Almási Miklós Széchenyi-díjas magyar esztéta, filozófus, esszéíró, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a drámaelmélet és a filozófia esztétika neves tudósa, aki legújabb könyvének fókuszpontjába Shakespeare-t állította. A szerző Shakespeare népszerű és gyakran játszott darabjaiban (többek közt A vihar, Szentivánéji álom, Macbeth, Vízkereszt, vagy amit akartok) a szereplők motivációinak és cselekedeteinek abszurd vonásait kutatja.
A shakespeare-i drámamodell hatását vizsgálva elemzi a Bölcs Náthánt, a Borisz Godunovot és a Woyzecket, és persze kitér az ős-abszurdra, a Godot-ra. Esszéi eleven stílusukkal, újszerű szempontjaikkal és merész kérdésfelvetéseikkel a színházi olvasópróbák légkörét idézik. Az esztéta a következőket mondta Az abszurd Shakespeare-ről: „E könyvben igyekszem előbányászni Shakespeare titkos gonoszkodásait híres darabjainak sorai mögül. Kódfejtő munka, miközben titkos írásai viccekbe csomagolva kerülnek tálalásra. Kuncoghatsz, ha olvasod őket.”
Almási Miklós:Az abszurd Shakespeare - Rendhagyó olvasópróbák (részlet)
Shakespeare és a becketti abszurd színház
Mit keres az „abszurd” a Shakespeare-drámákban? – kérdezheti az olvasó. Magam is ezt kutatom és próbálom megválaszolni e kötet esszéiben. Ám még mielőtt a címben jelzett problémagombolyag kibontásába fognánk, vegyük az alcímet: mit is jelent a szó: „olvasópróba”. A színházi műhelymunkában ez afféle darabértelmező gyakorlat, tanulás-okítás, happening. A rendező és a színészek összeülnek, mindenki előtt ott a nyitott szövegkönyv. A rendező végigmegy a darabon, a jeleneteket, dialógusokat sorra véve – mivel az írott szöveg nemritkán többféleképpen értelmezhető, más-más jelentéshangsúlyokkal. A lehetséges interpretációk közül a rendező kifejti a magáét, s a továbbiakban ennek fényében olvassák-magyarázzák a színművet és benne a szereplők szavait, interakcióit. A választott értelmezés lehet hagyományos – ahogy a művet olykor már évtizedek óta játsszák – és lehet extravagáns, merészen eredeti felfogás, ami elsőre mintha szembemenne a szöveggel, és addig ismeretlen, új értelmet kölcsönöz a klasszikus soroknak.
Nos, nekem nincs színházam, rendező sem vagyok, csupán egy filozófus-esztéta, e könyvben mégis az utóbbi „értelmezési gyakorlatot” követem:
olykor őrült, máskor meghökkentő értelmezések sorát bemutatva,
ügyelve arra is, hogy a darab szövegét – klasszikusokról lévén szó – ne írjam át, ne másítsam meg. A tárgyalt drámákról itt csupa olyan összképet, sajátos értelmezést adok, amilyet színpadon még nemigen láthatott az olvasó, s amire eddig senki sem vállalkozott. Ám mégis, egyben csupa olyat, ami valójában ott lappang a Shakespeare-szövegek mélyén, mondhatnám: a második jelentésrétegben, a Chomsky-féle „deep structure”-ben – azaz a darab mélyszerkezetében.
Nem biztos, hogy olvasópróbáim mindenkor telitalálatokkal végzem, célom azonban mindvégig a rejtett és szokatlan, abszurd és képtelen – olykor „őrült” – jelentések felkutatása és elemző bemutatása volt. Csak remélem, hogy ezáltal szórakoztatóbban és talán mélyebben tárul fel majd Shakespeare és követőinek izgalmas drámavilága.
***
Megvallom, vonzódom az abszurd helyzetekhez, sorsokhoz – persze csak nézőként, az istenért se kerülnék ilyesmibe, mivel nemigen lehet jól kijönni belőle. Jól tudom azt is, hogy az abszurd drámák fénykora mára a múlté. És lám, mennyi meglepetést kínálnak mégis, ha valaki veszi a bátorságot, s egyet-egyet színre visz belőlük olykor. Manapság persze csak ritkán akad rá példa, az úgynevezett abszurd dráma valamikor a hatvanas-hetvenes években volt a csúcsán, látványosan hódító divatja sorra borította a színházi konvenciókat, aztán divatja elmúlt, és egykor nagynevű szerzőit: Ionescót, Jean Genet-t s talán még Samuel Beckettet is jórészt elfeledték. Ami azt illeti, az „abszurd” fogalmát drámaelemzéseim során magam ennél tágabb értelemben használom.
Úgy vélem, idetartozik minden, ami a napi rutintól, a megszokottól eltér: a képtelen, a meghökkentő, a hihetetlen, a rejtvény, a vicces, a megtévesztő látszatok fedte rémség stb. számomra éppúgy az „abszurd” szinonimája.
Munkámban ezek drámaépítkezésbeli sajátságait vizsgálom.
Hadd idézzem fel itt e színházi zsáner néhány jellemző vonását. Az abszurd dráma képtelen, már-már felfoghatatlan szituációkból indít. Mondjuk, Beckett A játszma vége című darabjában a két főszereplő egy-egy kukában „lakik”, emberalatti nyomorult lényekként. A néző első pillantásra felfogja, hogy ilyen nincs, e szörnyűség csupán abszurd mese lehet, ám Beckettnél ez a képtelenség maga az élet nyomasztó alaphelyzete: az öregség, a „cérna vége”, mikor a szerencsétlenek már csak a halált várják, ám az nem akar jönni. E példa kapcsán akár azt is mondhatnám: az igazán jó abszurdoknak mindig van valami, még el nem mondott, átütő erejű közlendőjük az emberi élet képtelenségéről. Éppen csak ezt felkavaró, rejtvényszerű vagy lehetetlen figurák, helyzetek sorába csomagolják.
És a shakespeare-i színház? Mi sem áll távolabb ettől a drámatípustól, gondoltam kezdetben, mikor A vihart kóstolgattam, titkait fejtegetve. Aztán egyszerre furcsán megváltozott minden. Azzal kezdődött, hogy egy egyetemi szemináriumi órámon belesültem A vihar elemzésébe. Azon akadtam fenn, hogy a darab végén Prosperónak vajon mitől megy el az életkedve. Miért jár mindegyre a varázsló eszében a halál gondolata, és miért akarja a könyveit a tengerbe hányni? Mire fel ez a furcsa fordulat, miután száműzőit mind megbüntette, és minden partit megnyert ellenük? Hiszen többé már nincs más dolga, mint élvezni visszanyert hatalmát, s vele a toszkán borokat meg a nőket…
Aztán a szöveg mélyére ásva rájöttem,
van néhány Shakespeare-darab, ami a felszínén ugyan tündérjátéknak, mesének tűnik, ám alatta-mögötte kőkemény drámák, sőt tragédiák rejlenek.
Ahogy nyilván ez a helyzet itt is: A viharban egy abszurd Shakespeare-színművel van dolgunk, s erre a „mögöttes” drámára kell figyelnünk. Caliban, a néger figura, aki a drámában mindvégig lázongva szolgál, valójában egy kisemmizett bennszülött király. Mielőtt Prosperót a tenger a szigetre vetette volna, ő volt itt minden természeti csoda ura. Prospero szépen kicsalta belőle titkait, azután rabszolgájává tette: ő, a gyarmatosító, bár művelt, olvasott fazon, kinek vannak könyvei, és ezt-azt maga is tud varázsolni. E darabnak tehát van színe és visszája, ez utóbbi pedig annál érdekesebb, mivel itt van elrejtve a korszak – Amerika felfedezése, a konkvisztádorok barbár kegyetlensége – titkos lenyomata, költői metaforákba csomagolva.
Innen indultam keresgélni, és könyvem írása közben mind több Shakespeare-darab kettős értelmű szövegére bukkantam. Mondhatnám:
megannyi „szöveg alatti” drámára, csupa olyasmire, ami hasonló logikára épül, mint Beckett Godot-ja.
„Elöl” mese, mögötte kegyetlen – történelmi – valóság. S éppen e kettős olvasat miatt oly izgalmasak az angol reneszánsz óriás drámái.
Abszurdok, még ha nem is a korábbi színházi divat értelmében. Hiszen abszurd helyzetek, jellemek, figurák mindig is a groteszk és a szatíra gondolati túlpörgetéseiből adódtak. Hadd idézzem Örkény István műfaji példázatát: ha valaki egy krétát leejt a padlóra, az realista jelenet, ám ha a plafonon köt ki a kréta, az esetben nyilván groteszkkel, abszurddal van dolgunk. Ophelia kisasszonyt szűzi teremtésként ismerjük meg a drámában, aki apja parancsára szakít szerelmével, Hamlet herceggel. Majd egy-két felvonás után tébolyult énekével lepi meg a királyi párt, s a folyóparton virágot szedve vízbe fullad. Véletlen baleset? Netán öngyilkosság? Szövegszerű utalás nincs rá, ám a kontextus, a „mögöttes dráma” azt sejteti: a lány alighanem a halálba menekült az élet kegyetlen kihívásai elől. Nemcsak apját ölték meg, szerelme dobta el, s a bátyja, ki megvédhetné, járt távol tőle, de meglehet, eközben még terhes is lett… Gondolnád? Én gondolom: talán épp ez az az abszurd momentum, ami a Hamlet-szöveg „sorai között” – mögött, alatt – rejtőzik. Én legalábbis így olvasom, mert a szöveg megengedi, jóllehet konkrét bizonyítékot az öngyilkosságra és annak okára nem találni benne. De, mondom, megengedi még ezt a sötét balsejtést is, s éppen ettől oly sokdimenziós ez a tragédia, hogy annyi felületet képes megcsillantani, akár egy jól csiszolt briliáns. Kötetem végén ráadásként az abszurdok ősmodelljét: Beckett Godot-ra várva című darabját elemzem, sokban másként, mint azt színházlátogatásaid alkalmával megismerhetted, olvasóm. Végül egy tragikus sorsú, fiatal szerző, Georg Büchner művét vizsgálom, aki Shakespeare iránti lelkesedésében Woyzeck címmel olyan darabot írt, ami ma sem hagy nyugodni: ugyan mi lehet a veleje e borzongató históriának.
Könyvemben csupa ilyen rejtélyt próbálok feltárni, megmutatni: Shakespeare és követői darabjainak mögöttes világában. Játszani fogok, ha gondolatkísérleteimre kíváncsi vagy, ám tarts velem, olvasó. Nem várom, hogy fenntartás nélkül fogadd el mindazt, ami itt következik, csupán a szokványos interpretációk keretéből akartam kilépni, a képtelenségek között keresve releváns értelmezéseket.
