Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet - részlet [Könyvfeszt2010]

Könyves Magazin | 2010. április 25. |

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet, GeneraL Press kiadó, 2010, 368 oldal

„Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyetlennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok voltak, mint az angyalok.”

Az immár százéves Roseanne McNulty egy elmegyógyintézetben töltötte felnőtt életének jó részét, ám a kórházat nemsokára bezárják. Az orvosára hárul a feladat, hogy kiderítse: annak idején miért zárták be Roseanne-t. A pszichiáter, dr. Grene és az idős hölgy között az évek során szoros és különleges kapcsolat, már-már barátság alakult ki, Roseanne azonban mégsem képes megnyílni a férfi előtt. Miközben égeti a vágy, hogy megossza vele hányatott élete történetét, csupán a naplójának lapjain tudja őszintén feltárni titkait. Amikor dr. Grene megtalálja a feljegyzéseket, az asszony megdöbbentő erejű visszaemlékezése magával ragadja. Nyomozni kezd rég elfeledett dokumentumok után, és felfedezései mindkettejük életét kizökkentik…

Sebastian Barry megejtő szépségű regénye fergeteges sikert aratott az olvasóközönség, valamint a kritikusok körében is: számos elismeréssel jutalmazták, elnyert több neves irodalmi díjat, és felterjesztették többek között a rendkívül tekintélyes Man Booker-díjra is. A kötetet Takács Ferenc értő utószava zárja.

 

Valahányszor megszületik valaki, újra kezdődik a világ, szokta volt mondani apám. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy valahányszor meghal valaki, a világ véget ér. Vagy csak szükségtelennek érezte, hogy hozzátegye. Hiszen élete jó részében egy temetőben dolgozott.

A város, ahol születtem, hideg volt. Még a hegyek is elhúzódtak tőle. Még ők, a hegyek se nagyon tudták, ahogy én sem, hogy mihez kezdjenek azzal a sötét folttal.

Volt egy fekete folyó, amely áthaladt a városon, és ha a földi halandókhoz nem is volt kegyes, a hattyúkhoz igen, így rengeteg hattyú telepedett meg a partján, sőt áradás idején bukdácsolva meg is lovagolták a vizet.

A folyó elvitte a tengerhez a szemetet is, meg mindenféle dirib-darab holmit, ami valaha valakié volt, de elmosta a víz a partról, és elvitt holttesteket is, bár csak ritkán, ja, és hébe-hóba csecsemőket, akik kínos helyzetbe hoztak valakit. A sebes, mély folyó bizonyára közeli barátságban állt a titkokkal.

Sligo városáról beszélek.

Engem Sligo tett azzá, aki vagyok, és Sligo okozta a vesztemet, de az az igazság, hogy sokkal hamarabb föl kellett volna lázadnom az ellen, hogy emberi városok formálnak és veszejtenek el, és csak magamra kellett volna hagyatkoznom. A történetem azért ilyen rémséges és fájdalmas, mert fiatal koromban azt hittem, szerencsémet vagy balsorsomat mások alkotják meg; nem tudtam, hogy az ember képzelet szülte téglából-habarcsból falat emelhet az idő borzalmai és kegyetlen, sötét trükkjei ellen, amelyek ellenünk támadnak, és megalkothatja önmagát.

Most nem Sligóban vagyok, hanem Roscommonban. Egy régi épületben, amely egykor kastély volt, de ma már nincs benne más, csak krémszínű falak, vaságyak és zárt ajtók. Grene doktor birodalma ez. Grene doktor olyan ember, akit nem értek, de nem is félek tőle. Nem tudom, milyen vallású, de a szakállával meg a kopaszodó feje búbjával igencsak hasonlít Szent Tamásra.

Egy szál magam vagyok, ezen a házon kívül nincs a világon senki, aki ismerne, csekély számú, lyukas garast sem érő szeretteim – azt hiszem, főleg aprócska, ökörszemnyi anyámra gondolok - elmentek mind. És úgy hiszem, jórészt elmentek az üldözőim is, és ennek az az oka, hogy nagyon-nagyon öreg asszony vagyok már, talán százéves is lehetek, bár ezt nem tudom biztosan, és nem tudja senki más sem. Itt felejtett holmi vagyok, ennyi maradt egy nőből: már nem is hasonlítok emberi lényre, aszott vagyok, girhes, csont és bőr; sivár látványt nyújtó szoknyában, blúzban, vászonkabátban ülök itt a kis zugomban, mint egy elnémult vörösbegy – nem is, inkább mint egy egér, amely elpusztult a tűzhely meleg kőlapja alatt, és most úgy hever ott, mint a múmia a piramis gyomrában.

Még csak nem is tudja senki, hogy nekem történetem van. Jövőre, a jövő héten, vagy talán holnap elmegyek, semmi kétség, és nem kell majd sokat vesződniük velem: elég lesz egy kisméretű koporsó meg egy keskeny gödör. Sírkő nem áll majd a fejemnél, bár ez nem is számít.

De talán kicsi és keskeny minden, ami emberi.

Csönd van mindenütt. A kezem jó, és van egy kék tintával teli, csodaszép golyóstollam, amelyet a barátomtól, a doktortól kaptam, mert azt mondtam neki, hogy tetszik a színe – igazság szerint nem rossz ember a doktor, talán még filozofikus hajlamú is -, és van egy paksaméta papírom, amelyet egy tárolószekrényben találtam más, senkinek sem kellő holmikkal együtt, és van egy kilazult padlódeszka, az alá dugom a kincseimet. Az előírt ellátmányon felüli, fölöslegessé vált papírra írom le az életemet. Tiszta lappal indulok – sok-sok tiszta lappal. Mert nagyon szeretnék hátrahagyni valamiféle leírást, önmagam karcos, őszinte történetét, és ha Isten erőt ad hozzá, elbeszélem ezt a történetet, bezárom a padlódeszka alatti börtönébe, majd meglehetős örömmel magam is nyugovóra térek a roscommoni gyep alatt.