fantáziának adja át a helyét.

A regény elején Sophie halott, legalábbis ezt feltételezzük: az író szándéka szerint pontosan nem derül ki. Ezra, Sophie apja és anyja, végül maga Sophie, aki a koporsóból beszél, megjelennek a magyar rabbinikus bíróság előtt. Kisgyermekkorától elrontott házasságáig végigtárgyalják Sophie egész életét, egyre hisztérikusabban. Végül a bíróság jóváhagyja a válást, majd Taubes narratívája újra realistába fordul, szerkezetben és tónusban, ha kronológiailag nem is. Ezrával van, még a házasságuk alatt, aztán Amerikában az emigrációt követő években, majd újra Budapesten, és megint Amerikában. Ennek a résznek a vége felé Sophie leszámol az anyjával, de minden megbékélés, sőt megértés nélkül. Ezután a történet elhalkul: Sophie a gyerekeivel; Sophie regényt ír New Yorkban; Sophie újra Európába megy. Kétségtelenül ez az Elválás leggyengébb része. Nekem úgy tűnik, hogy Taubes nem tudta, hogyan gyűjtsön egybe minden külső és belső hatást, és hogyan terítsen szét mindent ugyanazzal az erővel, amellyel az anyagát újra meg újra kezeli a regényben. Az is elképzelhető, hogy meghajolt a szerkesztői kérés előtt: legalább a regény vége adjon lehetőséget a megváltó katarzisra. Mindkét magyarázat puszta spekuláció részemről. Az ok lehet egyszerűen az, hogy az Elválás nem realista regény, és nem is tisztán kísérletező, tehát semmilyen végkifejlet nem tenne minket boldoggá. Az olvasó magára marad azzal, amit Taubes a regény egyik utolsó mondatában így fogalmaz meg: „az elhagyott álomhelyszínek miatti szorongás”.

Nagy a kísértés, hogy kijelentsük, ha Taubes tovább él, bizonyára jobb könyveket ír. No de melyik íróról ne mondhatnánk el ugyanezt? Szeretném azt gondolni, hogy megtalálta volna a módját, hogyan fogja igába írásainak eksztatikus ihletettségét, ami olyan döbbenetesen jelen van a Jacobnek 1951 és 1952 között írott, figyelemre méltó levelekben. Ebben az időben főleg Euró­pá­ban élt, Jeruzsálemben a kabbalizmus jeles tudósától, Gershom Scholemtől tanult, ennek nyoma a Weilről írott munkájában is fellelhető (a leveleket Németországban publikálták, 2014-ben). Taubes regénye azonban korlátai ellenére is kiállta az idő próbáját. Az Elválással egy időben sok érdekes experimentális regény született. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma már keveset érdemes elolvasni. Ez a mű az egyik ritka kivétel.

Állítólag David Hume mondta Rousseau-ról, hogy olyan, mintha a bőrét levetve járna közöttünk. Azt hiszem, ugyanez elmondható Susan Taubesról, és talán ez okozta az életében átélt mérhetetlen sok szenvedést, és

 ez teszi a könyvét, melynek alaptémája végül is a szorongás,

egyszerre olyan könyörtelenné és figyelemre méltóvá. Ez a regény csupa alvadt vérdarab.

David Rieff

 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Gyurkó Szilvia egy egész könyvnyi segítséget ad ahhoz, hogy válás közben elég jó szülők maradhassunk

A Túl a plafonon podcastsorozat következő vendége Gyurkó Szilvia gyerekjogokra specializálódott jogász, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója és vezetője. Olvass bele Rám is gondoljatok című könyvébe!

...
Kritika

Váláskor nemcsak anyagilag, hanem érzelmileg is ki lehet semmizni a másikat

Kalapos Éva Veronika legújabb regénye, az Ezek voltak az apák egy válás története két idősíkon elmesélve. A szempontok, amelyeket megismerünk, kivételesen nem a férfi-nő viszonyról szólnak elsősorban, hanem egy apa-lánya kapcsolatról. Közben viszont kiderül az is, hogy milyen játszmákkal tudja az egyik szülő kisajátítani a közös gyereket.

...
Szórakozás

Nem a házasság kudarcáról, hanem az elválás pokláról szól a Jelenetek egy házasságból modernizált változata

Az HBO elevenítette fel a házasság nehézségeit Ignmar Bergman feledhetetlen klasszikusának segítségével. 

A hét könyve
Kritika
Nem nagy ügy, szorongunk és élvezzük
...
Nagy

Jonas Jonasson: Szituációkat gyűjtök, az agyamban raktározom őket

A svéd Jonas Jonasson most megjelent hatodik könyvével is azt bizonyítja, hogy még mindig közel állnak hozzá a szabálytalan, kivételes és különc figurák. A próféta és a hülye két címszereplője egy véletlen balesetnek köszönhetően sodródik egymás mellé, majd nyakukba veszik Európát, hogy még a végítélet napjának beköszönte előtt elrendezzék függőben lévő ügyeiket. Az íróval Skype-on beszélgettünk, az új könyv kapcsán szóba került Jack Sparrow, Gorbacsov és a tokaji is.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Ecsédi Orsolya hőse csak könyvek szereplőibe tud beleesni

A Juli vagyok, könyvmoly címszereplőjét a valódi, hús-vér fiúk nem érdeklik, még soha nem volt szerelmes. Azaz dehogynem: csak éppen könyvek szereplőibe. Juli mindenesetre most megkapja a lehetőséget, hogy változtasson a dolgok menetén. Olvass bele!

...
Gyerekirodalom

Mi a népmesék titka, és hogyan lehet újragondolni ezeket a történeteket? [Bookline Kids]

Zalka Csenge Virág A Százegy ajtajú palota című mesekönyve megőrzi a népmesei elemeket, de sikeresen ötvözi azokat a mai gyerekek számára izgalmas témákkal.

...
Gyerekirodalom

Így néz ki Dániel András íróasztala

Dániel András gyerekként örökké rajzolt - és felnőttként sem hagyott fel ezzel a jó szokásával. Neki köszönhetjük a kuflikat, Kicsibácsit és Kicsinénit (meg az Imikémet), de mesélt már nyúlformájú kutyáról, ágy alatti kalandokról, legutóbb pedig három pecásról. Most megmutatja az íróasztalát, amely tele van izgalmas, szokatlan és kreatív tárgyakkal.

Hírek
...
Szórakozás

Ismerd meg sétálva Nádas Péter Budapestjét!

...
Gyerekirodalom

Asterix kutyája saját képregénysorozatot kapott

...
Zöld

Kiplingnek igaza volt: a farkasok akár a kutyáknál is jobban tudnak kötődni az emberhez

...
Szórakozás

Tom Hanks új regénye egy szuperhősfilm kulisszái mögé visz

...
Podcast

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...
Hírek

Harry Potter varázspálcájára is lehet licitálni Londonban

...
Hírek

Bereményi Géza Széna tér című költeménye végigfut majd az új emlékparkban

...
Hírek

Tízezer Nádas-kötetet kapnak a diákok az író 80. születésnapja alkalmából

...
Hírek

Alan Rickman felhívta Rowlingot a forgatás előtt, hogy többet tudjon meg Pitonról

...
Hírek

Orosz állampolgárságot kapott Edward Snowden

...
Hírek

Gárdos Péter nem forgathatott filmet, ezért könyvet írt Semmelweisről

...
Gyerekirodalom

Ecsédi Orsolya hőse csak könyvek szereplőibe tud beleesni

...

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...

Númenor az emberi civilizáció csúcsa Tolkiennél, és ezt a sorozat jól elkapja (A hatalom gyűrűi - kibeszélő 3.)

...

Galgóczi Erzsébet nyíltan leszbikusként lett a Kádár-korszak népszerű szerzője [N/ők is írtak]

...

Sandman: jót tett a sorozatnak, hogy Gaiman sokszor nem kötött kompromisszumot