Sebastian Barry egy egész nagyregényre elegendő témát sűrített bele alig 300 oldalba, hiszen a bevándorlás, a beilleszkedés, a meleg szerelem, a család, az otthonkeresés, a boldog pillanatok törékenysége önmagukban fajsúlyos topikok. A Végtelen napokat ugyanakkor részben személyes okok, fia coming outja ihlette, térben és időben mégis messzire vezet, a 19. század közepi Amerikában, amikor nemcsak egy ország formálódott rengeteg vérontás árán, de egy fiú személyisége is.
Elbeszélője egy Thomas McNulty nevű ír bevándorló, aki az éhínség elől menekült Amerikába, majd hamarosan barátságot köt egy John Cole nevű másik ágrólszakadttal. Ketten együtt próbálnak túlélni – első komolyabb munkájuk pedig nem más, minthogy egy isten háta mögötti mulatóban női ruhákba bújva táncolnak a bányászokkal: „Nekik csak az illúzióra van szükségük, csak a gyengébbik nem illúziójára, és ti azok lesztek, ha elvállaljátok ezt az állást. Csakis táncról van szó. Nincs csókolózás, összebújás, simogatás, tapogatás. Nincsen, csakis a legfinomabb, a legelőkelőbb táncolás.”
Fia coming outja inspirálta a Costa Év Könyve díjasát - Könyves magazin
(Kép forrása) Az ír Sebastian Barry nyerte idén a Costa Év Könyve díját Days Without Ends című regényéért, ezzel pedig ő lett az első író, akinek másodszorra is sikerült elnyernie az elismerést egy regénnyel. Dupláznia korábban csak Ted Hughes-nak és Seamus Heaney-nek sikerült verseskötettel.
Még nem tudják, de életük valószínűleg legkönnyebb munkáját végzik, a táncos napok végeztével ugyanis mindketten a seregben kötnek ki, és először az indiánokkal, majd a déliekkel harcolnak. A két fiú felfoghatatlan mészárlásokban vesz részt, McNulty narrációja ugyanakkor végig távolságtartó marad. Még a legnagyobb vérontás közepette sem ragadja magával az indulat: „Előre-hátra döfködtünk a kavargó testek közt és igyekeztünk megölni mindent, ami csak mozgott a homályban”. Barry elbeszélőjére végig jellemző ez a kimért hang, ami nem azt jelenti, hogy érzéketlen lenne. Éppen ellenkezőleg, Thomas McNulty nagyon érzékeny fiú, ám – ahogy Barry több interjújában is elmondta – egyszerűen nincsenek szavai a körülötte zajló szavak leírására (a szerző egyebek között ezzel magyarázta azt is, hogy könyve nem lett hosszabb).
A tanulatlan Thomas nem bír olyan szókinccsel, amellyel visszaadhatná a borzalmakat – és a boldog pillanatokat.
A szerelmes együttlét leírása nála kurta és primitív („Aztán csendben basztunk egyet, és utána aludtunk.”), a megszólalók többségének nyelvezete roncsolt: „Mink nem vagyunk nők. Hát nem lássa. Én is fiú vagyok, meg itten a Thomas is, ni.” Annál meglepőbbek azok a lírai mondatok, amelyekkel Barry át- meg átszövi Thomas elbeszélését. Nehéz eldönteni, hogy következetlenségről vagy tudatosságról van-e szó, de tény, hogy a jószívű, ám faragatlan Thomas olyan költői megállapításokat tesz, mint
„Ádáz férfiak ezek, és gyomrukban nincs más, csak a hasznavehetetlen szerződések keserűsége.”
vagy
„Meg akarják vizsgálni, megfejteni a rejtélyt. Én pedig meg akarom mutatni nekik. Ebből aztán vad csendek és fura felkavaró pillanatok születnek. Mikor a dolgok ragyogó sötétségbe hullanak.”
Barry szövegét egyszerre jellemzi primitivizmus és líraiság. Bármennyi megpróbáltatáson essen is át ugyanis az elbeszélője (indiánharcok, polgárháború, hadifogság, dezertálás, stb.), a külvilág durvasága mintha nem hatolna a lelkéig, humanizmusa intakt marad. Holott ő is része a seregnek, katonaként ő is öl, nem tudja kivonni magát a pusztítás feladata alól, igaz, ez még csak gondolati szinten sem merül fel benne.
Univerzumának központi helyét ugyanakkor John Cole foglalja el,
kettejük szerelmét, összetartozását pedig olyan természetesnek veszi, hogy különösképp nem taglalja, nem is reflektál rá, vagy csak egészen kivételezett pillanatokban: „De ha Isten valami mentséget keresne számunkra, tán reámutathatna arra a különös szeretetre, amit egymás iránt érzünk. Úgy, mint mikor a sötétbe tapogatózik az ember, és lámpát gyújt, és ott a fény, azt megmenti a dolgokat. Tárgyakat egy szobában, meg annak a férfinak az arcát, aki kibányászott kincsnek tűnik az ember számára. John Cole. Mintha ennivaló volna. A földi világ kenyere. A lámpafény megérinti a szemét, és egy másik fény válaszol.” Thomas és John Cole élete akkor lesz teljes, amikor magukhoz veszik az árván maradt sziú lányt, Winonát. Ők hárman aztán olyan véd-, dac- és érzelmi szövetséget alakítanak ki, amelyre egyetlen címke aggatható:
család.
Barry regényében minden alakul és formálódik: az ország, annak alapjai, melyekre majd egy egész nemzet építkezik, és az emberek is, akik majd benépesítik. Azok, akik már ősidőktől ott élnek, és azok, akik újonnan érkeztek egy jobb élet reményében. Thomas szerint az amerikai katonák a „megbékíthetetlen gyűlölet drótkeféjével” próbálták eltörölni Winona népét a föld színéről, ez pedig arra emlékezteti, amikor Cromwell az íreket akarta eltakarítani az útból: „Azt mondta, az írek férgek meg ördögök. Majd ő kipucolja az országot, hogy a rendes népek beköltözhessenek. Paradicsommá teszi. Alighanem most mi tesszük paradicsommá Amerikát.” Arról az Amerikáról beszél, amelynek északi és déli államaiban élő lakói hamarosan egymásnak feszülnek. Thomas nem meggyőződéses unionista, szerződéses katonaként oda megy, ahova mondják. Ha kell, lövészárkot ás vagy fegyverrel ront az ellenség ír katonáira. „Most fogom csak föl, milyen furán sötét dolog is a csata. Tudja valaki, hogy mi a rosseb folyik itten? Mert derék keresztény létemre én ugyan nem tudom.”
A ki vagyok én? a legfontosabb kérdése az egész regénynek
(„Azt se tudnám megmondani, én magam kicsoda voltam akkoriban.”), hiszen Thomas egyszerre őrlődik a katona és a szerelmes, a férfi és a nő, az oltalmazó és a támadó szerepe között. Hogy mennyire képlékeny, kialakulatlan a személyiségük, azt jól mutatja, hogy bár John dédanyja állítólag indián volt, ez sem őt, sem a szerelmét nem tartja vissza attól, hogy az indiánok ellen harcoljanak. Az indián származás a korabeli Amerikában inkább handicapnek, valamiféle társadalmi fogyatékosságnak számít, az ír Thomas McNulty szemében viszont azonos platformra helyezi őket: „Nemtom, ezt miért mondta el ilyen hamar, tán mert igen barátságos voltam, és lehet, azt hitte, elveszíti ezt a nagy barátságrohamot, ha a rossz dolgokat gyorsan meg nem tudom. Nohát. Én elmondtam, honnan is nézze a dolgot. Jómagam szegény sligóiak gyermekeként ugyanúgy pocsék kilátásokkal bírtam. Nem, nekünk McNultyknak nemigen volt mire felvágnunk.”
Thomas identitása mintha egyszerre formálódna az országéval, amelyik befogadta:
„Olyan érzésem volt, mintha két világ érne össze. Amerikai vagyok? Nem tudom.”
Barry díjnyertes könyvében egy különc család járja be a háború sújtotta Amerikát - Könyves magazin
Fia coming outja inspirálta a 2017-es Costa Év Könyve díjasát - Sebastian Barry hőse az éhínség elől menekül Amerikába, majd belép az ország hadseregébe: előbb az indiánokkal kell megküzdenie, később részt vesz észak és dél polgárháborújában. Olvass bele a Végtelen napokba!
A Végtelen napokra elég sok címkét lehetne aggatni – nevezhetjük fejlődésregénynek, vagy akár egy szerelem, egy barátság vagy az identitáskeresés regényének, de valójában egy olyan különleges burok története, amelyet két ember húzott maga köré, hogy amennyire lehetséges, kizárják a kaotikus külvilág zaját. Nagyrészt sikerült is nekik.
