Október 4-én jelent meg Karikó Katalin önéletrajza, az Áttörések ‒ csupán két nappal azután, hogy a biokémikus orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. Karikó a kötet előszavában a tanárainak mond köszönetet, most pedig, a Helikon Kiadónak köszönhetően arról olvashatsz, milyen egyszerű körülmények között éltek Kisújszálláson a családjával.
Karikó Katalin: Áttörések - Életem és a tudomány (részlet)
Van egy történet, melyet a családtagjaim gyakran felidéznek: egy olyan pillanat, amelyre én még nem emlékszem. Kicsi vagyok, arcom még babásan pufók, szőke hajam rövid. A házunk udvarán állok. Apukám a szemem láttára kezdi levágni a disznót, melyet a család nevelt. Ez a munkája, ez a hivatása. Apukám hentes. Ezzel keresi a kenyerét, így tartja el a családot. Tizenkét éves kora óta hivatásaként végzi ezt a munkát.
Az élettelen állat a hátán fekszik, téglákkal alátámasztva, mert így nem lesz sáros. Apukám megperzseli a fatüzeléses perzselővel. Felvágja az állat hasát, benyúl a hasüregébe. Kiveszi a belsőségeket, óvatosan dolgozik, hogy ne sértse meg a szerveket. Csillognak a tömött belek. Aztán felemeli a bárdot, és a gerincénél félbevágja az állatot. Ami most előttem fekszik, kevésbé tűnik állatnak vagy lénynek, inkább termék. Apukám végül elkezdi a tetemet tovább bontani, kisebb részekre hentelni.
Ez a jelenet túl naturális a nálam három évvel idősebb nővéremnek, Zsuzsannának (akit én Zsókának hívok – a Zsuzsannából Zsuzsóka, a Zsuzsókából pedig Zsóka lett) –, aki egyébként nem kényes típus.
A túlzott érzékenység megengedhetetlen a háború utáni Magyarországon,
pláne egy olyan kétkezi munkáscsaládban, mint a miénk. Úgy tűnik, ami engem az adott pillanatban rabul ejtett, a nővéremből pont az ellenkező hatást váltotta ki.
A szüleim élénken emlékeztek arra, milyen elragadtatással figyeltem az eseményeket: tágra nyílt szemem mindent befogadott – egy állat belsejének egész komplex topográfiáját. Az a sok titok, ami eddig elrejtve volt az állatban, henteléskor végre láthatóvá vált számomra. Mindezt csodaként éltem meg.
Számomra így kezdődött.
Ezekre a korai pillanatokra ugyan nem emlékszem, de a gyerekkorom világára igen: az engem körülvevő emberekről és a közegről eleven emlékeim vannak.
Kisújszállás: kisváros Kelet-Magyarországon, a Nagyalföld közepén, a Nagykunságban. A talaj agyagos, a rétek végtelenek. Az agrárvárosnak nagyjából tízezer lakosa van. Nem teljesen elszigetelt település, mert a Budapestre vezető vasútvonal és a 4-es számú főközlekedési út is városunkon vezet keresztül. Van néhány aszfaltozott utcája, de a mienk csak földút.
Az otthonunk egyszerű, kicsi. Szó szerint a minket körülvevő földből épült: agyagból készültek a vályogfalak, amelyeket lemeszeltek, a tetőt meg náddal fedték. A nád, ahogy emlékszem, kifakult a naptól. Úgy nézett ki, mint egy bozontos, szürke paróka.
Egyetlen szobában lakunk mind a négyen. A házban van ugyan másik szoba és több egyéb helyiség is, de az év nagy részében ezek túl hidegek ahhoz, hogy a tároláson kívül bármi másra használjuk.
Ott élünk, ahol meleg van.
A szoba egyik sarkában áll a meleg forrása: a fűrészporos kályha, amely a lehető legolcsóbb módja a fűtésnek. Vaslemezből készült, körülbelül fél méter átmérőjű, mint egy közönséges fémhordó, a közepén egy fűrészporral megtöltött, henger alakú tartálybetét található. A fűrészport a közeli ládagyárból vesszük, és lovas kocsival hozatjuk haza. A pajtában tároljuk, óriás halomban. Nyáron rendszeresen ellenőrizzük a halmot, hogy nem kezdett-e hőt termelni; a fűrészporról köztudott, hogy öngyulladásra képes, előfordul, hogy a melegben spontán meggyullad.
A fűrészporos kályha nagyon fel tud forrósodni, a külseje ilyenkor vörösen izzik. Anyukám néha tűzhelyként is használta, ezen sütött, főzött. Zsóka és én már egészen pici korunkban megtanultuk, hogyan tartsunk távolságot a kályhától, nehogy megégessük magunkat. Reggelenként a mi feladatunk volt a kályha tartályát fűrészporral feltölteni. Erre nem a szüleink kértek meg bennünket, és nem is szívességet tettünk: tudatában voltunk, hogy a feladat elmulasztása esetén a család fázni fog.
A szoba közepén nagy asztal áll. Itt ebédelünk és vacsorázunk, és néha összejövünk a tágabb nagycsaláddal jó hangulatú alkalmakra, vidám névnapi, születésnapi köszöntésekre. Ennél az asztalnál tanul a nővérem és én is, itt olvasunk, itt segítünk anyukánknak lisztből és tojásból friss tésztát gyúrni és nyújtani.
Apukám minden este az asztalfőn ül, és kiosztja mindannyiunknak a vacsorát. A második világháború alatt a hadseregben szolgált, és a fronton katonák százaira főzött. Precízen adagolja az ételt. Még ma is látom lelki szemeim előtt, ahogy tésztát kanalaz a levesestányérjába. „Katonák a háború alatt a fronton!” – kiáltja. Aztán anyukám tányérjáért nyúl. „Katonák a háború alatt a hátországban!” Aztán az én tányéromért nyúl, majd a nővéreméért, nekünk, gyerekeknek adva a legkisebb adagokat. „Katonák békeidőben” – mondja halkan.
Aztán nevet, és mindannyiunknak ad még egy kicsit. Lehet, hogy most nehéz idők járnak, de ő megtapasztalt ennél sokkal rosszabbat is.
Mint minden felnőtt akkoriban.
A fal mellett körben állnak az ágyak – az enyém és a Zsókáé, anyukáé és apukáé –, amelyek olyan közel vannak egymáshoz, hogy éjjelente meg tudjuk érinteni egymást.
Odakint nemcsak apukám füstölője van (ahol kolbászok lógnak, alattuk pedig mély narancssárga színű zsírcseppek gyűlnek a kövön), hanem az ól is, ahol már az újabb disznó nevelkedik. A jövő évi hús. A tyúkudvaron kakasok kergetőznek, tyúkok kapirgálnak, csipegetik a magot a földről. Több részből álló kertünk is van. A fő kertrészben családi felhasználásra termesztjük a téli tárolásra is kerülő zöldségeket: a sárgarépát, babot, hagymát, krumplit és borsót. Nyáron az ebédünk abból készül, ami éppen terem a kiskertben. Zsókával van saját kertrészünk is. Minden tavasszal magokat ültetünk a földbe. Az ujjaink még ügyetlenek, de finom mozdulatokkal dolgozunk. Óvatosan beborítjuk a magokat földdel, majd – hetekkel később – figyeljük, ahogy a hajtások kibújnak a földből, és a nap felé nyújtóznak. Gyümölcsöt is termesztünk. Van alma-, birs-, meggy- és cseresznyefánk, valamint szőlőlugasunk.
És vannak virágok is: kék jácint, fehér nárcisz és viola, valamint hatalmas rózsák, amelyek együtt édenkertté változtatják ezt a szerény portát.
Évtizedekkel később az Óperenciás-tengeren túl, egy olyan helyen, amelyről korábban még nem hallottam (Philadelphiának hívják), egy szép kertvárosi ház körül én is virágokat szeretnék ültetni. Amerikában igen sok különleges virág kapható, de én kizárólag fehérnárcisz-hagymákat keresek a boltokban, mert ugyanazokat a virágokat szeretném a kertemben látni, amelyeket anyukám ültetett és ápolt kisújszállási kertünkben.
Kisújszállás határában kukoricaföldek vannak. Mi magunk vetjük a kukoricát, kapával lazítjuk a talajt, és azzal is gyomlálunk. Ritkítjuk a növényeket, kihúzzuk a gyomokat a talajból, tehéntrágyával trágyázzuk a földet, majd betakarítjuk a termést. A kukoricát az állatoknak adjuk, a csutkával pedig a konyhai tűzhelyet (sparheltet) fűtjük.
Itt semmi sem vész kárba. A diót lerázzuk a fáról, a dióbelet megesszük, a dióhéjat pedig tüzelőanyagként hasznosítjuk.
A műanyag csak évekkel később válik az életem részévé, és
évekbe telik, mire megértem a szemét fogalmát, azt, hogy bizonyos dolgok annyira haszontalanok, hogy egyszerűen kidobhatók.