Közel 20 évvel ezelőtt jelent meg Péterfy Gergely Halál Budán című regénye, amely a törökök kiűzésének és Buda visszafoglalásának történetét dolgozza fel. A kötet 1684 és 1686 között játszódik, részleteiben mutatja meg a Bécsből érkező felszabadító hadak útját, ami aztán a szerelemmel, vérrel, csodákkal és összecsapásokkal teli Buda világába érkezik meg. Középpontjában Michele d'Aste, a fiatal és vakmerő nápolyi báró és barátja, Solari gróf áll, aki londoni otthonából rekonstruálja a báró történetét. A kötetről még megjelenéskor írtunk kritikát, később pedig az évtized legjobb könyvei listánkra is felkerült.
Péterfy Gergely: Halál Budán (részlet)
Azt mondják, vannak emberek, akik képtelenek felejteni. Magam is találkoztam egyszer egy ilyennel Caprara tábornagy kíséretében. Alig tizennyolc éves, tiroli fiú volt, azon völgyek egyikéből, ahonnan a lakók sok évszázada nem mozdultak ki, sem mások nem települtek közéjük, és ezt az aranykori békét az örök háborúságra rászokott természet a lehető legváltozatosabb torzulásokkal bosszulta meg. A fiú ikertestvére anenkephalos volt, agy nélküli ember, szemei állítólag rémisztően nagyok, egész teste szőrös, keze-lába hat-hat ujján karmok: alig néhány percet élt, de ezalatt folyamatosan beszélt. A falu papja, aki a kedvezőtlen előjelek miatt – az anyát terhessége alatt többször őrjöngési rohamok kerítették hatalmukba, szeme ilyenkor kifordult, szája habzott, és az istent káromolta – már csak szigorúan vett szakmai kötelességtudatból is a közelben tartózkodott, a különös újszülött hírére rögtön odasietett, és a tőle telhető hűséggel feljegyezte a szavakat, de minthogy azok egyetlen általa ismert nyelv szavaihoz sem hasonlítottak, hiába kísérletezett a megfejtésével, és a feljegyzést elküldte Bécsbe, majd miután ott sem tudtak vele mit kezdeni, az irat Rómába került: itt fejtették meg végül, több évi vesződség árán.
E szerint az újszülött az arámi nyelv egy ritka dialektusában, ráadásul visszafelé elmondott szavainak értelme a következő: Aki megismerte a világot, holttestet talált, s aki holttestet talált, arra a világ nem méltó.
Ez pedig nem más, mint a manicheus Tamás-evangélium 56. verse. Nekem azonban, mivel az elmúlt években a legkülönfélébb okokból sokat töprengtem ezen, és sok mindent el is olvastam, úgy tűnik, hogy Róma hazudott. Sokkal valószínűbb, hogy ha az újszülött valóban a Tamás-evangéliumból idézett, nem azt mondta, amit azóta is híresztelnek, hanem azt a mondatot, amely néhány verssel lejjebb olvasható: Ketten fekszenek egy ágyon, az egyik meghal, a másik élni fog. Ez a helyzethez is jobban illik, és Rómának is oka lehetett, hogy a dolgot eltitkolja, hiszen az evangélium ezen részében nem másról van szó, mint hogy Salome szeretőjévé teszi Jézust. De bocsásson meg, Bárónő, lám, már megint túl sok dolog jutott eszembe.
Az újszülöttet aztán az orvosok tartósították, és megőrizték a király számára, de a preparátum néhány év múlva valamiért mégiscsak bomlani kezdett, és már ki akarták dobni, amikor Caprara tá bornagynak sikerült megszereznie. Nekem is megmutatták: a zavaros, barna löttyben pár apró végtag és csont úszkált, de ha jól összerázták, az örvényből néha a rémisztő méretű szemgolyó is az üveg falának ütődött: mintha egy bölény pillantott volna ki a madárcsontú éjszakából.
Ez volt tehát a helyzet a fiú ikertestvérével.
A természet azonban, amit ettől elvett, a másiknak adta át, mintegy azzal a szándékkal, hogy az élő a halott helyett is lásson és emlékezzen: ennek minden, a legapróbb részletek is megragadtak az emlékezetében.
Képes volt a felvonuló sereget, több mint kétszázezer embert, egyenként és névszerint megjegyezni, és azt is el tudta mondani, melyik katona milyen öltözéket, milyen fegyvert, milyen lábbelit viselt, milyen volt a hajviselete, és a többi. A hadmozdulatokat az utolsó puskalövésig és a legjelentéktelenebb eseményig, például, hogy milyen létszámú madárcsapat repült át a harctér fölött, ki milyen sebet kapott és mikor, ki mit kiáltott, ki futott el, ki viselkedett hősiesen, kit hol és milyen módon ért a halál, napokig diktálta a tábornagy írnokainak, akik szakadatlanul körmöltek, de még így sem győzték minden szavát lejegyezni. A dolgot az is nehezítette, hogy néha több eseményt párhuzamosan idézett fel, elkezdett egy mondatot, majd egy újabbat, majd megint egy újabbat, miközben még az elsőt sem fejezte be; a kinyitott mondatok erekből patakokká, majd folyókká duzzadtak, és egyre csak szélesedtek és vastagodtak, már senki sem tudta volna megmondani, hogy befejeződött-e egyáltalán valamelyik; valóban, olyan volt, mintha egy hegedűn elkezdett volna játszani valaki egy dallamot, akihez újabb és újabb hegedűsök csatlakoznak a maguk dallamával, majd a többi hangszer, a többi zenész végeláthatatlan sorokban, mígnem az egész egybeolvad, egyetlen, artikulálatlan zümmögéssé, karmester és partitúra híján; vagy mint amikor a folyók egyesülnek, s az, amelyik a hegyekből érkezik, zavaros vizet hoz, és ez összekeveredik a nyugodtabb folyó tisztább vizével, és hosszú mérföldekig folyik együtt a két folyó, melyekhez újabbak és újabbak csatlakoznak, egy folyó, de megszámlálhatatlanféle hordalék.
Ha nem figyeltek eléggé, és a fiú borhoz jutott valahogy, elbeszélésébe csodás és megmagyarázhatatlan elemek is keveredtek, néha egy római légió is részt vett a harcban Maxentius császár vezetésével, Constantinus Magnus centuriói rabláncra vert szarmatákat hajtottak maguk előtt, védelemül a bástyákról záporozó golyók ellen, illír segédcsapatok ballistáztak, velencei gályák ringtak a Dunán, s Buda várába begördült a trójai faló, máskor szárnyas ördögök bontotta Mátyás palotájának köveit. Caprara gróf főírnoka aztán ilyenkor egy nagy vödör jeges vízzel, vagy egy jól irányzott rúgással zökkentette ki az ifjút kozmikus kábulatából, és rászorította, hogy egyszerre csak egyetlen szálon futtassa a történetet; a dolog persze sose sikerült egészen tökéletesen, valahonnan mindig bekeveredett valami idegen anyag, másik tér és másik idő.
Egy ilyen alkalomnál magam is jelen voltam, és azóta nem tudok az emberről úgy gondolkodni, ahogy azelőtt, és ahogy mások: amit akkor tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy az ember korántsem annyi, amennyinek hiszi magát, nem az a szürkületben botorkáló, tétova lény, aminek általában megtapasztaltatik – én ott láttam a csodát.
Bár a fiúnak nem volt semmi retorikai iskolázottsága; nem ismerte az alakzatok és trópusok művészetét, és beszédében valóban nem volt semmi megszerkesztettség, a részletek kábító sokasága mégis lenyűgözőbb volt, mint megannyi formahű költészet, mely az ősök képeit öltözteti. A szavaiban ott hömpölygött az idő, a maga mérhetetlenségében, járataival, üregeivel és sejtjeivel, utcáival, tereivel és sikátoraival. Reszketés fogott el, és egészen megmagyarázhatatlan módon hullani kezdtek a könnyeim.
Úgy hallottam, hogy később a képességei fokozatosan romlani kezdtek, végül már beszélni is alig tudott, és arra sem emlékezett, mi történt az előző napon.
Dühöngő vademberré változott, láncra kellett verni.
A tábornagy egy darabig, régi érdemeire tekintettel kegyelemkenyéren tartotta, de néhány év múlva megfeledkezett róla. A fiút aztán a család állítólag visszavitte a szülőföldjére, ahol végképp rákapott az italra, köznevetség tárgya lett, és rövidesen meghalt.
Fotó: Facebook / Péterfy Gergely
