A Péterfy házaspár szerint „Umbria a magyar olvasó számára Olaszország legismertebb, legotthonosabb régiója, hiszen az Utas és holdvilág legszebb fejezetei játszódnak itt”. Közösen írt könyvükben (itt írtunk a bemutatóról) most elárulják, milyen ma Itáliában élni, melyek a jellegzetes umbriai ételek, milyenek a borok, az emberek, az utcák, milyen a városok hangulata. És egyáltalán: miért költöztek éppen Todiba, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtak ott?
Aki kezébe veszi a kötetet, mindezt „saját szemével meg is láthatja, hiszen legkedvesebb fotóinkat (és barátaink legkedvesebb fényképeit) gyűjtöttük össze benne. Ez a könyv, amelyben három umbriai város, Todi, Assisi és Foligno szerepel, egyszerre útirajz, írói napló, történelmi kalandozás, gasztronómiai esettanulmány, szakácskönyv és útikönyv:
írói és élet-élvezői tapasztalataink az umbriai dolce vitáról.
De van benne néhány irodalomtörténeti jelentőségű felfedezés az Utas és holdvilág hátteréről és végre lehull a lepel arról is, hogy tulajdonképpen mi is az az Umbriai Magyar Köztársaság...” – írják a fülszövegben.
Péterfy-Novák Éva, Péterfy Gergely: Élni és enni Umbriában (részlet)
Assisi – Évu
Igazán, alaposan bejárva a várost először a covid ideje alatt mászkáltunk együtt Assisiben. Az utcák kihaltak voltak, turista sehol egy szál sem. Ferenc templomához mentünk először, ugyanis arra jutottunk, hogy kezdjünk azzal, amire a legjobban kíváncsiak vagyunk.
Hátulról érkeztünk, az altemplom előtti téren megállva felolvastunk magunknak Szerb Antal naplójából egy rövid részt. Nem tudom, miért, és nem tudom, melyikünk ötlete volt. Lassan, minden lépésnél meg-megállva, majdnemhogy andalogva mentünk az épület felé. Mintha a pillanatot nyújtottuk volna.
Mintha tudtuk volna, hogy bent varázslat vár minket.
A döbbenet. A szépség, ami elönti a szívedet, elönti a lelkedet. Akkor is, ha nem hiszel. Akkor is, ha csak a csodákban hiszel, akkor is, ha az örökös halálfélelem miatt csak a másvilágban. Akkor is, ha először mélyeket kell sóhajtanod, hogy ne légy szomorúan ideges, amiért ily pompát építettek neki. Neki, Ferencnek, aki krisztusi szegénységben élt, aki minden pompát és gazdagságot elutasított, aki ebben a szent szegénységben élte húszéves korától az életét.
Aki azt kívánta, Assisi szélén, jelöletlen sírba temessék, arra a domboldalra, ahová a bűnösöket.
De eljutna-e e nélkül az évszázadokon át épülő katedrális nélkül Ferenc ereje, tisztasága, az az erős, zsibbadásig erős, sötétbordó érzés, hogy itt valami különleges, emberfeletti, simogató erőforrás van, amit csak az tapasztalhat meg, aki idezarándokol? Nyitott, akár még az is lehet, hogy sebezhető, de tiszta szívvel.
Az alsó templomból a sírhoz, Ferenc sírjához egy lépcsőn lefelé vezet az út.
A fordulóban megálltam hallgatni a csendet, hátha megértem a mindenséget.
Két tenyeremet zsibbadásig szorítottam össze, hogy a lenni érzése felülírja az elmúlás miatti félelmet, vagyis az élet visszafordíthatatlan végét váró rettegést. Gergely is megállt velem, nem sürgetett. Megérte a várakozás, megkaptam a nyugalmat, a kisimulást, az áhítatot. Ahogy leértünk, mindketten azonnal éreztük, hogy itt lenn igenis történik valami. Hogy ennek a sírnak olyan megrendítő ereje van, amit nehéz leírni, nehéz elmondani. Majd egy órán át csak ültünk vele szemben az egyik padon. Nem tudtunk szabadulni.
Nekem folyt a könnyem, és azon megváltó pillanatok sora érkezett, amikor semmire nem gondoltam.
Semmire. Csak hagytam, hogy átjárjon az az erő, az a meg nem nevezhető, el nem mesélhető gyenge zsiborgás, ami egyértelműen azt üzeni a látogatóknak, hogy itt, ebben az altemplomban igenis történik valami a lelkeddel. Nem is akármi.
Gyertyát gyújtottam. Nem, nem imádkoztam, csak úgy voltam még egy ideig a gondolatok nélküli világomban. Gergely csak akkor nyúlt a kezemért, amikor visszaérkezett a lelkem. Amikor már nem a gondolat nélküli zsibbadásba burkolóztam. És már nem sírtam. Már csak köszönetet mondtam Francescónak, hogy létezett, hogy reményt adott a következő évszázadoknak. Hogy igaz volt, és valódi. Hogy hős volt és szent.
Hú, de kéne nekünk ma is egy pár ilyen hős és szent.
Mint Ferenc, akinek nem volt semmije, mégis az övé volt a mindenség. Aki nem félt senkitől, és nem szorongott semmiért.
