A Dél még mindig az amerikai polgárháborút nyögi, a felszabadított rabszolgák és az indiánok továbbra sem érezhetik magukat biztonságban. Winona, a tizenhét éves sziú lány Briscoe ügyvéd titkárnőjeként dolgozik, és Lige Magan dohányfarmján él különc családjával és az egykori rabszolgákkal, a Bouguereau testvérekkel. Ám hiába a jó munka és a szerető otthon, a rasszista támadások őt és a barátait sem kímélik. Amikor Winonát megerőszakolják, Tennyson Bouguereau-t pedig összeverik, a lány fegyvert ragad, férfiruhát ölt, és csatlakozik a renegátvadászokhoz, hogy bosszút álljon mindenért. Hamar rájön, hogy még a saját udvarlójában sem bízhat. Sebastian Barry visszatér a Végtelen napokban bemutatott szereplőihez, és tovább írja Thomas McNulty, John Cole és fogadott lányuk történetét, ám az Egyezer hold nemcsak folytatásként, de önálló regényként is olvasható.
Egy barátság és egy ország történetét sűrítette a Végtelen napokba Sebastian Barry, aki különös hibrid – egyszerre líraian elemelt és hétköznapian durva – nyelvezettel mesél eszeveszett gyilkolásról és a mindent túlélő szerelemről. Ez a hét könyve.
Sebastian Barry: Egyezer hold (részlet)
Fordította: Morcsányi Júlia
Purton ezredes is haladt előre – nem tellett sok idejébe nevekre találni, és elhozni őket az ügyvéd Briscoe-nak. Az ügyvéd Briscoe-t nagyon érdekelte Purton ezredes. Abban a pillanatban, amikor megérkezett, nekem úgy tűnt, hogy az ügyvéd Briscoe el van ragadtatva tőle. A rangja elég különös módon még a sárgakabátos seregben töltött napokból származott, de most már nem volt lázadó, és maga Tennesseenek az a bizonyos korábbi kormányzója küldte őt renegátvadászatra. Manapság a legtöbbfelé ez nem számított divatos elfoglaltságnak, mondta az ügyvéd Briscoe. De úgy tűnt, az ezredes folytatni fogja a kapott feladatot, míg más parancsot nem adnak neki.
– Tennessee olyan veszélyes manapság – mondta az ezredes, aki valami olyan fura módon beszélt, hogy nehéz volt megmondani, honnan származik –, hogy egyre nehezebb szeretni.
Csak ekkor jöttem rá, hogy az ezredes szája fölül hasadt volt, mert ez éppenhogy csak látszott a tömött bajsza alatt. Ettől beszélt olyan fura módon. Aztán ezek a szavak pár másodpercig ott lebegtek közöttünk a sötét irodában.
– De továbbra is szeretnünk kell.
Így azt kellett gondoljam, hogy az ügyvéd Briscoe számára Purton ezredes munkája az volt, hogy a dolgokat a megfelelő irányban tartsa, és ő hajlandó volt bármilyen módon a segítségére lenni ebben. Persze ekkor éppen Purton ezredes volt az, aki az ő segítségére volt.
Megvitatták az iskoláztatásukat a Parisi Ifjak Akadémiáján, melynek különböző években voltak tanulói.
Mikor olyan emberek látogatták meg, akiket nagyra értékelt, az ügyvéd Briscoe hajlamos volt pompás vendégszeretettel lenni irányukban. Nagy valószínűséggel egy kis időre eltűnt a szobájában is a haját megfésülni és beolajozni. Az ügyvéd Briscoe számára ez volt a civilizáltság legmagasabb foka, még akkor is, ha a szagáról nekem csak káposzták jutottak eszembe. Aztán kinyitotta pompásan faragott szekrényét, ahol a legjobb whiskey-jét tartotta. Még Lana Jane Sugrue-ra se, aki sose ejtett el semmit, mert ahogy az ügyvéd Briscoe fogalmazott, túl közel volt a földhöz, még rá sem bízta rá az alkoholok át- és kitöltését. Purton ezredes tán azt gondolta, hogy minden látogatójával hasonlóan bánt, de ez nem így volt.
A csirkefogóknak rövid tanácsadás jutott, egy pohárka pedig sose – aztán bólogatás, meg igazából értelmetlen, elhadart szavak noszogatták gyorsabb távozásra őket.
Az ezredes magas volt, furcsa és viharvert. A bőre foltos volt és sötét, és a fél arcát a híres borvörös anyajegy borította, ami különös, kettős megjelenést adott neki, attól függően, hogy melyik oldalával nézett szembe az ember. Soha életemben nem láttam még ilyen sovány embert, mégis makkegészségesnek lehetett mondani. A hangja egyszerre volt sipító és rekedtes, ami Mr. Noone intézményében Grand Rapidsben végzetes lett volna a színházi karrierje számára, és akkor a nyúlszájról már ne is beszéljünk. De az ő foglalkozása persze nem a színház vagy a színészet volt, hanem az akkori idők komoly és veszedelmes drámája.
Ott állt az ügyvéd Briscoe irodájának közepén, magas szárú fekete bőr lovaglócsizmában. Talán ezért volt a hangja olyan vékony. Még mindig hordta a katonatiszti kardját, talán hogy bátorságot merítsen belőle vagy hogy az ellenségeit lenyűgözze. Ezt egész vékonyka hosszában zománc díszítette, olyan színű, mint a csillagfürt – a népem virágja. Mindent egybevetve az ezredes csodálatos volt és félelmetes, engem meg, noha csak egy csöndes indián voltam a kisasztalnál, furcsa derűlátás öntött el a láttán.
– Ilyen időkben Tennesseeben az éjjeli lovasokról kérdezősködni – mondta az ezredes –, régebben ez meglehetős biztonságos elfoglaltság volt.
Mostanában a kérdezősködés elég hamar oda vezethet, hogy meggyilkolják az embert. De hát ilyen foglalkozás ez. Alighanem csak tudnunk kell, hogyan lőjünk vissza.
Az ügyvéd Briscoe nem tudott visszafojtani egy csöndes, horkantó kacajt. Nem tiszteletlenségből mondom, hogy horkantó. Szokása volt horkantani, mikor nevetett.
Ezután az ezredes az éjjeli lovasok táborának leírásával folytatta, ami odaát volt West Sandy Creekben.
– Azt mondom, tábor, de várost kellene mondjak – építettek ott egy rakás házat, amilyen szemtelenek, hiszen már nem tartanak semmilyen igazságszolgáltatástól, csak ülnek ott a víz meg az erdő közelében, valami meleg jóérzéssel a hasukban, hogy már nekik kedvez a világ folyása – mondta az ezredes. – Ezt hallottam jómagam is róla. Saját szememmel még nem láttam.
Az ügyvéd Briscoe hallgatta, anélkül hogy közbevágott volna, és úgy lögybölte körbe a whiskey-t a poharában, hogy a szoba apró fényei felvillantak benne.
– A fiú kicsoda? – mondta az ezredes, felfigyelve rám, aki alighanem görnyedt testtel ültem a sarokban, és nyomokra meg tények szikráira éhesen hallgattam őket.
– Ez itten egy nagyszerű képességű ifjú sziú illető – mondta az ügyvéd Briscoe, én meg beleborzongtam az örömbe tőle. Ennek a véleménynek mindkét vége igen boldoggá tett. – Aki könyvel nekem, és bizony átkozottul jó munkát végez.
– Túl fiatal voltam, hogy a legutóbbi háborúban szolgáljak – mondta az ezredes a maga méltóságteljes modorában. – Kineveztek az Első Cseroki Lovas Lövészezred élére. Tanúja voltam az indián bátorságának, lovaglóművészetének és céllövőtudományának.
Az ügyvéd Briscoe ismét horkantva felnevetett. Szerette hallani, mikor egy ember egy másik embert dicsér. Ez része volt a derék természetének.
– Sok évvel ezelőtt – mondta az ügyvéd Briscoe, úgy tűnt, abbéli igyekezetében, hogy az indiánok általános dicséretéhez még hozzáadjon – ez az ifjú személy kénytelen volt lelőni a Tach Petrie-banda egyik tagját. Csak tízéves volt ekkor, igaz-e, Mr. Cole?
– Igaz – mondtam én pirulva. Mr. Cole.
– Bizony, igen tisztességesen meglőtte, és maga is sebet kapott viszonzásképpen.
– Petrie? – kérdezte az ezredes. – Na, helyben is vagyunk. Zach Petrie ezeknek az éjjeli lovasoknak a vezetője, aki unokatestvére annak a néhai hitvány fickónak, Tach Petrie-nek, akit ön említett. Aurelius Littlefair az átkozott főhadnagya. És közel ötven lovasuk van. Miért nem térnek vissza az erdőből? Mert száz sötét bűntett szárad a lelkükön. Gyilkosságok, akasztások és erőszaktétel. Szinte elképzelhetetlen erőszaktétel. A puszta, hideg kegyetlensége a dolognak. Mr. Cole, esetleg ismerősen hangzik Aurelius császár neve?
– Nem, uram – mondtam.
– Az ókori Róma nagyszerű filozófusa. Aurelius Littlefair nem filozófus, verné meg az isten. Hideg, kegyetlen ember. Zach Petrie az egy lármás medve. Egy lármás medve. A karmait mutogatja, és arra vágyik, arra vágyik, hogy vérbe márthassa őket. De seholse nincsen Littlefairhez sötétség tekintetébe.
– Ezredes – mondta az ügyvéd Briscoe –, gondolja, hogy talán ezek az emberek felelősek a Tennyson Bouguereau-t ért támadásért?
– Tudom, hogy ők a felelősök. Flynn seriffnek sikerült elkapnia az egyik suhancát, egy Wynkle King nevezetűt. Részegen találták Zollicoffer ivójában. Flynn seriff elém hozta. King mindent elárult nekem, aztán reggel tagadta. Akkor persze már átkozottul késő volt.
Nohát, én ismertem azt a Wynkle Kinget, akit említett, Jas Jonski egy másik legjobb cimborája, akivel együtt jött-ment. Megragadt az emlékezetemben, mert Jas Jonski azt mondta, a barátja hólyagját tönkretette a zugwhiskey – harmincpercenként hugyoznia kellett –, ez egyike volt Jas „irdatlan jó történeteinek”.
– És mondja, ezredes, miért verték össze azt a szegény embert? – kérdezte az ügyvéd Briscoe.
– Mert Bouguereau valamikor rabszolga volt, ez minden. Se több, se kevesebb. Egy fekete férfi alkonyatkor egymagában, ők meg már le is csapnak a sötét fák közül. Áldozatra vadásznak. A Petrie-knek negyven rabszolga dolgozott a birtokán – mindet elvesztették, mikor felszabadultak – hiú, átmeneti pompa. Ez Goldsmith, Mr. Cole.
