1345-ben Kínát kemény kézzel vezetik a mongolok. A Középső Síkság éhező földművesei a nagyszerűséget csupán a mesékből ismerik - amikor azonban a Csu család nyolcadik fiának, Csu Csungpának mégis e sorsot jósolják, senki sem érti, az vajon miként válik majd valóra. A semmilét sorsa azonban, amit a család okos és leleményes másodszülött lánya kap, egyáltalán nem meglepő. Amikor útonállók támadása miatt árván marad a két gyerek, Csu Csungpa az, aki megadja magát a kilátástalanságnak, és meghal. A lány, aki kétségbeesetten szeretne menekülni megjövendölt halála elől, a bátyja személyazonosságát használva novíciusnak áll egy kolostorban. Ott a túlélés iránti, égető vágyától ösztökélve megtanulja, nem számít, milyen könyörtelen dologról van szó, bármit képes megtenni azért, hogy elrejtőzzön a végzete elől. Sőt, Csu idővel megpróbálja kihasználni a lehetőséget, hogy egy teljesen más jövőt szerezzen meg magának: a bátyja gazdátlanná vált nagyszerűségét.
Shelley Parker-Chan: A nappá vált lány (részlet)
Fordította Sárpátki Ádám
Történelmi jegyzet
A császárkori Kína számos dinasztiája közül a Jüan-dinasztia (1271–1368) emelkedik ki a leginkább a rövidsége miatt, és mert ebben az időszakban Kínát mongol hódítók uralták. A könyv eseményei a történelem ezen lenyűgöző, viharos időszakának vége felé zajlanak.
A mongol hódítás előtti Kína már két államra bomlott. Észak-Kínát nem kínai hódítók, a mandzsúriai dzsürcsik irányították. Dél-Kínát az etnikai szempontból kínai Szung-dinasztia vezette, amelynek császárait délre kényszerítették, miután 1127-ben a dzsürcsik elfoglalták a Kína központi területén álló fővárosukat.
A mongolok – az ázsiai sztyeppe nomád, lovas népe – a XIII. században kezdtek felemelkedni Dzsingisz kán vezetése alatt. A század első felében a mongol seregek elfoglalták Ázsia középső részét, valamint Európát, egészen Lengyelországig. Egy dzsürcsikkel vívott, huszonhárom éven át húzódó háború során sikeresen megszerezték Észak-Kínát. A dél-kínai Szung-dinasztia még pár évtizedig kitartott, de végül 1271-ben elesett Dzsingisz kán unokája, Kubiláj kán előtt. Kína északi és déli része így egyesült a mongol uralom alatt, és
Kubiláj kán lett a Jüan-dinasztia első uralkodója.
Habár idegenek voltak, a mongol kánok azt állították, birtokolják a kínai császárok uralkodásának isteni jogát, az égi mandátumot. Ez alapot adott a Nagy Jüannak, hogy jogos utódja legyen a korábbi kínai dinasztiáknak, a kánok pedig a kínai hagyományokat őrző császárokként állították be magukat. Csakhogy más tekintetben az uralmuk jelentősen elszakadt a múlttól.
A mongolok feudális birtokokra bontották Kínát, ezeket a területeket pedig hercegeknek és más mongol nemeseknek juttatták. Ők kiiktatták a közigazgatásba bekerülni vágyók számára fenntartott, híres császári vizsgarendszert, hogy a társadalmi ellenőrzést négykasztos, kirekesztő rendszerrel oldják meg. A mongolok kerültek a kiváltságos felső csoportba, utánuk következtek a nem kínaiak, például a más sztyeppei nomádok, az ujgurok, perzsák és türkök (szömuk). Őket követték az északi kínaiak (hanzsenek). A legalsó csoportot pedig a déli kínaiak (nanzsenek) alkották. Utóbbi tagjai nem katonáskodhattak, ahogy hivatali tisztséget sem vállalhattak, és még számos egyéb megszorítást tettek érvényessé rájuk nézve. Délen számos eszes, becsvágyó fiatal kínainak, ahogy A nappá vált lány főhősének sem jutott más lehetőség, mint a földművesként töltött élet.
A mongol uralom alatti Kínában nagy technológiai fejlődés ment végbe, ahogy a művészet is virágzott. Az egymást váltó császárok mégis destabilizálták az országot, rendkívül rosszul kormányoztak, az infláció pedig pusztító mértékűvé erősödött. A könyv az 1340-es években kezdődik, amikor Kína középső részét természeti katasztrófák sújtották. A kormányzat képtelennek bizonyult, hogy kezelje a helyzetet, ez pedig helyi szinten az irányítás teljes összeomlásához vezetett. Ezt a hatalmi űrt gyorsan betöltötték a hadurak, a szektavezérek, az útonállók és a parasztlázadások. Így kezdődött a vég a Jüan mongol uralkodói számára. A vereségük és 1368-as Kínából való kiűzetésük után beköszöntött a Ming-dinasztia kora: a 275 éven át tartó, helyi kínai uralom ideje, mielőtt Kína ismét elesett volna az északi megszállók előtt.
A nappá vált lány követi a történelmi eseményeket, és számos olyan embert bemutat, akik ebben az időben éltek.
Ennek ellenére a történet szinte mindenben eltér a valóságtól – valahogy úgy, mint a rendkívüli függőséget okozó, kínai kosztümös drámák, amelyek inspirálták. Azonban remélem, ez a jegyzet hasznos kontextusba helyezi a történetet.
Első rész
1345–1354
1
A Huaj-folyó síksága,
Dél-Honan, 1345
Csungli faluja úgy terült el a nap alatt, akár egy megvert kutya, mely feladta, hogy árnyékot találjon. A környéken mindenfelé csak kopár, sárga talaj húzódott, ami a teknőspáncél mintájára repedezett volt, a levegőt pedig megtöltötte a forró por száraz csontszaga. Negyedik éve tartott az aszály. Tudván a szenvedésük okát, a falusiak átkozták a távoli, északi fővárosában élő, barbár császárukat. Ha két dolgot összeköt a csi, az egyik tettei még távolról is befolyásolják a másikat, ezért aztán egy császár érdemessége meghatározza az általa uralt vidék sorsát. A méltó uralkodó birodalmára bő aratás áldása száll, a méltatlanét viszont áradás, aszály és járvány sújtja. A Nagy Jüan birodalmának jelenlegi uralkodója nemcsak császár, hanem nagykán is volt: a mongol hódító, Kubiláj kán tizedik leszármazottja. Hetven évvel korábban Kubiláj kán győzte le az utolsó helyi dinasztiát. Az uralkodó már tizenegy éve őrizte az égi mandátum isteni fényét, és máris éltek olyan tízévesek, akik sosem ismertek mást, csak katasztrófát.
A Csu család második lánya, aki körülbelül tízéves volt a kakasnak abban az aszályos évében, az ennivalón töprengett, míg a falusi fiúkat követte a halott szomszéd földje felé. Széles homlokával, és a gyerekeket aranyossá tevő kerekség nélkül olyan szögletes állkapcsúnak tűnt, akár egy barna sáska. Ahogy annak a rovarnak, úgy a lánynak az esze is folyton az ennivalón járt. Ám mivel a falusiak egyhangú táplálékán nőtt fel, és csak sejtette, hogy létezhetnek jobb dolgok is, a képzelete leginkább a mennyiséggel törődött. Abban a pillanatban épp egy tálnyi köleskásán elmélkedett. Gondolatban a tálat a pereméig töltötte, a folyadék a feszes föl alatt magasan rezgett, és séta közben a lány érzéki, nyugtalan álmodozással elképzelte, hogy anélkül enné meg az első falatot, hogy elpazarolna akár egyetlen cseppet is. Felülről (de akkor oldalt lehet, hogy megadná magát) vagy oldalról (az biztos katasztrófa); biztos kézzel vagy finom érintéssel?
Annyira beleveszett a képzelt étkezésbe, hogy elhaladtában alig figyelt fel a sírásó ásójának csikorgására.
A szántóföldön a lány egyenesen a levágott csúcsú szilfák felé indult, a túlsó határhoz. A szilek egykor gyönyörűek voltak, de ő nosztalgia nélkül emlékezett rájuk. Miután az aratás harmadjára sem sikerült, a földművesek rájöttek, hogy a tetszetős szilfáikat ugyanúgy le lehet mészárolni és meg lehet enni, mint bármely más élőlényt. Na erre bizony érdemes emlékezni, gondolta a lány. A hatszor megfőzött szilgyökér dacos, barna keserűségére, amely enyhe hányingert keltett, és elfogyasztása emlékéül barázdálttá tette az ember szájának belsejét. Ami még jobb: a vízzel és aprított szalmával elkevert szilkéregliszt, amit pogácsává formáltak, és lassú tűzön megfőztek. A szilek ehető részei azonban mostanra elfogytak, és a falusi gyerekeket már csak azért érdekelték, mert elbújhattak bennük egerek, szöcskék és más, hasonló finomságok.
Egyszer csak, bár nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor, ő lett az egyetlen lány a faluban. Ez a tudat kényelmetlenséggel töltötte el, és igyekezett inkább nem is gondolni rá. Akárhogy is, nem is kellett ezen gondolkodnia – pontosan tudta, mi történt. Ha egy családnak volt egy fia és egy lánya is, és két falat ennivalója, akkor ki pazarolná az egyiket a lányra? Talán csak akkor, ha az a lány kifejezetten hasznos. Ez a lány tudta, hogy ő sem hasznosabb, mint amilyenek a halott társai voltak. Sőt, még csúnyább is. Összeszorította a száját, és leguggolt az első szil tönkje mellé. Köztük és közte az volt a különbség, hogy megtanulta, hogyan fogjon magának ennivalót. Apró különbségnek tűnt, mégis ellentétes sorsot jelentett.
Éppen ekkor a fiúk, akik előreszaladtak a legjobb helyekre, kiáltozni kezdtek. Zsákmányt találtak, és bár a tapasztalat azt mutatta, hogy ez a módszer sikertelen, megpróbálták böködéssel és ütögetéssel előcsalogatni. A lány kihasználta, hogy nem figyelnek, és előcsúsztatta a csapdáját a rejtekhelyéről. Mindig ügyes keze volt, és akkoriban, amikor számított még az ilyesmi, sokat dicsérték a kosárfonását. Fonott csapdája most olyan zsákmányt rejtett, amit bárki megirigyelt volna: az alkarjával megegyező hosszúságú gyíkot. Láttára a lány azonnal megfeledkezett a kásáról. Nekicsapta a gyík fejét egy kőnek, és a térde között tartotta, míg ellenőrizte a többi csapdát is.
Megállt, amikor talált egy maréknyi szöcskét. Összeszaladt a nyála a diós, ropogós íz gondolatára.
Megacélozta magát, vászonba kötötte a szöcskéket, és zsebre tette őket későbbre.
Miután visszaállította a csapdákat, a lány felegyenesedett. A falu mögötti dombokat átszelő út fölé aranyló löszfelhő szállt. A porban, azúrkék lobogók mögött – a mongol uralkodók égi mandátumának is ilyen színe volt – katonák bőrpáncélja dél felé hömpölygő, sötét folyóvá olvadt. A Huaj-folyó síkján mindenki ismerte a honani herceg seregét: ő volt az a mongol nemes, aki a térségben fel-felbukkanó parasztlázadások leveréséért felelt már kétszer olyan hosszú ideje, mint amióta a lány megszületett. A herceg serege minden ősszel délre menetelt, és minden tavasszal visszatért észak-honani laktanyáiba, olyan rendre, mint a naptár. A sereg sosem jött közelebb Csunglihoz, mint most, és Csungliból soha, senki nem ment közelebb hozzá. A katonák páncéljáról visszatükröződött a fény, amitől a sötét folyó csillogott, ahogy átkúszott a szürkésbarna dombságon. A látvány annyira nem tartozott a lány életéhez, hogy csak alig-alig tűnt valódinak, akár a távoli magasban repülő ludak gyászos rikoltása.
Éhesen, a naptól kimerülten, a lány elvesztette az érdeklődését. Gyíkkal a kezében hazaindult.
Délben a lány kiment a kúthoz a vödrével és a vállrúdjával, és izzadtan tért vissza. A vödör minden alkalommal nehezebbé vált, és egyre kevesebb víz, viszont mind több okkersárga iszap töltötte meg a kút aljából. A föld nem adott táplálékot, ám most úgy tűnt, eltökélte, hogy minden egyes szemcsés falattal nekik adja magát. A lány emlékezett rá, hogy néhány falusi egyszer megpróbált sárból formált pogácsát enni. Belehasított az együttérzés. Ki ne tenne meg bármit azért, hogy elcsitítsa az üres gyomor sajgását? Talán többen is megpróbálták volna, ám a falusiak végtagja és hasa felpüffedt, aztán meghaltak, és ezt megjegyezték a többiek.
A Csu család egy egyszobás fakunyhóban élt, amit akkor építettek, amikor még bőségesebben jutott fa. Ez rég volt, és a lány nem emlékezett rá. Négyévnyi száradás miatt a kunyhó deszkái megvetemedtek, így odabent is olyan szellős volt, mint kint. Mivel sosem esett, ez nem jelentett gondot. Régen a házban egy egész család élt: apai nagyszülők, két szülő és hét gyermek. Ám az aszály miatt minden évben egyre csak fogytak, és most már csupán hárman maradtak: a lány, az életkorban hozzá legközelebb álló bátyja, Csu Csungpa meg az apjuk. A tizenegy éves Csungpát mindig is nagy becsben tartották, mert a saját nemzedékében a férfi unokatestvérek között ő született nyolcadikként.
Most, hogy ő volt az egyetlen túlélő, nyilvánvalónak bizonyult, hogy rámosolygott a Menny.
A lány a vödrét hátul a konyhába vitte, ami egy nyitott fészer volt, rozoga polccal és egy plafonba erősített kampóval, amelynek segítségével a tűz fölé lehetett akasztani a fazekat. A polcon kapott helyet a fazék és a két agyagedénynyi sárgabab. Egy szögről lógó, kis darab, régi hús maradt csupán az apja igás bivalyából. A lány fogta azt a kis darabot, és a fazék oldalához dörzsölte – az édesanyja mindig ezt csinálta, hogy megízesítse a levest. A lány titokban úgy gondolta, ennyi erővel akár egy főtt nyeregtől is várhatták volna, hogy húsízű legyen. Kioldotta a szoknyáját, rákötötte a fazék szájára, és a vödörből vizet locsolt bele. Aztán lekaparta a szoknyáról a sárréteget, és visszavette. A szoknyája nem volt koszosabb, mint korábban, és legalább a víz tiszta lett.
Épp a tüzet gyújtotta meg, amikor megjelent az apja. A lány a fészerből figyelte. Az apja azok közé tartozott, akinek a szeme szemre, az orra orra hasonlított. Jellegtelen volt. Az éhezés szorosra húzta a bőrt az arcán, míg az teljesen lapossá nem vált a járomcsontjától az álláig, valamint az álla egyik sarkából a másikig. A lány időnként eltűnődött azon, az apja vajon fiatal volt-e, vagy legalábbis nem túlságosan öreg. Nehezen lehetett megállapítani.
A férfi egy viasztököt hozott a hóna alatt. Kicsi volt, mint egy újszülött, és lisztharmatosan fehér héja poros, miután közel két évre elásták. Az apja arcán ülő, érzékeny pillantás meglepte a lányt. Sosem látta még ilyennek, mégis tudta, mit jelentett. Ez volt az utolsó tökjük.
Az apja leguggolt a lapos tetejű tönk mellett, amelyen régen csirkéket öltek, és úgy tette rá a tököt, akár az ősöknek szánt áldozatot. Habozott, kezében a bárdjával. A lány tudta, hogy mire gondol. A felvágott tök nem áll el. Vegyes érzések rohanták meg. Néhány csodálatos napig lenne ételük. Eszébe jutott egy emlék: disznócsontból és sóból készült leves, a felszínén úszó, aranyló olajcseppekkel. A halszemhez hasonlóan áttetsző tök már-már zselés húsa, ami édesen omlik szét a fogai között.
Ám ha a tök elfogy, nem marad más, csak a sárgabab. És a sárgabab után semmi sem marad.
A bárd lecsapott, és a lány apja rövidesen bement a fészerbe. Amikor odaadta neki a tökdarabot, érzékeny pillantása már semmivé foszlott.
– Főzd meg! – mondta, majd távozott.
A lány meghámozta a tököt, és feldarabolta a fehér húsát. Már elfelejtette az illatát: a gyertyaviaszt és a szilfa virágának zöldjét. Egy pillanatra hatalmába kerítette a vágy, hogy a szájába tömje. A húsát, a magját, még a durva héját is, amelyek mindegyike az evés dicső gyönyörével serkentené a nyelve minden pontját. A lány nagyot nyelt. Tudta, az apja szemében mennyit ért, és hogy a lopás milyen kockázattal jár. Nem minden lány halt éhen. Bánatosan beletette a tököt a fazékba, és beleszórt egy maréknyi sárgababot is. Addig főzte, amíg a fa kitartott, aztán az edényfogóként használt, összehajtott kéregdarabok segítségével bevitte az ételt a házba.
Csungpa felnézett onnan, ahol a csupasz földön ült az apjuk mellett. Az apjukéval ellentétben az ő arcáról lehetett mit mondani. Harcias álla volt, és olyan göröngyös homloka, mint egy dió. Ezek a vonások annyira káprázatosan rondává tették, hogy aki csak ránézett, azt akaratán kívül is megigézte. Csungpa most elvette a lánytól a kanalat, és szedett az apjuknak.
– Pa, kérlek, egyél! – Aztán szedett magának, majd végül a lánynak.
A lány ránézett a táljára, amiben csak babot és vizet talált. Némán újra rábámult a bátyjára. A fiú már evett, és nem is foglalkozott vele. A lány figyelte, ahogy a szájába kanalaz egy tökdarabot. Az arcán nem látszott kegyetlenség, csak elvakult, áldott elégedettség: olyasvalakié, akit saját magán kívül semmi más nem érdekel. A lány tudta, hogy a család mintáját az apák és a fiúk adták, ahogy a család alkotta a világegyetem mintáját, és minden sóvárgása ellenére igazán sosem engedték, hogy megkóstolja a tököt. Attól még gyötörte a tény. Evett egy kanál levest. Ahogy végigcsorgott a torkán, forrónak tűnt, mint az izzó szén.
Csungpa teli szájjal így szólt:
– Pa, ma majdnem elkaptunk egy patkányt, de elszökött.
A lány visszaemlékezett arra, ahogy a fiúk a tönköt ütögették, és megvetően azt gondolta: Majdnem.
Csungpa most felé fordult. Ám ha azt várta, hogy ő majd felajánl valamit, akkor bizony várhatott. Kis idő múlva a fiú megszólalt:
– Tudom, hogy fogtál valamit. Add ide nekem!
A pillantását a tálon tartva, a lány megfogta a zsebében lévő, vonagló szöcskékkel teli szütyőt. Átadta. A forró szén még jobban izzott.
– Ennyi az egész, te haszontalan lány?
Olyan hirtelen nézett fel, hogy Csungpa összerezzent. A bátyja nemrég kezdte így hívni, az apjukat utánozva.
A lány gyomra úgy összeszorult, akár egy lesújtani készülő ököl.
A gondolatai a konyhában elrejtett gyík felé tévedtek. Meg fogja szárítani, és titokban, egyes egyedül eszi majd meg. És az elég lesz. Annak kellett lennie.
Csendben befejezték az evést. Míg a lány tisztára nyalta a tálját, az apja két tökmagot tett a hevenyészett családi oltárra: egyet, hogy táplálja az ősöket, a másikat, hogy a kósza, éhes szellemek kedvére tegyen, akiknek nincsenek saját leszármazottaik, akik emlékezhetnének rájuk.
Nem sokkal később a lány apja felemelkedett az oltár előtti, merev hódolatából. Visszafordult a gyerekekhez, és csendes hévvel azt mondta:
– Egy nap, hamarosan az őseink közbeavatkoznak majd, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek. Biztosan így lesz.
A lány tudta, hogy igaza van. Az apja idősebb volt nála, és többet tudott. Ám amikor megpróbálta elképzelni a jövőt, képtelen volt rá. A képzeletében semmi sem létezett, ami leválthatta volna az éhezés alaktalan, sosem változó napjait. Az életbe kapaszkodott, mert annak látszólag volt értéke, még ha csak saját magának is. De ha belegondolt, nem is sejtette, miért.
A lány és Csungpa fásultan ültek az ajtóban, kifelé fordulva. Napi egy étkezés senkinek sem vette el túl sok idejét. Késő délutánra szinte elviselhetetlenné fokozódott a forróság, amikor a nap visszakézből átszelte a falut, olyan vörösen, akár az utolsó helyi császár égi mandátuma. Napnyugta után az esték pusztán fullasztóak voltak. A falunak azon a részén, ahol a Csu család élt, a házak távolabb álltak egymástól, közöttük széles földúttal. A beköszöntő szürkületben semmi sem mozdult az úton, ahogy máshol sem. Csungpa a nyakában viselt buddhista amulettet babrálta és a port rugdalta, míg a lány a holdsarlóra nézett, ami lassan a távoli dombok árnyéka fölé araszolt.
Mindketten meglepődtek, amikor az apjuk megjelent a ház oldala felől. Egy darab tököt tartott a kezében. A lány érezte a szagán, hogy lassan megromlik, pedig csak aznap reggel vágták meg.
– Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte az apjuk Csungpától.
A falusiak évek óta nem tartották az ünnepeket, amelyek a naptár egyes pontjait jelölték. Egy idő után Csungpa megkockáztatta:
– Őszközépünnep?
A lány magában dohogva arra gondolt: Nincs szeme, hogy lássa a holdat?
– A kilencedik hónap második napja – mondta az apja. – A disznó évében ezen a napon születtél, Csu Csungpa. – Elfordult és elindult. – Gyere!
Csungpa utánasietett. Rövidesen a lány is követte őket. Az út mentén sorakozó házak sötét alakoknak tűntek az égbolt háttere előtt. A lány régen félt esténként erre járni a számos visszavadult kutya miatt. Most azonban néptelen volt az éjszaka. A megmaradt falusiak úgy mondták, tele szellemekkel, habár mivel a szellemek éppolyan láthatatlanok, akár a lélegzet vagy a csi, nem lehetett megállapítani, vajon ott vannak-e, vagy sem. A lány szerint így kevésbé kellett aggódni miattuk: ő csak azoktól a dolgoktól félt, amiket látott is.
Lefordultak a főutcáról, és apró fénypontot láttak valamivel távolabb, nem fényesebbet, mint amikor az ember lehunyja a szemét, és villan valami.
A fény a jövendőmondó házából jött.
Amikor bementek, a lány rájött, az apja miért vágta meg a tököt.
Először a gyertyára lett figyelmes. Csungliban annyira ritkaságnak számítottak, hogy a ragyogása szinte varázslatosnak tűnt. A lángja csúcsa tenyérnyi magasságban táncolt, akár egy angolna farka. Gyönyörűen, mégis nyugtalanítóan. A saját, világosság nélküli házukban a lány sosem érezte a kinti sötétséget. Itt egyfajta buborékban voltak, amit körülvett a sötétség, és a gyertya megfosztotta a képességétől, hogy lássa, mi rejtőzik a fényen kívül.
Eddig még csak távolról látta a jövendőmondó házát. Most, közelebbről már azonnal tudta, hogy az apja nem öreg. A jós talán ahhoz is épp elég idős volt, hogy emlékezzen a barbár császárok előtti időkre. Ráncos arcán egy anyajegyből hosszú, fekete szőrszál nőtt, kétszer olyan hosszú, mint az állán növő, leheletfinom, fehér szálak. A lány megbámulta.
– Legkiválóbb bátyám. – Az apja meghajolt, és a jövendőmondónak nyújtotta a tököt. – A Csu család nyolcadik fiát hozom neked, Csu Csungpát születésének csillagai alatt. El tudnád mondani nekünk a sorsát? – Előrébb lökte Csungpát. A fiú lelkesen ment.
A jós két vén keze közé fogta Csungpa arcát, aztán erre fordította, majd arra. A hüvelykujját a fiú homlokának és orcájának nyomta, megmérte a szemgödrét és az orrát, majd megtapogatta a koponyája alakját. Utána fogta a fiú csuklóját, kitapintotta a szívverését. A szemhéja leereszkedett, az arckifejezése pedig komollyá vált, magába vonult, mintha valamiféle távoli üzenetet értelmezett volna. Izzadság jelent meg a homlokán.
A pillanat elnyúlt. A gyertya lángja fellobbant, a kinti sötétség pedig mintha közelebb nyomult volna. A lánynak borsódzott a háta, de egyre erősödött a várakozása.
Mind összerezzentek, amikor a jós eleresztette Csungpa karját.
– Mondd, megbecsült bátyám! – sürgette a lány apja.
A jövendőmondó felnézett, döbbenten. Reszketve így szólt:
– Ebben a gyermekben nagyszerűség lakozik. Ó, milyen tisztán láttam! Tettei száz emberöltőnyi büszkeséget hoznak majd a családjának.
– A lány legnagyobb megdöbbenésére a férfi felállt, és odasietett, hogy az apja lába elé térdeljen. – Biztosan erkölcsös lehettél az előző életeidben, hogy ilyen sorsú fiúval ajándékoztak meg. Uram, megtisztelő, hogy ismerhetlek!
A lány apja döbbenten nézett le az öregemberre. Pár pillanat múltán azt mondta:
– Emlékszem a napra, amikor megszületett. A szopáshoz túl gyenge volt, úgyhogy elsétáltam egészen Vuhuang kolostoráig, hogy áldozzak a túléléséért. Húsz csin sárgababot és három sütőtököt. A szerzeteseknek még azt is megígértem, hogy ha megéli azt a kort, akkor tizenkét éves korában a kolostornak adom. – Elcsuklott a hangja, az elkeseredettségtől és az örömtől egyszerre. – Mindenki azt mondta, hogy bolond vagyok.
Nagyszerűség. Ez a fajta szó nem illett Csungliba. A lány eddig mindig csak az apja múltról szóló történeteiben hallotta. A történetekben arról a tragikus aranykorról, ami a barbárok érkezéséig tartott. A császárok, a királyok és a tábornokok koráról; a háború, az árulás és a diadal idejéről. És most az ő közönséges bátyja, Csu Csungpa nagyszerű lesz. Amikor ránézett, a fiú ronda arca csak úgy sugárzott. A nyakában lógó, fából készült buddhista amuletten megcsillant a gyertyafény, és aranylóan izzott, igazi királlyá változtatta.
Végül távoztak, de a lány megállt a sötétség küszöbén. Valami arra késztette, hogy visszapillantson a gyertyafényben ülő öregemberre. Aztán visszalopakodott, és nagyon kicsire hajtogatta magát a jós előtt, míg a homloka a földet nem érintette, és az orra meg nem telt a por megfáradt krétaszagával.
– Megbecsült bátyám! Elmondaná nekem a jövőmet?
Félt felpillantani. A késztetés, ami ideküldte, a gyomrában az a forró szén, cserben hagyta őt. A szívverése szaporává vált. A szívverése, ami a sorsa mintáját rejtette. Eszébe jutott Csungpa, akire az a nagyszerű sors várt. Milyen érzés lehetett a lehetőségek magjával rendelkezni? Egy pillanatra eltűnődött, vajon benne is megvan-e a lehetőségek magja, csak sosem tudta, mit keressen; sosem tudta, minek nevezze.
A jövendőmondó hallgatott. A lány megborzongott. A teste libabőrös lett, és még jobban összehúzta magát, hogy ne érinthesse a félelem sötétje. A gyertyaláng meglendült.
Aztán, mintha a távolból érkezett volna, a lány hallotta a jós hangját:
– Semmi.
Tompa, mély fájdalom szállt a lányra. Az volt az ő magja, az ő sorsa, és rájött, hogy ezt mindvégig tudta.
Teltek-múltak a napok. A Csu család sárgababja megfogyatkozott, a víz egyre ihatatlanabbá vált, és a lány csapdái egyre kevesebb zsákmányt ejtettek. A megmaradt falusiak közül sokan elindultak a dombok közti úton, ami a kolostorba és azon túl vezetett, habár mindenki tudta, hogy ezzel útonállókra cserélték az éhhalált. Úgy tűnt, csak a lány apja talált magában újult erőt. Minden reggel ott állt a makulátlan ég rózsás boltozata alatt, és szinte imaként mondta:
– Az eső el fog jönni. Csak türelemre van szükségünk, és hinnünk kell a Mennyben, hogy elhozza Csu Csungpa nagyszerű sorsát.
Egyik reggel a lány a mélyedésben aludt, amit ő és Csungpa a ház mellett vájtak ki maguknak, és felriadt valami zajra. Megdöbbentette mindhármukat, hiszen már majdnem elfelejtették, milyen az élet hangja. Amikor kimentek az útra, láttak valami még meglepőbbet. Mozgást. Mielőtt még belegondolhattak volna, az máris dübörögve elrohant mellettük:
koszos lovakon ülő emberek, akiknek hátasai heves haladásukkal felverték a port.
Amikor elmentek, Csungpa halkan és rémülten azt kérdezte:
– A sereg?
A lány hallgatott. Nem gondolta volna, hogy ezek az emberek abból a sötéten áramló, gyönyörű, ám mindig távoli folyóból érkeztek.
– Útonállók – mondta a hátuk mögött az apjuk.
