Octavia E. Butlert manapság széleskörben a sci-fi egyik legnagyobb csillagaként tisztelik, aki afféle átmenetet is képez a műfaj klasszikus és a modern felfogása közt. Lenyűgöző ötleteivel egy olyan korban emelkedett a műfaj csúcsára afro-amerikai nőként, amikor a tudományos-fantasztikum leginkább fehér férfiak műveitől volt hangos. És bár legtöbb művében szerephez jut saját származása, a kisebbségekkel szembeni bánásmód, és a rasszizmus, talán sehol sem jelenik meg olyan komplex formában, mint egyetlen szépirodalmi művében, az eredetileg 1979-ben megjelent Rokonokban, mely csupán minimálisan használja fel a sci-fi eszköztárát.
1976-ban Dana arról álmodik, hogy író lesz. 1815-ben viszont rabszolgaként bánnak vele. Amikor Dana és Rufus először találkoznak egymással egy marylandi ültetvény mellett, a fiú épp a folyó vizében fuldoklik. Dana megmenti őt – majd megteszi később újra és újra. Egyikük sem érti, hogyan képes Rufus megidézni Danát a jövőből, valahányszor az élete veszélybe kerül, ahogy nincsenek tisztában azzal sem, milyen kötelékek fűzik őket egymáshoz. Ám ahogy Dana egyre többet tér vissza a múltba, annál világosabb lesz számára, hogy az élete talán még azelőtt véget érhet, hogy egyáltalán elkezdődhetne.
Octavia E. Butler. Rokonság (részlet)
Fordította Kleinheincz Csilla
Az utolsó hazaúton egy kart vesztettem. A bal karomat.
És elvesztettem nagyjából egy évet az életemből, és sokat a kényelemből és a biztonságból is, amit egészen addig nem értékeltem, amíg el nem tűnt. Miután a rendőrség kiengedte Kevint, eljött a kórházba, és ott maradt velem, hogy tudjam: nem vesztettem el még őt is.
Mielőtt azonban eljöhetett volna, meg kellett győznöm a rendőröket arról, hogy nem börtönben a helye. Ez eltartott egy darabig. A rendőrök árnyékok voltak, akik időnként felbukkantak az ágyam mellett, hogy olyasmiket kérdezzenek, amiket küzdelmesen fogtam csak fel.
– Hogyan sérült meg a karja? – kérdezték. – Ki bántotta?
Megakadtam a szón, amit használtak: „sérült”.
Mintha csak megkarcoltam volna a karomat. Azt hitték, nem tudom, hogy nincs már meg?
– Balesetben – hallottam a saját suttogó hangomat. – Baleset volt.
Kevinről kérdezősködtek. A szavaik eleinte összemosódtak, és nem nagyon figyeltem oda. Egy idő után azonban visszajátszottam őket, és akkor rájöttem, hogy ezek az emberek Kevint próbálják megvádolni azzal, hogy ő okozta a karom „sérülését”.
– Nem. – Erőtlenül megráztam a fejemet a párnán. – Nem Kevin volt. Itt van? Láthatom?
– Akkor ki? – erősködtek.
Próbáltam gondolkozni a gyógyszerek és a távoli fájdalom ködében, de őszintén nem válaszolhattam. Nem hittek volna nekem.
– Egy baleset volt – ismételtem. – Az én hibám, nem Keviné. Kérem, látni szeretném.
Ezt addig mondogattam, míg végül a homályos rendőralakok békén hagytak, és felébredve Kevint láttam ülve bóbiskolni az ágyam mellett. Futólag eltűnődtem azon, mióta van ott, de mindegy volt. Csak az számított, hogy ott van. Megkönnyebbülve aludtam el újra.
Végül azzal az érzéssel ébredtem, hogy most már képes leszek összefüggően beszélni hozzá, és megérteni, amit mond. Már-már kényelmesen éreztem magamat, leszámítva a karom különös, lüktető fájdalmát. Ahol a karom volt egykor. Megmozdítottam a fejemet, megpróbáltam ránézni az üres helyre… a csonkra.
Aztán Kevin fölém magasodott, az arcomat a tenyerébe fogva maga felé fordította a fejemet.
Nem szólt semmit. Egy pillanat múlva visszaült, és megfogta a kezemet.
Úgy éreztem, hogy felemelhetném a másik kezem, hogy megérintsem. Úgy éreztem, mintha lenne másik kezem. Megint megpróbáltam megnézni, és ezúttal hagyta. Valahogy muszáj volt látnom, hogy elfogadjam azt, amit már tudok.
Egy pillanat múlva visszafeküdtem a párnára, és behunytam a szememet.
– A könyök fölött – mondtam.
– Kénytelenek voltak.
– Tudom. Csak próbálok hozzászokni. – Kinyitottam a szememet, és ránéztem. Aztán eszembe jutottak a korábbi látomásaim. – Bajba kevertelek?
– Engem?
– Itt jártak a rendőrök. Azt hitték, te csináltad ezt velem.
– Ja, az. A seriffhelyettesek voltak. A szomszédok hívták ki őket, amikor sikoltozni kezdtél. Kikérdeztek, egy időre őrizetbe vettek… Ők mondták így…! De meggyőzted őket, hogy akár el is engedhetnének.
– Helyes. Mondtam nekik, hogy baleset volt. Az én hibám.
– Ilyesmi sehogyan sem lehet a te hibád.
– Ezzel lehet vitatkozni. De az biztos, hogy nem a te hibád volt. Még mindig bajban vagy?
– Nem hiszem. Biztosak benne, hogy én tettem, de nem voltak tanúk, te pedig nem voltál együttműködő. És azt hiszem, arra sem bírnak rájönni, hogyan tudtalak bántani… hogyan tudtam olyan sérülést okozni neked.
Ismét behunytam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogyan sérültem meg, és milyen volt a fájdalom.
– Jól vagy? – kérdezte Kevin.
– Igen. Mondd el, mit mondtál a rendőröknek!
– Az igazat. – Egy kis ideig némán játszott a kezemmel. Ráemeltem a tekintetem, és láttam, hogy ő meg engem néz.
– Ha elmondtad volna azoknak a rendőröknek az igazat – mondtam halkan –, akkor még mindig be lennél zárva…
csak egy elmegyógyintézetbe.
Elmosolyodott.
– Annyit mondtam el az igazságból, amennyit tudtam. Azt mondtam, hogy a hálószobában voltam, amikor meghallottam a sikoltozásodat. A nappaliba rohantam, hogy megnézzem, mi a baj, és ott találtalak téged, ahogy megpróbáltad kiszabadítani a karodat valamiből, ami egy lyuknak látszott a falon. Odaszaladtam segíteni. Akkor jöttem rá, hogy a karod nem egyszerűen beszorult, hanem valahogyan a falba volt préselve.
– Nem igazán préselve.
– Tudom. De ez alkalmas szónak tűnt… hogy kimutassam a tudatlanságomat. És nem is volt annyira pontatlan. Aztán azt akarták, hogy mondjam el nekik, hogyan történhetett ilyesmi. Azt mondtam, nem tudom… Azt hajtogattam, hogy nem tudom. És az ég legyen irgalmas, Dana, de tényleg nem tudom.
– Én sem – suttogtam. – Én sem.
A folyó
A baj jóval azelőtt kezdődött, hogy tudomást szereztem volna róla 1976. június 9-én, de június 9. az a nap, amelyre emlékszem. A huszonhatodik születésnapom volt, egyúttal az a nap, amikor találkoztam Rufusszal – amikor először hívott magához.
Kevinnel nem terveztünk semmi különöset, hogy megünnepeljük a születésnapomat. Mindketten túl fáradtak voltunk. Előző nap költöztünk át Los Angeles-i lakásunkból egy házba Altadenában, néhány mérfölddel odébb. Ez elég ünneplés volt. Én még mindig a dobozokból pakoltam ki. Kevin abbahagyta, amint a dolgozószobáját rendbe tette. Bezárkózott oda, és vagy henyélt, vagy gondolkodott, mert nem hallottam az írógépe kopogását. Végül kijött a nappaliba, ahol a könyveket szortíroztam az egyik nagy könyvszekrénybe. Csak irodalmat. Olyan sok könyvünk volt, hogy muszáj volt valamiféle rendet tartani köztük.
– Mi a gond? – kérdeztem.
– Semmi. – Leült a padlóra a közelemben, amíg dolgoztam. – Csak a saját fonákságommal küszködök. Tudod, tegnap, költözéskor, fél tucat ötletem is volt ahhoz a karácsonyi novellához.
– Most pedig, hogy lenne időd leírni, egy sem.
– Egyetlenegy sem. – Felemelt egy könyvet, belelapozott. Én felvettem egy másikat, és megveregettem vele a vállát. Amikor meglepetten felnézett, letettem elé egy halom könyvet. Kedvetlenül méregette a kupacot.
– A fenébe, minek jöttem ki?
– Hogy ötleteid támadjanak.
Végül is akkor jönnek, amikor elfoglalod magad.
A pillantásáról tudtam, hogy epésebbnek tűnik, mint ahogy érez. Világos, majdnem színtelen szeme miatt akkor is távolságtartónak és dühösnek látszott, amikor nem volt az. Megfélemlítette az embereket. Az idegeneket. Rámosolyogtam, és visszatértem a munkához. Kisvártatva átvitte a könyveket egy másik könyvszekrényhez, és nekilátott feltenni őket a polcokra.
Lehajoltam, hogy újabb teli dobozt lökjek át neki, de amikor megszédültem, gyorsan felegyenesedtem. A szoba elmosódott és elsötétült körülöttem. Egy pillanatig még kapaszkodtam az egyik könyvespolcba, értetlenül, mi a baj, aztán térdre rogytam. Hallottam, hogy Kevin meglepetten felkiált, majd azt kérdezi:
– Mi baj?
Felemeltem a fejemet, és rájöttem, hogy nem látom élesen.
– Valami nem jó – ziháltam.
Hallottam, hogy elindul felém, láttam a szürke nadrágja és a kék inge foltjait. Aztán mielőtt megérinthetett volna, eltűnt.
A ház, a könyvek, minden eltűnt. Egyszer csak a szabadban térdeltem a földön, fák alatt. Zöld vett körül. Egy erdő szélére kerültem: előttem széles, nyugodt folyó, és majdnem a közepén egy csapkodó, sikoltozó gyerek…
Fuldoklott.
A bajba jutott fiú láttán azonnal cselekedtem. Később majd kérdéseket teszek fel, kiderítem, hol vagyok, mi történt. Most siettem segíteni a gyereken.
Lerohantam a folyóhoz, ruhástul a vízbe gázoltam, és gyorsan a gyerekhez úsztam. Mire elértem, már elvesztette az eszméletét: vörös hajú kisfiú volt, arccal lefelé lebegett. Megfordítottam, úgy fogtam, hogy a feje a víz fölé emelkedjen, és magammal vontattam. A parton egy vörös hajú nő várt minket, pontosabban jajveszékelve rohangált fel-alá a fövenyen. Amint meglátta, hogy már kifelé gázolok, elém szaladt, kikapta a kezemből a fiút, és kivitte, miközben végigtapogatta és vizsgálgatta.
– Nem lélegzik! – kiáltotta.
Mesterséges lélegeztetés. Láttam már, és hallottam, hogyan csinálják, de még sosem végeztem én magam. Most eljött az idő, hogy megpróbáljam. A nő hasznavehetetlen állapotban volt, mást pedig nem láttam a közelben. Amint kiértünk a partra, kiragadtam a gyereket a kezéből. Négy-öt éves lehetett, de annak is kis termetű.
A hátára fektettem, hátrahajtottam a fejét, és megkezdtem a szájból szájba lélegeztetést. Ahogy belefújtam a levegőt, láttam megemelkedni a mellkasát.
– Megölted a kicsikémet! – visította a nő. – Megölted!
Megfordultam, és elkaptam cséphadaróként járó öklét.
– Hagyja abba! – kiáltottam rá, és minden tekintélyemet a hangomba sűrítettem. – Életben van! – Valóban élt? Nem tudtam megállapítani. Édes istenem, csak legyen életben! – A fiú él. Most pedig hagyjon, hadd segítsek neki. – Ellöktem magamtól, és örültem, hogy alacsonyabb, mint én. Aztán visszafordítottam a figyelmemet a fiára. Két lélegzetvétel között észrevettem, hogy a nő üres tekintettel bámul. Aztán zokogva térdre rogyott mellettem.
A fiú pillanatokkal később elkezdett önállóan lélegezni – lélegzett és köhögött, fuldokolt és öklendezett, és az anyját hívta. Ha erre képes, akkor rendben van. Visszahúzódtam és leültem, szédült megkönnyebbülés öntött el. Sikerült!
– Él! – kiáltotta a nő. Megragadta a fiút, és szinte megfojtotta ölelésével. – Ó, Rufus, kicsikém!
Rufus. Elég ronda név egy többé-kevésbé kellemes küllemű kisgyereknek.
Rufus, látva, hogy az anyja öleli, belecsimpaszkodott, és teli torokból visítani kezdett. A hangjával legalább nem volt semmi baj. Aztán váratlanul új hangot hallottam.
– Mi az ördög folyik itt? – Egy férfi haragos és követelőző hangja.
Riadtan megfordultam, és a leghosszabb puskacsővel találtam szemközt magam, amit életemben láttam. A fémes kattanásra megdermedtem. Átfutott az agyamon, hogy mindjárt lelőnek, amiért megmentettem a fiú életét. Meg fogok halni.
Beszélni próbáltam, de a hangom egyszer csak cserben hagyott. Émelyegtem és szédültem. A látásom úgy elhomályosult, hogy nem bírtam kivenni sem a puskát, sem a mögötte álló férfi arcát. Hallottam, hogy a nő éles hangon megszólal, de túlságosan erőt vett rajtam a rosszullét és a pánik, hogy megértsem, mit mond.
Aztán a férfi, a nő, a fiú és a puska mind eltűntek.
Megint a házunk nappalijában térdeltem, több lépéssel odébb, mint ahol percekkel korábban összeestem. Hazakerültem – vizesen és sárosan, de épen. A szoba másik végében Kevin állt földbe gyökerezett lábbal, és azt a helyet bámulta, ahol korábban voltam. Milyen sokáig voltam távol?
– Kevin…
Felém pördült.
– Mi a franc… hogy kerültél oda? – suttogta.
– Nem tudom.
– Dana, te… – Hozzám lépett, és óvatosan megérintett, mintha nem lenne biztos benne, hogy igazi vagyok-e. Aztán megragadta a vállamat, és szorosan magához ölelt. – Mi történt?
A vállamhoz nyúltam, hogy lazítsak a szorításán, de nem engedett el. Letérdelt mellém.
– Mondd el! – követelte.
– Elmondanám, ha tudnám, mit. Ne csináld, fáj.
Végre elengedett, és úgy bámult rám, mintha csak most ismert volna fel.
– Jól vagy?
– Nem. – Egy pillanatra lehajtottam a fejemet, és behunytam a szememet. Reszkettem a félelemtől, a páni rémület maradványától, amely minden erőt kivett belőlem. Előregörnyedtem, átöleltem magamat, próbáltam megnyugodni. A veszély elmúlt, de alig bírtam fékezni a fogvacogást.
