„Nem tudom mi történik velem” – hangzott el a mondat számtalanszor Mary-Claire Haver nőgyógyászati rendelőjében, mire ő maga is rájött, hogy a menopauza okozhatja a páciensek panaszait. A változókor kiindulópontjának általában a menstruáció rendszertelenné válását, illetve az ezzel járó különféle testi és lelki folyamatokat szokták tekinteni, valójában azonban már 35 éves kortól felléphetnek a hormonális átrendeződés miatt olyan tünetek, mint a szorongás vagy a tartós fáradtság. A Perimenopauza másképp hiánypótló, közérthető kötet, amely nemcsak segít megérteni, mi zajlik a szervezetünkben ebben az átmeneti időszakban, hanem gyakorlati fogódzókat is nyújt, hogy nőként képesek legyünk kézben tartani az egészségünket – akár már jóval azelőtt, hogy tapasztalnánk a változás jeleit.
Mary-Claire Haver: Perimenopauza másképp (részlet)
Bevezetés
Kezdjük el!
„Állandóan fáradt vagyok és szorongok.”
„Ingerlékeny vagyok, és sokkal kevésbé bírom a terhelést.”
„Teljesen elvesztettem a régi énemet.”
„Nem tudom, mi történik velem.”
„Nem tudom, mit tegyek.”
„Mi a baj velem?”
Gyakorló szülész-nőgyógyászként számtalan alkalommal hallottam ezeket a mondatokat harmincöt és ötven év közötti páciensektől. Válaszaimat éveken át az orvosi képzésemen tanultak határozták meg, ami akkoriban mindössze annyiból állt, hogy ez a panaszhalmaz a női lét velejárója, az öregedés egyik aspektusa, amelynek nincs magyarázata vagy gyógymódja, és amit egyszerűen el kell viselni. Sajnálatos módon nemigen tudtam lekezelő részvétnyilvánításoknál többet nyújtani: „Sajnálom, ez a női lét része” vagy „Sajnálom, ez az életkor és élethelyzet egyszerűen sok stresszel jár”.
Ezek a szavak sem vigaszt, sem megoldást nem nyújtottak, és – ma már belátom – csak tovább erősítették a pácienseim tehetetlenségérzését.
Láttam az arcukon a csalódottságot, de nem voltak eszközeim. Az intézményi vezetés elvárta, hogy naponta harminc beteget lássak el, közben a kórházban vajúdó pácienseimre is oda kellett figyelnem, éjszakai ügyeleteket vállaltam, és feleségként, anyaként is helyt kellett állnom – egyszerűen nem maradt időm arra, hogy elmélyedjek a témában.
Az orvoslás hosszú ideig a szomatizáció keretrendszerében értelmezte a nők számos tünetét – ez az a szemlélet, amely a testi tüneteket pszichés vagy érzelmi distressznek tulajdonítja. Más szóval az orvosokat arra kondicionálták, hogy a nőket burkolt elfogultsággal diagnosztizálják, amely azt sugallja: „Csak beképzeled magadnak.”
Bárcsak mondhatnám, hogy tréfának szánták.
Az ilyen jellegű tünetekkel érkező pácienseim sok szempontból kifejezetten jó életszakaszban voltak. Nem érte őket több vagy nagyobb stressz, mint amit évek óta sikeresen kezeltek, mégis valamiféle megnevezhetetlen, egzisztenciális megrázkódtatást éltek át. Egyeseknél ez apró, de azért érzékelhető változásként jelentkezett; másoknál földrengésszerű sokkélményekkel és kényelmetlenségekkel járt. Mindannyiukra jellemző volt, hogy magukra maradtak a helyzet kezelésében, és maguknak kellett kiutat találniuk ennek a homályos, ám nagyon is valós, klinikailag gyakran fel nem ismert vagy nem diagnosztizált állapotnak a leküzdésére.
Szerencsére az elmúlt évek kutatásai egyre inkább azt a vélekedést erősítik, hogy ezek az érzelmi eltolódások, az elszigeteltség-érzés és a csökkent stressztűrés nem tévképzetek, és nem is pusztán helyzetfüggők: valósak, és fiziológiai alapjuk van, ami a hormonális változásokban gyökerezik. A legújabb eredmények szerint azok a tünetcsoportok, amelyekbe beletartozhat a fáradtság, a fokozott ingerlékenység, a koncentráció és döntéshozatal nehézsége, a jellegzetes, belső nyugtalanság-érzés, valamint a gyakoribb sírás és szorongás, nagy valószínűséggel a perimenopauza felé való hormonális eltolódás legkorábbi kulcsindikátorai közé tartoznak.
Amikor először láttam erről a kutatásról szóló publikációt 2024 májusában a Menopause című folyóiratban, már a címe is villámcsapásként hasított belém: „Mintha nem a régi önmagam lennék perimenopauzában”. Ott állt feketén-fehéren.
A páciensek tapasztalatát immár a tudományos is elismerte.
Fordulópontnak éreztem a nők egészségtörténetében – vajon eltávolodunk végre attól, hogy pszichológiai okot tulajdonítsunk valaminek, ami alapvetően biológiai természetű?
Mielőtt azonban túlságosan előreszaladnék, fontos egy kicsit visszalépnem, hogy kontextusba helyezzem ezt a pillanatot. Sok minden történt azelőtt, hogy ezt a tanulmányt elolvastam. Magam is átestem a menopauzán, ami fenekestül felforgatta az életemet, és ugyanabba a helyzetbe hozott, mint azokat a pácienseimet, akik éveken át meséltek nekem a tüneteikről.
Végre teljesen más szinten értettem meg az összefüggéseket.
Elkezdtem posztolni a saját tapasztalataimat a közösségi médiában, és rengeteg visszajelzést kaptam. Ezek, illetve a sok kétségbeesett segítségkérés arra ösztönzött, hogy a szülészeti-nőgyógyászati alapképzésen és a kötelező továbbképzéseken túl bővítsem a szakmai tudásomat. Menopauza-ellátással foglalkozó konferenciákra jártam, és komoly energiát fektettem abba, hogy jobb orvossá váljak. Szó szerint letaglóztak a tanultak, különösen annak felismerése, hogy saját kezelési gyakorlatomat is a tudományos adatok történetének egyik legsúlyosabb félreértelmezése formálta. Ez a félreértelmezés a Nők Egészségügyi Kezdeményezése (Women’s Health Initiative, WHI) 2002-es eredményeiből eredt, amely szinte letarolta azt a fejlődést, amit a posztreproduktív korú nők kezelésében elértek.
Úgy éreztem, az orvosi képzésem során és a tudományos irányelvek szintjén is félrevezettek.
Dühös voltam. Morális kudarcként éltem meg, hogy páciensek egész serege maradt magára a következményekkel. Szinte fuldokoltak, és mentőövként csak egy egyszerű „sajnálom”-ot dobtak nekik. Fájdalmas felismerés volt, de egyben motivált is, hogy továbbképezzem magam, és átadjam a tudásomat annak a több millió nőnek, akik – a pácienseimhez és a közösségi médiában megismert követőimhez hasonlóan – nem jutottak elég információhoz, vagy nem kapták meg a megfelelő kezelési lehetőségeket, sőt, sokszor még odáig sem jutottak el, hogy egyáltalán tájékozódjanak a kezelési lehetőségekről.
A „csak beképzeli magának” mantrával végleg le kellett számolni.
Fel kellett tárni a változókori átmenet több szervrendszert érintő valóságát és a hormonkezelés szerepét – ismétlem, nem először –, de ezúttal egy sokkal nagyobb platformról.
Minden energiámat, érzelmemet és szellemi erőforrásomat egy könyv megírásába fektettem, amelynek címe Menopauza másképp lett. Egyáltalán nem voltam felkészülve a könyv fogadtatására. A végtelen hála, a több ezer nő, akikkel személyesen találkoztam, akik sorban álltak egy közös fotóért, egy ölelésért, vagy csak azért, hogy azt mondják: „Köszönjük. Köszönjük, hogy kiálltál értünk. Hogy visszaigazolást adtál.
Most már vannak eszközeink.”
A nagy izgalom közepette is sikerült a küldetésemre koncentrálnom, amely egyre inkább kikristályosodott, ahogy a világ minden tájáról származó nőkkel folytatott beszélgetéseim mélyültek, és egyre több úttörő, befolyásos orvossal kerültem kapcsolatba. A célom a menopauza-ellátás és -oktatás forradalmasítása. Azt szeretném, ha a nők bizonyítékokon alapuló tudással lennének felvértezve, tájékozottnak lennének, és megerősítést és támogatást kapnának életüknek ebben az átalakulást hozó szakaszában.
Sok szempontból egyértelmű volt, hogy a munka csak most kezdődik igazán.
A kutatásaimból kiderült, hogy a perimenopauza – amit én gyakran a káosz zónájának nevezek – sokkal több figyelmet igényel. Bár a Menopauza másképp-ben már foglalkoztam vele, a perimenopauza nem került reflektorfénybe, pedig ott lenne a helye. Különösen azért, mert ezen a területen csak csordogálnak a tudományos eredmények (az elképesztően alacsony számú perimenopauza-kutatásról az 1. fejezetben írok részletesen).
Amit viszont feltártam, egyértelművé tette, hogy a premenopauzában és perimenopauzában lévő nők számára nincs vesztegetni való idő.
Sok X-generációs nő most próbálja behozni a lemaradását, miközben igyekszik leszámolni a soványságot éltető kulturális beidegződéssel; közülük sokan ötven felett járnak, és most először hallanak arról, hogy az izomépítés és az erőfejlesztés mindennél fontosabb – ezek az egészség és a hosszú élet valódi alapjai, és elengedhetetlenül fontos szerepet játszanak az időskori gyengeség megelőzésében. Elszalasztottuk azokat az éveket, amikor a legtöbbet tehettünk volna izmaink építése és a csontjaink erősítése érdekében, mert semmi másra nem figyeltünk, csak a kalóriaszámolgatásra. Te viszont más helyzetben vagy: itt állsz a soha vissza nem térő alkalom kapujában, előnybe kerülhetsz az öregedéssel szemben – és nyerhetsz is.
E lehetőség – a te lehetőséged – miatt várom én is, hogy találkozzunk a Perimenopauza másképp lapjain.
Természetesen meg kellene kérdeznem: Hogy érzed magad? Lehet, hogy te is izgatott vagy, mert alig várod, hogy támogatást, tudást és stratégiát kapj a következő oldalakon. Vagy – sok páciensemhez és a kutatásokban megkérdezett nők ezreihez hasonlóan – azt mondod: „Egyszerűen nem ismerek magamra.” Erre pedig végre azzal válaszolhatok, amit már évekkel ezelőtt is szerettem volna mondani: az alapján, amit elmondasz, jó eséllyel perimenopauzában vagy, és rengeteget tehetünk együtt azért, hogy proaktívan támogassuk az egészségedet és jóllétedet ebben az átmenetben.
Fotó: Callie Walker/Penguin Books Australia