Sonnevend Júlia kötete, a Sárm augusztusban jelent meg angolul a Princeton University Press kiadásában, azóta a Time Magazine, a The New Yorker, a The Atlantic és a Bloomberg is elismerően írt róla. Sonnevend Júlia esztéta, kommunikáció-kutató, jogász, egyetemi oktató, jelenleg a New School for Social Research Szociológia Tanszékén egyetemi docens. Tizennyolc éve él az Egyesült Államokban, az ELTE-n végzett tanulmányai után a Yale-en szerzett diplomát, majd a Columbia Egyetemen doktorált média szakon. A könyvet, amelyben Magyar Péter is fontos szerepet kap, Bata István fordította magyarra, és a múlt pénteki bemutatón Al Ghaoui Hesna beszélgetett a szerzővel.
Sárm vs. karizma
Al Ghaoui Hesna többek között arról kérdezte a szerzőt, hogy mit jelent a sárm? Ki sármos? Ki dönti el, hogy kire illik a kifejezés? A sármnak nincsen pontos definíciója, ezért meglepő, hogy egy társadalomtudós, aki általában a fogalmak precíz meghatározására törekszik, egy ilyen nehezen körülírható jelenséget állít könyve középpontjába. De a szerzőt pontosan ez izgatta. Meg az, hogy definiálja, amit eddig senkinek nem sikerült.
Mindenek előtt fontos különbséget tenni a sárm és a karizma között. Sonnevend szerint a karizma eredetileg a valláshoz kapcsolódott, és valami távoli, istenszerű dologként tekintettek rá. Gondoljunk csak Winston Churchillre vagy Ronald Reaganre, akik kisugárzásukkal és vezetői stílusukkal váltak ikonikus alakokká. A 20. század elején Max Weber új értelmet adott a karizmának, és rámutatott, hogy ez a tulajdonság döntő lehet egy politikus sikerében.
Sonnevend szerint a legnagyobb különbség a karizma és a sárm között az, hogy míg a karizma távolságot teremt és tiszteletet vált ki,
a sárm közvetlenséget sugall és közelebb hozza az embert.
A kötet a sármot napjaink világpolitikájának egyik kulcsfontosságú elemként vizsgálja, amely a sikeres politikai vezetők legfőbb eszköze. Sonnevend szerint a sárm a politikusok személyes vonzerejét jelenti, amelyet a különböző médiaplatformokon keresztül képesek megjeleníteni, azt sugallva a közönségnek: „hiteles és közvetlen vagyok.”
Jó politikus az, akivel leülnél egy sörre
Mára teljesen megváltozott a politikusokhoz való viszonyunk. Eltűnt a távolság, hiszen egyetlen kattintással Kamala Harris konyhájában találjuk magunkat, és végső soron Magyar Péterrel sem olyan nehéz összehozni egy szelfit. A 21. századra eljutottunk oda, hogy egyre jobban úgy érezzük, mintha ismernénk őket. Sonnevend szerint pont ez a sárm lényege, vagyis hogy a politikus azt az érzetet keltse, mintha szomszédok lennénk, egy kedves ismerős, akivel bármikor leülhetünk egy pohár sörre.
De miből fakad ez az abszurd igény? Miért akarunk haverkodni a politikussal? Mert a média elhitette velünk, hogy a politikus a barátunk lehet.
Elengedhetetlen, hogy a politikusnak jó kisugárzása legyen, de gyakran ez is csak egy gondosan megtervezett illúzió. A színfalak mögött hatalmas stáb dolgozik azon, hogy minden egyes pillanatot úgy mutassanak be, mintha teljesen spontán lenne, holott valójában ezek gondosan megkomponált jelenetek. Remek példa erre az új-zélandi miniszterelnök, aki egyszerű hétköznapi szülőként mutatkozik, miközben maga viszi a gyerekét óvodába.
A mai médiakörnyezetben a politikusok hitelessége állandó kihívásokkal szembesül, mivel egy mesterségesen felépített világban kell hitelesnek tűnniük. „Mindannyian tudjuk, hogy amit a médiában látunk, az egy gondosan konstruált valóság. Ha megkérdezel valakit, hogy valódi-e, amit ott lát, valószínűleg azt feleli, hogy nem – hiszen ez egy mesterséges kép. Ugyanakkor, ha arról kérdezed, milyen legyen egy politikus, mindenki azt mondja: legyen önazonos, legyen hiteles. Ez a két elvárás azonban alapvetően ellentmond egymásnak, hiszen azt várjuk, hogy egy teljesen mesterkélt környezetben is természetesek maradjanak” – magyarázta a szerző.
Orbán a „kolbásztöltő nagypapa”, Magyar Péter az új generáció reménysége
A kötet a berlini fal ledöntésének példáján keresztül vizsgálja a mítoszok kialakulását és a politikai diskurzusokat, de remek alapot nyújt olyan jelenségek megértéséhez is, mint a Magyar-jelenség, amit a legfrissebb események tükrében vizsgál: mi zajlik éppen Magyar és volt barátnője között? Ki kerül ki győztesen a „ki a cukibb” versenyből? És vajon sikerül-e az új szereplőnek nemcsak bemutatnia, hanem hosszú távon is megőriznie a sármját?
A beszélgetés során Orbán Viktor és Magyar Péter politikai dinamikájának vizsgálata is terítékre került. Sonnevend véleménye szerint a két politikus személyes varázsa ma már csak egymáshoz képest értelmezhető.
„Magyar Péter az új, fiatalos, energikus alternatíva megtestesítője, míg Orbán mostanra a megszokott, túlsúlyos hatalmi elit szerepébe került. Egy ikonikus példa erre Orbán Schwarzenegger-stílusú edzős képe, amely jól mutatta, hogy a miniszterelnök kénytelen reflektálni Magyar jelenlétére. Magyar már pusztán a fizikai megjelenésével is azt üzeni, hogy itt van egy lendületes, friss erő, ami szembehelyezkedik a megszokott hatalommal.”
Sonnevend Orbán Viktor médiastratégiáját is elemzi, amelyben a „kolbásztöltő nagypapa” képétől a béke hirdetéséig és Brüsszellel való harcig minden helyet kap. Bár a kötet sok újat nem mond a magyar olvasóknak, alaposan összefoglalja, hogyan használja Orbán a sármot hívei megerősítésére és ellenségek kijelölésére. Mindeközben felmerül a kérdés:
miért maradhatnak pozícióban olyan politikusok, akik ellenszenvet váltanak ki, míg mások, akik a „közületek való vagyok” szerepét játsszák, elbuknak?
A szerző történelmi párhuzamot is hozott: „Emlékezetes számomra az 1998-as vita Horn Gyula és Orbán Viktor között, ahol Orbán pusztán azzal, hogy fiatalabb és lendületesebb volt, vizuálisan is fölénybe került a vele szemben álló, kommunista múltú, kissé elhasználódott Horn Gyulával szemben. Most azonban Orbán találta magát hasonló helyzetben, ezúttal a megszokott, nehézkes establishment képviselőjeként, miközben Magyar a Balatont átúszó, teniszező, palacsintát dobáló friss erőt testesíti meg.”
Mi kell a népnek? Hitelesség vagy illúzió?
Sonnevend öt különböző esetet vizsgál, ahol a politikai sárm kulcsszerepet játszik. Elemzi, hogyan építik fel a politikusok hitelességüket, miként mutatják be valódi és rokonszenves oldalukat, majd hogyan használják esendőségüket vagy erejüket helyzettől függően. Kitér arra is, hogyan teremtenek meg mesterséges helyzeteket vagy építenek színpadot, ahol kizárólag az ő személyiségük érvényesülhet. Végül bemutatja, miként alakítják sokszínű közönségüket homogén közösséggé.
A hitelesség jelentőségét azzal szemléltette, hogy a választók sok hibát elnéznek, de az önazonosság hiányát nem viselik el. „A szavazók sok mindent képesek megbocsátani, de ha egy politikus hosszú ideig nem tűnik hitelesnek, azt már nem tolerálják.”
A szerző két női politikust is bemutat, akik eltérő stratégiával értek el sikereket. Jacinda Ardern, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke a kedvesség, gondoskodás és megbékélés üzenetét sugározta, míg Angela Merkel sárm nélkül, pragmatizmusával és problémamegoldó hozzáállásával vált a világ egyik legelismertebb vezetőjévé.
Sonnevend kitér olyan populista politikusokra is, akik nemzetközi színtéren próbálták javítani országaik megítélését. Példaként említi Mohammad Javad Zarif iráni külügyminisztert, aki ideig-óráig sikeresen formált pozitív képet Iránról, valamint Kim Dzsongunt, aki rövid időre „békeharcosként” próbált megjelenni, mielőtt visszatért valódi arcához.
A szerző a könyv végén egy temetésen elhangzott beszéd példáján keresztül világít rá a sárm lényegére:
sárm az, amikor valakinek már a puszta jelenléte is jó érzést kelt, anélkül hogy egyetlen szót is szólnia kellene.
A sárm önmagában nem erény, sem bűn, csupán egy eszköz, amit a politikai vezetők eltérő módon és célokkal használnak.
