A politika színház, ahol napjaink politikusai gyakran próbálják eljátszani a hétköznapi ember szerepét. Azt az illúziót keltik, hogy akár sörözni is leülhetünk velük. A választásokat nem kimagasló szónoki képességeiknek, hanem átlagos, szerethető tulajdonságaiknak köszönhetően nyerik meg. Ezt a sajtóban és a közösségi médiában alkalmazott hétköznapi varázserőt nevezi Sonnevend Júlia "sármnak".
Sárm - Hogyan formálják a vonzó személyiségek a világpolitikát?
A kötet napjaink világpolitikájának kulcsszavaként vizsgálja az egyszerre csábító és ámító sármot. A sikeres politikai vezetők a személyes vonzerőnek ezt a formáját - amely a legkülönbözőbb médiaplatformokon képes testet ölteni - alkalmazzák. A céljuk az, hogy hitelesnek és elérhetőnek tűnjenek.
A könyv a következő liberális, illiberális, illetve tekintélyelvű vezetők példáján keresztül mutatja be a sárm erejét: Jacinda Ardern egykori új-zélandi és Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnökök, Mohammad Javad Zarif volt iráni külügyminiszter, Kim Dzsongun észak-koreai vezető, valamint a szinte sárm nélkülinek mondható Angela Merkel egykori német kancellár.
Sonnevend Júlia szerint a demokrácia jövőjét világszerte a sárm alakítja majd, miközben a politikai értékeket egyre inkább a sajtóban és közösségi médiában felépített személyiségek testesítik meg. Ezek a szereplők felemelkednek, majd elbuknak, gyakran a feledés homályába vesznek, ám ha nem értjük meg a sárm politikai hatalmát, akkor a mai törékeny politikai pillanatot sem leszünk képesek megragadni.
Most mutatunk egy részletet a könyvből, itt pedig elolvashatjátok a kötetbemutatóról készült beszámolónkat.
Sonnevend Júlia: Sárm
Fordította: Bata István
A sármos ember magába szippant, akár egy porszívó. Megpróbálhatsz ellenállni – mégis követed. Kicsit olyan ez, mint a tánc: partnered gyengéden eltol, aztán visszahúz, te pedig igyekszel rájönni a lépésekre, de gyakran csak hagyod magad vezetni. A csoda a sármos ember és közötted egy adott helyen és időben történik meg. Fontos, hogy egy múzeumban vagy a helyi kocsmában találkoztok-e. Fontos, hogy mennyi időtök van, hogy milyen az időjárás, hogy milyen a közérzeted azon a napon. Ha minden összejön, a másik fellépése magával ragad, és elveszíted a fókuszt, a kritikai érzékedet, kicsit az eszméletedet is. Ha nem így alakul, akkor viszont hiteltelennek fogod tartani az előadást, sőt becsapva érezheted magad.
A sárm, akár a varázserő, magához láncol, és gyönyörrel tölt el. A sármos ember „bűbájt” bocsát rád, mellette jól érzed magad a bőrödben.
A varázslat – a definíciója szerint – azért működik, mert meghatározhatatlan.
Ha próbálsz elkapni egy pillangót, már azzal megölöd, ha meg akarod vizsgálni. Mi, társadalomtudósok, különösen jók vagyunk ebben a destruktív magatartásban – foglyul ejtjük, és alapos elemzéssel megbénítjuk az élőlényeket. Ezt a magatartást „világos definícióalkotásnak” hívjuk, de az eredménye csak egy szakzsargonnal teletűzdelt, élettelen írás, amelyet – talán a szerzője kivételével – senki sem talál élvezetesnek.
A meghatározás nehézsége azonban nem tarthat vissza bennünket attól, hogy megpróbáljuk megérteni a megfoghatatlan és gyakran alakot váltó jelenségeket. Számos egyéb kifejezés van, amelyet sohasem tudtunk maradéktalanul meghatározni, mégis alapjaiban változtatják meg az életünket. A humor meghatározása különösen nehéz feladat. Készüljön fel élete legunalmasabb definícióira! Az egyik legelfogadottabb meghatározás szinte semmit nem mond el a humorról: „Humort kiváltó ingerként határozunk meg minden szándékoltan vagy akaratlanul bekövetkező társadalmi vagy nem társadalmi eseményt, amely mulatságos hatást idéz elő.” Ebbe a definícióba minden belefér.
Egy másik fogalom, amely központi szerepet játszik életünkben, mégis felettébb nehéz szavakba önteni: a szerencse. Egészen a közelmúltig a szociológia alig ejtett szót a szerencséről, lényegében figyelmen kívül hagyva ezzel nemcsak magát a fogalmat, hanem a társadalomra gyakorolt hatását is. Pedig kinek az életében nem játszott szerepet a szerencse? Kinek a jövőjében nem rejtőzik ott a megjósolhatatlan varázslat pillanata?
Brené Brown professzor, a mentális egészség guruja a definiálhatatlan fogalmak meghatározásának mestere. Különlegesen büszke a „szerelemről” alkotott atipikus definíciójára:
„Szerelmet akkor érzünk, amikor engedjük meglátni és mélyen megismerni a legsebezhetőbb és a legerősebb énünket, és amikor értékeljük azt a spirituális kapcsolatot, amely a bizalom, tisztelet, kedvesség és vonzalom ilyen felajánlásából nő ki.”
Ez a definíció több szempontból is támadható. Ezt Brown is tudja, de úgy gondolja, hogy jobb egy nem tökéletes meghatározás, mint a meghatározás hiánya.
A kutatók tehát gyakran elvetik vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyják a társadalmi élet kulcsfontosságú aspektusait, mivel azok „nehezen megfoghatóknak” bizonyulnak. A tudósoknak nehézséget okoz a definiálás, ezért inkább elfordítják a fejüket. Ugyanez történt szerintem
a személyes vonzerővel és a megjelenési formáival, a karizmától a sármig.
A karizmának Max Weber német szociológus által a XX. század elején megalkotott alapteóriája homályos volt. Weber felismerte, hogy a karizmát az előadó közönsége határozza meg és árazza be, a karizmatikusnak ítélt személyiségnek pedig el kell fogadnia a jelzőt, és annak megfelelően kell viselkednie. A karizma tehát a karizmatikusnak ítélt ember és a követői közötti interperszonális kapcsolatban alakult ki. Weber felismerte a karizma forradalmi erejét, a változtatás ígéretét, ugyanakkor veleszületett instabilitását is, ugyanis a karizma szertefoszlik, ha a vezető nem képes elhozni az ígért reformokat. Ezek a megfigyelések mind a mai napig relevánsak. Weber ugyanakkor azt sosem tudta meghatározni, hogy miből is áll voltaképpen a karizma. Ez a hiányosság bizonyos értelemben jellemezte is a karizmát, amennyiben hangsúlyt adott mágikus mivoltának és a különböző kontextusokban végbemenő alakváltozásainak.
Személyes vonzerővel szíveket rabul ejteni a siker központi eleme az üzleti életben, a mindennapi kommunikációban és immár a politikában is. Paradox módon mégis inkább a tények körültekintő elemzésére és higgadt mérlegelésére épülő racionális értelmezéssel közelítünk a közélet felé. A társadalmi interakciók azonban már mindenütt túllépik a racionalitás kereteit. Akármennyire félünk is a sárm megszelídítésétől a megismerhetetlensége és a megérthetetlensége miatt, a személyes varázs a születéstől a halálig alakítja társadalmi interakcióinkat. Ahogy egy újságíró fogalmazott a 2008-as amerikai elnökválasztás idején:
„Obama ezt a »valamit« kínálja – nevezzük sármnak, karizmának, pozitív jövőképnek, a részvétel hangjának, példaképnek az ifjúság számára
–, Obamában ez megvan.” Azt kell megértenünk, hogy ez a különleges „valami” hogyan alakítja a politikai hatalmat.
Mi értelme könyvet írni olyasmiről, amit végső soron még definiálni sem tudunk? Én biztosan nem szolgálhatok olyan meghatározással, amely minden kontextusban ráhúzható a sárm fogalmára. Ezt a korlátot már az elején el kell fogadnom. A sármnak a politikában megfigyelhető legalapvetőbb megjelenési formáit azonban feltárhatom, és megvizsgálhatom a médiában rendszeresen alkalmazott módszereit. Célom, hogy a lehető legközelebb férkőzzek a politikai sárm mibenlétéhez.
A személyes varázsra épülő interakció
Az első lépés a személyes varázsra épülő interakció építőköveinek számbavétele. A sárm a nyilvánosságnak szánt színielőadás. A stimulációval kezdődik, amikor a szociális interakcióba lépő emberek kifejezik önmagukat mások felé. A hallgatóság ezután érzékeli és értékeli ezt az „ingerlést”. A személyes varázsra épülő interakcióra egy különleges térben, a „színpadon” kerül sor. Az interakció érzékelését a fizikai, tárgyi körülmények is befolyásolják.
Ideális esetben az előadó (a sármőr) a színpadon összeolvad, bizonyos értelemben eggyé válik közönségével.
Ha az előadás sikeres, a hallgatóság hitelesnek, szerethetőnek és elbűvölőnek fogja tartani. Ezekben a kivételes pillanatokban a közönség tanúja lehet a személyiség drámai áttörésének. A bukott előadást az emberek hamisnak, elidegenítőnek és csalárdnak érzékelik. Végső soron a közönség dönti el, hogy az előadás sármos-e, és ehhez a döntéshez mozgósítja értékrendjét, meggyőződéseit és kulturális hátterét.
A személyes varázsra épülő interakciót időbeli tényezők is befolyásolják, különösen napjaink médiájának gyorsan változó kultúrájában. Az egyik pillanatban még „hitelesen sármosnak” ítélt előadás nem sokkal később már kínosnak hathat. Ilyen esetekben az előadás összeomlik, és végső soron megbukik. Ennek a fordítottja is igaz: a zavarba ejtő előadás a körülmények és a közönség értékítéletének megváltozásával könnyen válhat elbűvölő teljesítménnyé, a bukott előadást sikerré változtatva.
A személyes varázsra épülő interakcióban a „sármőr” megkísérli rabul ejteni az ember szívét, célja, hogy hallgatósága minden tagja úgy érezze: ő az egyetlen, aki számít.
Bill Clinton elnök például bárkivel képes volt elhitetni, hogy az illető kivételesen fontos.
Elmondások szerint szinte mágikus erővel „dolgozta meg” az embereket, hitette el mindenkivel, hogy meghallotta és megértette, amit mondanak. Volt, aki számára ez a sárm végzetes volt, ahogy az egykori fehér házi gyakornok, Monica Lewinsky fogalmazott, akivel Clinton rövid viszonyt folytatott: „Szerelmes voltam bele, mint sokan mások; annyira karizmatikus volt – és ez a halálos sárm engem is megmérgezett.”
A „bűvkörbe vonzás” általános képességén túl nem könnyű megragadni a sárm valódi eszközeit.
Mostanra azonban kiterjedt iparág épült arra a hitre, hogy a személyes varázs összetevői azonosíthatók, mi több, elsajátíthatók. Képzéseket kínálnak, könyveket adnak ki, amelyek e „képesség” gyors megszerzését ígérik – persze csillagászati áron. (Elismerem, hogy amikor az akadémiai kereteket elviselhetetlenül szűknek érzem, olykor engem is csábít a gondolat, hogy csatlakozzam ehhez az iparághoz.) A kutatók alaposan tanulmányozták a sármőrök által a hallgatósággal való eggyé válás megteremtése érdekében bevetett módszereket. Ezek között szerepel egyebek mellett a szemkontaktus, a biccentés, a metaforák óvatos, mégis erőteljes megválasztása, a kifejező nyelvezet, az ékesszólás, a vonzó vízió felmutatása, a mély hang, a kimért beszéd és a tudatos jelenlét. A lista hosszú, és gyakran ellentmondásokkal teli. Egyes szerzők például több, mások kevesebb bólogatást javasolnak. Akár tudatosan, akár véletlenszerűen alkalmazza e módszereket, a sármőr célja elhitetni mindenkivel, hogy figyelmének, tiszteletének és szeretetének ő az egyedüli tárgya az egész világon.
