Nem sokan tudják olyan érzékenységgel megközelíteni azt, mit is jelent valójában élni, mint Sigrid Nunez amerikai írónő. Legújabb, Egy életen át című regényében arról ír, hogyan kapcsolódunk egymáshoz boldogságban és szomorúságban, vigaszban és bizalomban – és hogyan változtathatja meg az együttérzés az életről alkotott képünket. Mi köze van mások sorsának a miénkhez? A könyv New York-i elbeszélője erre a kérdésre keresi a választ, amikor nagyon különböző emberekkel találkozik, és szembesül a szomorúságukkal, bátorságukkal, kétségeikkel. Egy volt szerelem, egy bizonytalan Airbnb-házigazda, egy megkeseredett szomszéd néni, egy halálos beteg ifjúkori barátnő – pillanatok, amelyekből összeállhat a megértés mozaikja.
Az Egy életen át finom és érzékeny írás empátiáról, elmúlásról, gyászról és arról, hogy sokkal többet tehetünk egymásért, mint gondolnánk pusztán azzal, ha figyelmesen meghallgatjuk a másikat. Költői és magával ragadó elbeszélés, finom humorral fűszerezve, csodálatos példája a kifelé és befelé figyelés művészetének. A könyvből a tervek szerint a világhírű rendező, Pedro Almodóvar készít filmet.
Sigrid Nunez: Egy életen át (részlet)
Fordította Mesterházi Mónika
Két helyre szűkítettem le, mondta. Az egyik egy nyári lak a déli Atlanti-parton egy szigeten. Egy unokatestvére családjáé, akik csak a szezon második részében akarják használni. Nem ismerik jól egymást ezzel az unokatestvérrel, de amikor a férfi hallott a betegségéről, nagyon kedvesen felajánlotta a nyaralót egy kis pihenésre. A barátnőm is járt egyszer ott, évekkel ezelőtt egy esküvőn, és emlékszik, milyen gyönyörű a ház és a part is, de az a valószínű, mondta, hogy a sziget a szezon elején is tele van turistákkal, és nem is túl könnyű odajutni, különben is, mondta, nem szeretném életem utolsó napjait egy piros államban tölteni.
Úgyhogy ő inkább a másik hely felé hajlik, egy idős házaspár New England-i otthona felé, akik egyetemen tanítottak, de most már az idejük nagy részét utazással töltik, és az Airbnb segítségével keresnek rövid távú bérlőket, amikor csak lehet, hogy abból tudják az utazásaikat finanszírozni.
Egy hónapig a miénk lehet, mondta a barátnőm a telefonban. Nem mintha szerintem kellene ennyi idő.
Hozzá tudok-e valaha szokni az efféle beszédhez?
Miközben azon tűnődtem, mit csináljak a postámmal – hagyjam felgyűlni, kérjem-e, hogy a posta továbbítsa, esetleg őrizze meg –, elgondolhatatlannak tartottam, hogy rákérdezzek, milyen hosszú időre kellene terveznem a távollétemet.
Nem mintha választottam volna már időpontot, mondta. Bár, mint mondtam, készen állok, hogy elmenjek. Sőt azt is lehetne mondani, hogy türelmetlenül várom, hogy menjek, ami részben abból ered, hogy annyit gondolkodtam a halálról, de abból is, hogy a végére értem annak, amennyit szerintem bírok. De nem tudom, mit fog csinálni a testem.
Bár sokkal jobban érzi magát, amióta abbahagyta a kemót, a tünetei napról napra változnak, és a gyógyszereknek, amiket ezeknek az elnyomására szed, szintén vannak mellékhatásai.
Mindenesetre azt akarom, hogy természetesen történjenek a dolgok, mondta. Úgy érzem, tudni fogom, mikor jön el az idő.
De te – hát, te nem fogod tudni, mondta. Nyilvánvalóan. Nem fogok nagy bejelentést tenni.
Mint az Úr érkezése, mondta tréfálva: Sem a napot, sem az órát nem tudjátok.
Úgy döntött, hogy senkinek nem beszél a terveinkről. Eddig már eljutottam, nem akarok megkockáztatni valami hülye közbelépést, mondta, még azt se, hogy félbeszakítsanak. Békét akarok.
Senki ne tudjon róla, hova megyünk.
És hogy biztonságban legyél, mondta, hülyének kell tettetned magad: soha nem mondtam neked, hogy mire készülök, nem tudtál róla, hogy megszereztem a gyógyszert.
Én már egyvalakinek elmeséltem mindent, de ezt nem mondtam meg neki.
A koloniális stílusban épült ház fényképe azt a házat juttatta eszébe, ahol felnőtt. Mindkettő az 1880-as években épült, mondta, bár ez kisebb. Elmondta, mennyire elkeseredett, amikor el kellett adnia a gyerekkori házat. De miután a szülei meghaltak, se ő, se a lánya nem látták úgy, hogy valaha abban a nagy házban akarnának élni, egy addigra sajnos túlfejlesztett kertvárosban. A nyugdíjasok házában többek közt az tetszik neki, mondta, hogy amikor renoválták, az öregedés szükségleteire is gondoltak. A földszinten van egy nagy hálószoba saját fürdőszobával, ahol kapaszkodókat és egy zuhanyfülkét is beépítettek. Most, hogy ilyen törékeny lett, és néha annyira nehezére esik a járás, ez nagy szerencse, mondta. Ezenkívül az eredeti fő hálószoba, az emeleten, a ház másik végére esik. Úgyhogy meglesz a magányunk, mondta. (Hogy én mihez kezdek ezzel a nagy magánnyal, az nagy és nyugtalanító kérdés volt.)
A szomszéd házak szellősen épültek, és az ingatlan egyik oldala egy természetvédelmi területre néz.
Nem ismerem jól a várost, de egyszer átutaztam rajta, mondta. Mindig is nagyon kedveltem a New England-i parti városokat. És tetszik, hogy elvileg jó éttermek vannak arra, most, hogy megint kezdem élvezni az ételeket.
Igazából nem is kell már ezen többet gondolkodnia, mondta. Ez a hely tökéletesnek tűnik.
A hangjában olyan izgalom volt – bárki azt hihette volna, hogy egy nyaralást tervez.
Küldök fényképeket is, mondta, és nem sokkal azután, hogy letettük a telefont, meg is érkeztek. Fél tucat kép egy házról, kívülről-belülről. Az egyik a kertről, őszi piros-és-aranyló teljességében, a másik kristálytiszta hóban. Kissé hülyén bámultam rájuk. Nem izgatott, milyen ház, milyen város lesz. Hogy őt mennyire izgatja, az szinte elviselhetetlenül fájdalmas volt.
Még egy-két dolgot el kell intéznie otthon, mondta. Pár fiókot kiüríteni, némi papírmunkát végezni, néhány emberrel még utoljára találkozni.
Egy hét telt el azóta, hogy a bárban találkoztunk.
Kezdj csomagolni, írta SMS-ben.
Gépiesen ruhákat kezdtem egymásra rétegelni egy bőröndbe, amikor újabb SMS érkezett: Köszönöm, hogy megteszed.
Amikor előzőleg megmondtam neki, hogy a válasz igen, hogy megteszek bármit, amire szüksége van, hogy segítsek neki meghalni, annyira megkönnyebbült, hogy zokogni kezdett.
Hamarosan újabb SMS-t küldött: ígérem, hogy olyan jó móka lesz, amennyire csak lehet.
[…]
A ház olyan volt, amilyennek hirdették. Elegáns, tiszta és rendezett, sőt volt benne néhány szívderítő apróság: a hálószobában virágok, a konyha megtöltve kávéval és teával, gyümölcslével, joghurttal, kenyérrel és más alapvető dologgal. Tartalék párnák, tartalék takarók, fa a kandallóba – mindenen látszott, hogy jó előre kigondolták az Airbnb-től Szuperházigazda címet elnyert házigazdák, akik európai utazásuk előtt útbaigazítást küldtek a házhoz, és elküldték a bejárati ajtó kinyitásához szükséges kódot is.
A nappaliról nem volt fénykép, ezt rögtön észrevettük – feltételeztük, hogy más személyes tárgyakat és dokumentumokat helyeztek el benne –,
de a szobát egy nő festménye uralta, úgy sejtettük, hogy a ház asszonyát ábrázolja fiatalkorából.
Egy életnagyságú olajfestmény, amiről az embernek John Singer Sargent Madame X-ről készült portréja jut eszébe. Egy fehér hattyúra emlékeztető nő, lehetetlenül hosszú nyakkal, egyszerű fekete, dekoltált ruhában, ami félig kitárta – hogy a madármetaforánál maradjunk – strucctojásszerű melleit. Az egyik keze egy szék támláján, a másikban egy liliomot tart. Az erotika és a szigorúság félszeg keveréke.
Ha ez tényleg ő, mondta a barátnőm, nem tudom, hogy tudja elviselni. Hogy tudja a férje elviselni. Úgy értem, mindennap együtt élni ezzel a vakító emlékeztetővel, hogy milyen szép és szexi volt valaha.
Megvontam a vállam. Tudod, hogy van, amikor nap mint nap látsz valamit, mondtam. Ma már valószínűleg észre sem veszik.
Igaz. De el tudom képzelni, hogy ahányszor valaki első alkalommal látja meg, azt kérdezi, Ó, ez te vagy? Tudod, hogy mindig ezt kérdezik, amikor látnak egy hízelgő régi képet: Ez te vagy? És összerezzensz, mert ezzel árulták el, hogy mennyire nem hasonlítasz már rá, akár valaki más is lehetne. Megalázó. Nem kéne, hogy az legyen, de tényleg megalázó.
Egyetértettem, hogy megalázó. Másrészt, mondtam, sokan kiteszik a sok évvel ezelőtti esküvői fényképeiket is.
Hát, egy dolog kitenni a menyasszonyi fényképedet, de ezt…
Na mindegy, mondta. Rossz ránézni. Az egész szobára rányomja a bélyegét.
Ráboríthatunk egy lepedőt.
A barátnőm felnevetett. Jézusom, ne. Az még nyugtalanítóbb lenne.
Az egész házban mindenfelé voltak még festmények, leginkább tájképek, tengert ábrázoló képek. Az ebédlőben: egy nagy bekeretezett fekete-fehér fénykép magáról a házról, az 1930-as évekből.
Megkönnyebbültem, hogy a rémes festménytől eltekintve a ház megfelelt a barátnőm elvárásainak.
Még jobban emlékeztet arra, ahol gyerekkoromban éltem, mondta. A szüleim akár ugyanezt a belsőépítészt hívhatták volna. Nem mintha valaha az életben odaadták volna a kulcsaikat egy sor vadidegennek. Mennyire megváltoztak az emberek.
Nekem is tetszett a ház. Arányos bútorok, megfelelő mennyiségű választékos térben elhelyezve. Néhány csinos kerámia, de nem túl sok más dísztárgy. A kényelemnek és az egyszerűségnek az az egyensúlya, amit Shaker luxusnak hallottam nevezni.
Késő délután volt. Az utunkat több heves zápor késleltette, de elég szívvidító módon épp akkor tört át a napsütés, amikor a házat is megpillantottuk. Útközben megettük az avokádós-paradicsomos szendvicseket, amiket reggel csomagoltam. Már csak egy kávéra vágytunk. Mikor megfőztük, mindketten bevittünk egy-egy bögrével a szobánkba. Elhatároztuk, hogy miután kicsomagoltunk, rövid sétát teszünk a városban, és egy korai vacsorával fogjuk lezárni a napot. Volt egy halas étterem, a barátnőm találta egy gasztronómiai weboldalon, ahol nagyon dicsérték.
Nem tudtam nem azt érezni, hogy ez mind az én kedvemért van.
Bár sokkal jobban érezte már az ételek ízét – és magában is tudta őket tartani –, mint a különféle kemómegpróbáltatások idején, az étvágya minden volt, csak nem hatalmas. Úgy tettem, mintha nem venném észre, de majdnem egy órába telt, mire az avokádós-paradicsomos szendviccsel végzett.
Én úgy támolyogtam végig az előző hetet, mint a részeg, minden érzékem furcsán tompa lett, de most nem is tudatosíthattam volna élesebben a dolgokat: a hálószoba ablakain beáradó meleg fényt, a kávé illatát és ízét, a felhőre emlékeztető párnákat az égszínkék pehelypaplanon, a világos deszkapadló erezetét, amin az élénk színű kilimszőnyeg feküdt vibrálva, mint egy op art műtárgy. A gardróbnak és az íróasztalfiókoknak levendulaillata volt. (A földszinten egy másik illatot éreztem: gyümölcsösen fanyar volt, mint egy déligyümölcsös koktél.)
Az adott körülmények közt kellemes hely lett volna a munkához. De kétségeim támadtak, tudnék-e koncentrálni akár a hírek átnézésére. Inkább azt képzeltem, hogy filmeket sztrímelek, és zsinórban nézem az összes nagy tévésorozat epizódjait, amiket az elmúlt években kihagytam, és már azt hittem, sosem hozom be a lemaradást. Azt is biztosra vettem, hogy az én felelősségem lesz minden főzés, takarítás és hasonló feladat, amit meg kell csinálni, és amiről tudtam, hogy boldogan elvégzem, csak attól féltem, hogy nem lesz elég, hogy lekösse a figyelmem.
Inkább ne is várj előre túl sokat, ezt tanácsoltam magamnak. Bár a barátnőm teljesen bizonyosnak tűnt a döntését illetően – eddig még egyetlenegyszer sem láttam, hogy megingott volna –, a tudatom mélyén élt a gyanú, hogy a dolgok nem úgy alakulnak majd, ahogy elterveztük.
Attól, hogy itt vagyunk, nem jelenti, hogy biztosan beveszi a gyógyszert.
Végül is azért jött ide, hogy gondolkozzon, és a gondolkodás elvezethet oda, hogy meggondolja magát. Talán elhalasztja egy időre, hogy bevegye. (Véletlenül tudtam, hogy a legtöbb haldokló, akinek a birtokában halálos adag gyógyszer van, végül egyáltalán nem veszi be.) Mindenesetre könnyebb volt elképzelnem, hogy egy bő hét után együtt megyünk el ebből a házból, mint hogy én menjek el belőle egyedül.
Tökéletesen tisztában voltam vele, és ez a tudatosságom zavart is, hogy a lényem nagy része, ha bele is egyezett, hogy segítek a barátnőmnek, nem fogadta el teljesen – sőt a jelek szerint erősen ellenáll neki –, hogy miért is vagyunk itt. Miért vagyok én itt.
Amióta megígértem neki, hogy vele leszek a végéig, legalább egy tucatszor meginogtam, és megállapítottam magamban, hogy komoly hibát követtem el, lehetetlenség, és nem tudom megcsinálni. Aztán arra gondoltam, hogy most már ugyanannyira lehetetlen kihátrálnom. Arra gondoltam, legalább el kéne neki mondanom, milyen aggályaim vannak, amire azt válaszolta, hogy ő mindenképp végigcsinálja.
Azt akarod, hogy egyedül csináljam? Mert megmondom neked, nincs már időm és energiám végigvenni az összes ismerősöm listáját. Békét akarok.
Békét akarok, ezt mostanában sokszor elmondta.
Hol van belőled a kalandvágy? Mintha ez meggyőzhetett volna! Valójában azért egyeztem bele, hogy segítek a barátnőmnek, mert tudtam, hogy az ő helyében én is abban reménykednék, hogy képes vagyok pontosan azt megtenni, amire ő készül. És szükségem lenne valakire, aki segít. (A következő napokban voltak olyan pillanatok, amikor nem tudtam menekülni az érzés elől, hogy ez afféle gyakorlás, hogy a barátnőm utat mutat nekem.)
Fotó: Marion Ettinger / sigridnunez.com
