Sopianae, Fünfkirchen, Quinque Ecclesiae, Pečuh, Pečuj, Pécs: soknevű, soknemzetiségű kultúrváros, amelyben kibogozhatatlanul keveredik a római alapítók, a középkori egyetemváros, valamint a törökök Iremjének - földi mennyországának - emlékezete a tizenkilencedik századi prosperáló polgárváros hagyatékával. Pécset sokan jöttek meghódítani, de a város, amelyet a törökök szívrablónak mondanak a krónikáikban, szilárdan áll az alapítás óta a déli határvidéken. Régebbi, mint maga az ország.
Péntek Orsolya negyedik regényének hősei egykori városlakók: Ulpia Ruca kelta-római asszony és leszármazottai, az egyetemen tanító Galvano da Bologna, a Mátyással élet-halál harcot vívó Janus Pannonius püspök és az itt élő, csodatévő Idrísz baba, a bektasi szent. De felbukkannak az egykori pestiskórház szakácsnői és sírásói is. A Zsolnayak, az Angsterek és a szomorú huszadik század megannyi figurája a szerb megszállóktól az '56-os forradalom után utóvédharcokat folytató mecseki láthatatlanokig. A Vénusz jegyében - Pécs regénye: városregény. Hol Apuleius, hol a reneszánsz krónikák, hol a török útleírások és mesék nyelvén megszólaló történet, amelynek főszereplője az örökké változó, mégis minden időrétegét őrző, immár közel két évezredes város: Pécs.
Péntek Orsolya: Vénusz jegyében – Pécs regénye (részlet)
A Hold jegyében
1. Kászim
Érkeztek hírek, hogy megállították a törököt, aztán, hogy mégsem. Volt, aki mindent hátrahagyva indult neki, hogy minél hamarabb elérje Kanizsát vagy még inkább Sopront, más a házába zárkózott, megint mások mintha vendégfogadásra készültek volna, kitárták a kaput; ők már találkoztak velük valamelyik vásáron, azt beszélték, semmiben sem különböznek a rácoktól, nem igaz, hogy kutyafejük volna, sem az, hogy ugatva beszélnének, sőt, a nyelvük épphogy a magyarhoz hasonló, de a java része nem is oszmánul beszél, hanem rácul, épp úgy, mint a szomszédok; tegnap még a pópa keresztelte a kölykeiket, ma már a mektebbe* küldik őket, az asszonyokat meg befüggönyzik a házakba, és becsukják az ablaktáblát, mint a püspök az oltárt a nagyhéten, nem szabad látnia más férfiembernek, mint a sajátjának.
Azok, akik elbújtak, egy, majd még egy napig vártak, ám hol a víz fogyott el odabent, hol a türelem, és a város lakói itt is, ott is kiszaladtak, belehallgattak a furcsa csöndbe, mielőtt visszabújtak a bedeszkázott, néhol kövekkel berakott ablakú házakba. Mondták, elindult feléjük egy keresztény seregrész is. Mondták, kettő. Megint mások azt mondták, Pécs környékén már nincsenek keresztény katonák, és hozzátették, hála az istennek.
Amikor a törökök elözönlötték az utcákat, és felgyújtották a házakat a vásártéren, és felkoncolták a férfiakat, és a ferences kolostorba betörtek, és a papokat öltek meg, hiába nyitották meg nekik a kapukat,
a félelem és a gyűlölet lángja is magasra csapott,
ám azok a gyermekek, akik abban az időben fogantak, mire felnőttek, Szapolyai és Werbőczy embereit jobban rettegték, mint a törököt, még a magyarok is jobban rettegték és jobban gyűlölték őket, hát még a németek, akik fogytak, fogyatkoztak az évek alatt, míg Ferdinándra szemernyit is lehetett számítani, megmaradtak, aztán közelebb húzódtak Bécshez, úgy kúsztak arrébb, mint ahogy a kutya az ura lábához kúszik; üresen, hidegen álltak a házaik itt is, ott is, egy marék vetőmag, egy kanál zsír nélküli üres ládákkal, mert ők olyanok voltak, hogy semmit nem hagytak ott azoknak, akiknek nem volt hova menni, legalábbis a piacon ezt beszélték.
Kászim, aki azelőtt is járt már a városban, mintha meg akarná nézni a későbbi birtokát, inkább tűnt embernek, mint Szapolyai vagy Werbőczy; Kászim édes volt, mint a méz, azok kemények, mint az éretlen körte, ez szívélyesen beszélt és lágyan, azok csak elvakkantották magukat az ember fölött, ez a karjába vette egyszer egy asszony síró csecsemőjét, mire a nép felmorajlott a templom előtti téren, azok lóhátról beszéltek, ha valaki kérni járult elébük.
Kászim a gazdájuk volt, Kászimot szerették és rettegték, de Werbőczyt és Szapolyait, aki az urukként viselkedett, csak rettegni lehetett, ezért, amikor Kászim bevonult, és bólogatott mindenfelé mint a város kulcsának új birtokosa, és a piactéren kikiáltatta, hogy a templomból ki kell vinni mindent, amit a papok otthagytak, hogy az egyetlen igaz isten, Allah beköltözhessen, előbb két férfi, majd még egy előlépett, a földre sütött szemmel; és Kászim búzával és csizmabőrrel fizetett nekik, meg olyan mézes kásával, amit az ő babáik főznek ünnepekkor, és amikor a három férfit kiprédikálták vasárnap a Mindenszentek templomában, amely ugyanúgy kitárta a kapuit, mintha nem is a török lenne az úr a városban, és amelynek harangjai felzúgtak vasárnap, a három férfi családjával együtt kiment a templomból a prédikáció alatt.
A legszegényebbek közül valók voltak, az egyiknek a kisfia is odapusztult a korábbi tűzvészben. Így emlegették, hogy korábbi tűzvész, és nem tették hozzá, hogy az első török támadáskor volt tűzvész, azt meg végképp nem, hogy a törökök gyújtogatása miatt keletkezett tűzvész.
Mintha azt a tüzet nem is a katonák gyújtották volna,
hanem az Isten küldte volna büntetésként; csak tűzvész volt, ok és eredő nélkül. Mert hogy lehetett volna összefüggésbe hozni az édes és félelmetes Kászimot és a színesbe öltözött katonákat meg a kereskedőket, akik a nyomukban jöttek az ismeretlen gyümölcsökkel és pirosra cserzett bőrökkel, a szőnyegekkel és a datolyás édességekkel, meg a rózsaillatú itallal, amelytől az ember lehelete olyanná vált, mintha virágot evett volna, hogyan lehetett volna összegondolni őket a tűzzel és a levágott papokkal és a megerőszakolt asszonyokkal és a húsz évvel azelőtti törökökkel. Azok talán másfélék voltak. A törökök sem egyformák. Kászim méz- és virágillattal jött, nem tűzzel. Kászim félelmetes, de jó.
A foglyok, akiket magukkal hoztak a várba, hogy aztán pár nap múlva tovább vigyék őket, mesélték, hogy sorban égnek a falvak a Drávától idáig, amíg a szem ellát, ám amikor nem sokkal a foglyok után a szekerek is megérkeztek, telve mindennel, a pécsiek, ha nem is mondták, Kászimra gondoltak megint, aki, úgy látszik, nem hagyja majd őket éhen veszni, és hogy Allah vagy a maga nevében teszi, voltaképp mindegy volt, ha meg nem gondolt az ember a Drávától Pécsig égő falvak sorára, végképp mindegy volt. Élni kellett.
– Minden isten egyszerre kegyes és kegyetlen, attól függően, hogy a szolgája melyik parancsát hallja meg – mondogatta az öreg Balburga Millerin, aki lepényt árult a piacon, és olykor megmondta a jövőt; de mert valóban megmondta, a legtöbben inkább a szigeti kapun kívül élő jósnőhöz jártak, aki azt a jövőt mondta meg, amelyre vágytak. Vásárnapon mégis mindenki megállt az öreg Balburga iksz lábú asztala előtt, és vett a lepényből, amelybe ki tudja, mit sütött bele a vénasszony, zöldes volt a tészta, és igen ízes.
Az asszony egyszer maga főzött Kászim konyháján, amikor az meg akarta ízlelni a helyi ételeket. Mesélik, maga elé hívatta aztán a szakácsot, aki, nem tudván, hogy dicsérni vagy szidni fogják, mindent a keze alá dolgozó asszonyokra fogott, Kászim meg behívatta Balburga Millerint mint a legidősebbet, és vékányi aranyat adott neki, beleöntötte a szoknyájába, ahogy a cseresznyét öntik a lányok szoknyájába tavasszal.
– Nem adott az nekem semmi aranyat. A fűszereket kérdezte végig, és hogy melegen teszem-e a mézet a tésztába, az a furcsa szolgáló beszélte el neki, amit mondtam, akinek lány arca van, és selyemruhában parádézik, pedig fiú – mondta az öregasszony, és legyintett.
– Kászimot, higgyétek el, az Isten küldte, ne kérdezzétek, melyik isten, mert bizony mondom nektek, ha Pécsről van szó, csak azt a parancsát hallja, amelyik jó nekünk – tette hozzá, és még azt is mondta, ki-ki imádkozzon érte. A pécsiek, akik még mindig az üszkös tetejű, lassan beroskadó házak közt jártak, és a németek elhagyott házainak köveit hordták el, hogy a töröknek fürdőt építsenek,
inkább imádkoztak érte, mint nem.
Nem felejtették el, hogy békével jött, és nem felejtették el, hogy mi volt előtte.
A mimar agasi* idős, fehér szakállú ember volt, vékony, finom testtel, a kezével rajzolta a levegőbe az épületet, amelyet elképzelt, és ujjai nyomán az égre emelkedett egy fürdő, egy kolostor vagy egy oszlopos kerengővel körbevett kert, úgy beszélt a kezeivel, mint ahogy mások a szájukkal, és a különös az volt, hogy érteni lehetett, amit mond, így amikor felrajzolta a levegőbe Gázi Kászim templomát, a kőművesek, akik elrévült arccal figyelték, amint a kezeivel beszél, belefeledkeztek teljesen a dzsámiba, amit nekik kell felépíteniük a Bertalan-templom köveiből, mintha látnák.
Néhányan török hitre tértek az évek alatt közülük, mert megragadta őket a kezük alatt épülő templom, hozzádelejeződtek a falakhoz, amelyeket egyre inkább a magukénak tekintettek. Nem tudni, mikor fordultak át, talán akkor, amikor készen lettek az íves ablakok, és a még tető nélkül álló dzsámi hatalmas terébe pászmákban behullott a fény a kőcirádákon át, amelyeket az elfogott, délről idehurcolt dalmátok faragtak ki. Még deszka fedte a félkész épületet, sehol sem volt a kupoladob, hát még a kupola, csak az a különös fény, amelynek fókuszában a mimar agasi, aki egykor a katonákkal jött, megállt, és alakja a föld fölött látszott lebegni. Találgatták, megéri-e, míg befejezik a templomot, ám a finom kis ember már most fellépegetni látszott a fénylétrán.
– Az egyetlen igaz istennek építettem, és az egyetlen igaz isten majd eldönti, hogy csak itt belül láthatom-e, mondta, és a szívére tette a kezét, vagy a szemeimmel is látni fogom még, amikor elkészül.
Kászim arcán végigfolytak a könnyek, amikor az öreg halálának hírét vette. Már olyan kevés hiányzott volna a kupolához. Kászim megmosta az arcát az illatos, meglangyosított vízben, és az imáig hátralévő időben átadta magát a fájdalomnak, amely egyre édesebb és könnyebb lett, mintha épp a mimar vigasztalná abban a gyászban, amit miatta érez. Ima idejére már zárt volt az arca, és kemény, mint minden katonáé.
Pecuj-i dildzsuj, szívrabló Pécs,
mondta magában, és egy másik városra gondolt, mint amelyben felébredt, egy városra, amelyet elképzelt, és amely az idő valamely másik pontján lebegett, a múltban vagy a jövőben, Eflátún sírjára gondolt, amely köré százféle rózsatövet rendelt ültetni, és az amulettre, amelyet díszes réz tálcán hoztak elé, réginek tűnt, mondták, Eflátún a maga kezével készítette. Talán kerub szárnya látszott rajta, agyagdarab volt, átfúrva az egyik oldalán.
Annyi bizonyos, hogy a sír mellett fordult ki a földből, az már korántsem, hogy Eflátún saját amulettje volt.
Végül a magisztrátus fejét hívatta magához, hogy megkérdezze, mit tudnak Eflátúnról, és a város horoszkópjáról, de a magas, fekete férfi, aki máskülönben körmönfont és okos volt, olyan okos, mint a kígyó, ezért Kászim, akárhányszor szerét ejthette, magához hívta, néha csak az alkudozás kedvéért, ez a Madarász András, aki annyiszor bepanaszolta nála a másikféle magyarok papjait, ráadásul úgy, mintha nem szándékosan tenné, hanem csak eljárt volna a szája, ez a Madarász András, aki úgy tudott vitázni és tárgyalni, mint egy igazi oszmán, együgyűen nézett rá, amikor Eflátúnról kérdezte. Platónnak mondják a maguk nyelvén Eflátúnt, így is megkérdezte, de Madarász András, aki pedig bírta a rác nyelvet, és valamelyest már az oszmánt is, csak a fejét rázta, hogy ők nem tudnak a nagy gyógyító sírjáról, és egyáltalán, a nagy gyógyítóról sem sokat, talán egy ilyen nevű filozófus neve volt rávésve egy régi kőpadra, amelyet a város egy korábbi püspöke használt, a püspöki kertben állt a pad, de a tűzvészben, mondta, és nyelt, a tűzvészben az a kert kiégett, a kőpad, ha megvan még, már csak kőmaradék a folyondár alatt. Az a püspök, mondta Madarász András, aki a kertet építtette, az égitestek járása szerint rendezte el az utakat, a Nap útján volt a Platónról elnevezett pad, egy rózsalugas közepében, az ember meg sem láthatta, csak ha tudta, hol van a bejárat.
Kászim feszülten figyelt, aztán azt mondta neki, csodálkozik, hogy Madarász András nem tud róla, amiről a püspök bizonyosan tudott, hogy Eflátún, akit ők Platónnak mondanak, építtette a várost Mohamed születése előtt 882 évvel. Nagy Sándor adta neki Pecujt öregségére, mert a szíve felvidámodott a jó vizű és jó levegőjű helytől, és ezért itt temettette el magát.
– Nagy mágus volt, aki a szív útját követte, nem az okoskodásét, ezért emlékezhetett rá a minden bizonnyal bölcs püspökötök a Nap útján – mondta.
– Idrísz, tette hozzá Kászim, Idrísz többet tudhat róla. Aztán megállt, elgondolkozva.
– Tudod-e, Madarász András, hogy Eflátún felállította Pecuj horoszkópját, és megmondta, hogy
Pecuj a Vénusz bolygó jegyében áll?
Hát, hogy romboltathattam volna le a szív városát, Madarász András, hogy tehettem volna vele úgy, mint a hitetlenek kezére került többi várossal, amelyeket visszaszereztünk? És láttad a kapun Eflátún címerét, a madarat, amely a lélek madara, amely Allahhoz száll. A te püspököd tudta ezt, és te nem tudod?
– Nem az én püspököm, és rég meghalt – válaszolta Madarász András, és a szeme villámokat szórt. De aztán, mintha nem is ugyanaz az ember volna, megváltozott az arca.
– Nem ellenséged hát Pecuj városa. – Pecujnak mondta, ahogy ők mondták, hogy előzékeny legyen.
Kászim arca kifürkészhetetlen volt, de lassan mégis beszélni kezdett.
– Vannak városok, Madarász András, amelyeket a hitetlenek istene, aki nem isten, akkor sem, ha igaz próféta volt, és az egyetlen igaz isten is lakóhelyének tekint. Ezeket a városokat elpusztítani vagy romolni hagyni bűn. Meglátják majd a fiaid fiai, hogy mindenki megbűnhődik, aki fegyverrel jön neki, és sok harcos lesz majd, akiknek itt elmegy a kedve a háborúskodástól. Sokat szenved majd Pecuj is a barbároktól – mondta Kászim, és undorodva elhúzta a száját –, de kevesebbet, mint más városok.
Madarász András állt a se nem zöld, se nem sárga szemű Kászim éles pillantásának sugarában, és váratlanul nyugalom áradt el benne, megmagyarázhatatlan béke.
– Máskülönben a vakufról* akartam veled beszélni – mondta Kászim, és belékarolt, a másik kezével kifelé mutatott a kertbe, ahol gyümölcsfák hosszú sora húzódott, tele repkedő virágokkal.
– Kút, iskola és fürdő már van, hamarosan templom is lesz. De mit sem ér az egész, ha ti csak az imáretet, az ingyenkonyhát látogatjátok. Nem erőltetem a gyermekeiteket a mektebbe, látod. De a fürdőnkben legfeljebb az tér Allah igaz hitére, akit ő maga kiválaszt. Máskülönben csak a test tisztul meg, és hidd el, a test megtisztulása nagy lépés a lélek tisztasága felé, máskülönben ti, akik magatokat reformáltaknak mondjátok, Allahot hiszitek, ha nem is tudtok róla, csak máshogy nevezitek – mondta Kászim, aztán elindultak lassan a kerten át.
Madarász András kínlódott, hogy ne nyíljon szóra a szája, hogy ne valljon Kászim Allahja ellen, és gyávaságától megundorodva aznap este a szokásosnál többet ivott.
– Kászim ilyen. Kászim mézben adja be a keserű füvet,
meglátjátok, úgy csinál Pécsből török várost, hogy megköszönitek neki
– motyogta a kocsmában, de akik szemben ültek vele, már nem hallgattak rá. Nem ismerték Madarász Andrásnak ezt az arcát. Mindig józan volt, megfontolt, okos és megbízható. Most Kászim bizalmasa, hát elszaladt vele a ló. Iszik. Mégis, jobb, ha őt küldik ezentúl is. Már hozzászoktak egymáshoz.
2. Idrísz
Jó ideje a müezzinek énekére kelt a város: minden toronyból énekeltek, ahonnan azelőtt a harang szólított imára, de ők a harangot nem szívelték, egyedül a budai kapun hagyták meg, hogy jelezze, mikor zárják.
Hajnalban, ha felzendült az ének, és lebegni kezdtek az álmodók az álom partjához közel, eltűntek a dolgok körvonalai, eltűnt a választóvonal éjjel és nappal között, porhanyóssá vált minden, a város lakói pedig mintha emlékezni kezdtek volna egy másik városra, ahol minden mahalle* minden minaret-jából sorra megszólal az ének ugyanígy,
egy városra, amely az időn túl az emlékezetben vagy a jövőben vagy a múltban lebeg valahol,
mint ahogy a mimar lebegett a halála előtt a fényben. Egy másik városra, amely Pecuj képére lett megformázva a világ másik felén, a tükörképe talán, vagy egy másik Pécs egy másik időben, vagy talán csak Kászim szívében létezik, aki a maga ízlésére hajlította volna ezt a várost, ahogy az ételeket is máshogy főzette, mint a püspökök, és a sihederek és öregasszonyok, akiket befogtak a püspöki palota konyháján, hazahordták lassan a kötényük zsebében vagy az ingük csücskébe kötve a különféle idegen fűszereket, felszállt innen is, onnan is a köfte vagy a böregi illata, mint ahogy Kászim szívéből párolgott hajnalban ennek az idegen Pecujnak a képe, amelyet mégis ismertek valahol a lakók, akik a müezzin hívó szavára nyitogatták a szemüket, hogy aztán az oldalukra forduljanak, mert ha egyesek szíve látta is a Kászim szívéből hajnalban felködlő egyszerre idegen és ismerős várost, mire felébredtek, elfelejtették, csak az álom édes íze maradt és valami illat, talán rózsáé.
A piac egyre nőtt, és lassan utcák szelték keresztbe, amelyek tetejét deszkákkal fedték, hogy egy-egy ilyen utcán sötét lett, mint a tehén seggében – a török félte talán, hogy az isten látja, amikor csal –, karanlik csarsi*, így nevezték a maguk nyelvén ezt a labirintust, egyszóval a pécsiek, akik lassan egy másik városban éltek, mint amelyikben azelőtt, noha el sem hagyták, nem tudták, mit gondoljanak Kászim furcsa népéről, amely rácnak tűnt, ha bor került elé, de töröknek, ha a papjuk vonyítani kezdett, mint a veszett kutya a Holdra.
– Megmondtam én ezt – mondogatta keserűen Madarász András, aki megtört az évek alatt, magas, szálfa termetű emberből vékony öregemberré lett, akinek keserű vonás szaladt le a szája mellett, de nem figyeltek rá. A menye, aki elébe tette az ételt, a fakanállal együtt, noszogatta a nagyobbik gyermeket, szaladna át a csársiba édességért.
– Az övékét eszed – mondta neki az apósa, és lefolyt az állán a leves.
– Az övék, a mienk, nem mindegy, hát mi múlik ezen? – csattant fel a menye, aki az utóbbi időben az ő kencéiket használta, eljárt a fürdőbe is az asszonyoknak megszabott időben, máskor hosszasan pusmogott a török asszonyokkal, akiknek díszes selyembe bújtatott karja kinyúlt egy-egy ház kapuján, úgy húzták be a keresztény barátnőiket, hogy ki tudja, miről fecsegjenek ott hátul azokban a szőnyegekkel és párnákkal fészeknek kibélelt szobákban.
Ezeknek az asszonyoknak a gyerekei soha nem is látták a várost a dzsámi, a minaret és a karanlik csarsi előtt, amelynek egyre táguló sötét utcarendszerében a kölykök úgy cikáztak, mint a patkányok, ha egy-egy szőnyegárus ízesített vízért vagy dohányért szalasztotta őket, meg-megültek egy kelmekereskedő boltja előtt, vagy mellette a padon, hátha el kell majd szállítani valahová a vég kelmét, máskor a malomjáték köveit tologatták a díszes táblán egy öreggel szemben, és maguk sem vették észre, hogy már az istentelen rác-oszmán szavakat fordítják magukban magyarra, ha az anyjuk szól hozzájuk hajnalban, mielőtt elszelelnek otthonról. Egyszer az egyik, máskor egy másik kézműves lánya szökött el a szőnyegkereskedő fiával, meg a lepénykészítő legényével, mire hazamentek, török asszonnyá lettek, és utána már nem volt mit visszacsinálni, letépették magukról a szőrt, mondják, még ott is, hallgatagokká váltak és a szemükben megjelent a vágyódás, amikor az éles holdsarló feltűnt a sötétkék, nyári égen, és a törökök rózsái és mindenféle szagos virágai ontani kezdték azt az éjjeli illatot, amely semmi máshoz nem hasonlított, semmihez, amit a magyarok addig ismertek, mégis fájdalmat okozott, ránehezedett a szívre és közben simogatta azt, mint a csalfa asszony a szerelmes férfi arcát, vagy az étel szaga, ha az ízét nem érezhetjük.
Törökök meg magyarok is voltak ezek az asszonyok,
akik bő nadrágot hordtak aztán, de Szent Ignáchoz fohászkodtak azért, ha szültek, igaz, ahhoz fohászkodtak általában a török asszonyok is.
A gyermek, aki most a furcsa kis öreg előtt állt, különösen hamar tanulta meg a város összes nyelvét, mesélték, a nagyapja, a kék szemű Ladislaus, a püspökség egykori kertészének, Pálnak a fia, aki ács lett, az volt ilyen.
A tető nyergén ülve talán még a madarak nyelvét is megismerte, sőt akár még az angyalokét is, hiszen órára pontosan megmondta, mikor jön fergeteg és melyik évben az aszály, ám amióta a török bent volt a városban, csak nekik dolgozhatott, hiszen a magyarok a házakat nem javíthatták ki, legalábbis a tetőn ülve, fényes nappal semmiképp, mint ahogy sárga csizmát se húzhattak, és fel kellett pattanniuk, ha muszlim hitű lépett eléjük.
A fiúcska nagyon is emlékezett a nagyapjára, aki az előző nyáron halt meg, váratlanul.
– Az isten emberei minden nép közt az isten emberei, fiam, mert nem igaz ám, hogy Allah és a Jóisten külön isten volna. Hogyan lehetne két isten a mennyben, és hogy engedné a törököt hinni az Allahban, ha Allah nem ugyanaz volna, mint ő maga, és hogy engedne minket hinni a mi istenünkben Allah, ha nem volna a kettő egy – mondta neki halkan, ahogy azelőtt, mielőtt lesoványodott volna, a meséket mondta a sutban, ahol megbújtak telente ők ketten.
A kék szemű gyermek, aki csöndes volt és úgy szívta magába a történeteket, ahogy a nyelveket, megjegyezte jól, amit a nagyapja mondott, pedig még csak ötéves volt.
Két évvel később, amikor megállt az öreg török előtt, akit az övéi babának mondanak, vagy a nevén Idrísznek, hallgatott egy sort, mielőtt megszólalt.
– A nagyapám azt mondta, csak egy isten van, egy és oszthatatlan, és az ugyanaz, akárhogy hívják. A nagyapám azt mondta, hogy az unitáriusok ugyanazt az istent hiszik, mint ti, csak máshogyan nevezik.
Ha az apám tudná, hogy idejöttem, és beszélek vele, összetörné a csontomat – gondolta abban a pillanatban. De tudnia kellett, hogy igazat mondott-e a nagyapja. Jó ideje figyelte Idríszt, aki a szegényes rongyaiban járt-kelt a városban, meg-megállt, leült itt-ott egy padra, vonalat húzott az ujjával a földre, majd rátette a kezét a vele szemben állók halántékára, máskor csak ült a rózsák közt, és az arca úgy ragyogott, mintha nem is öreg ember lenne, hanem maga a fiatal Nap, megint máskor a bazárban leült játszani a tábla elé a magához hasonlatosan öreg Rusztemmel, épp csak szavakat váltottak, amelyeket érteni ugyan lehetett, de azt már nem, hogy mit akarnak mondani velük.
Úgy okoskodott, hogy a nagyapja, aki emlegette is Idríszt, mint aki szent ember, maga tanácsolná, hogy hozzá menjen, és ne máshoz.
– A nagyapád igazat mondott,
kék szemű gyermek – válaszolta neki az öreg, akinek reszketett a hangja.
– Itt van hát a gyermek, akit Allah ígért, de ki gondolta volna, hogy keresztény gyermek lesz az, ki hitte volna. Allah hatalmas, ne akarjuk hát átlátni a csodái rendszerét, mint ahogy a csillagok mögötti világok sem az ember szemének valók, még akkor sem, ha az emberen belül ott van a csillagos ég pontos mása.
A fiú egyik lábáról a másikra állt az öreg előtt. Nem értette, mit beszél az égről, és miért mondja, hogy az ég benne van az emberben.
– Nem kell félned tőlem – mondta neki az öreg, és lassan felállt a padról, ahol maga alá húzott lábakkal kuporgott. Ahol a hátát a falnak szokta vetni, fehéren, tompán ragyogott a piszkos vakolatban egy folt.
– Tiszta mögötted a fal – mondta a fiú, és a kezével megérintette azt a fehérséget. Noha szeles, kora tavaszi nap volt, a kis faldarab melegített. Átjárta az egész karját a tűzhöz hasonlóan melegítő fal melege, majd úgy tűnt, fel tudna röpülni valamelyik ház tetejére, végül ismeretlen nyelven lévő szavak jutottak eszébe, majd megérezte a nyíló rózsa illatát, pedig hát hol volt még a rózsanyílás és a kora nyár.
Az öreg vasmarokkal fogta meg, olyan erősen, amire nem számított. Akkor meghűlt körülötte a levegő, eltűnt a rózsaillat, el a repülhetnék.
– Engedj – cibálta magát, de az öreg erősen fogta.
– Eresszük belőled útjára azt a másikat – mondta halkan, és a kék szemű fiú előbb könnyebbnek érezte magát, majd sóvárgást érzett, hogy örökre itt maradhasson a kis viskó előtt az öreggel. Úgy vágyott valamire, maga sem tudta, mire, mint amikor a mézes figurát nézte a bábosnál, mindent odaadott volna egyetlen falatért, és a bábos, a nagy darab ember, aki, ha imádkozott, beleremegett a föld, odanyújtott neki egy jó nagy, letört darabot, mosolygott, azt mondta, tudja, milyen kívánni.
– Mondd meg apádnak, hogy jöjjön el veled. Ne félj megmondani – morogta neki az öreg, és elengedte.
A fiú eliramodott.
– Hajj. Kajjúm* – mondta Idrísz –, ő az élő és örökkévaló, aki a hitetlenek közt is megmutatja a hívőt.
A gyermek nem akart volna semmit mondani, de amikor hazaért a Budai, Malomszegnek is nevezett mahalle legnagyobb, még viszonylag jó állapotban lévő házába, az apja, aki annyiszor köpött egyet, ahányszor meglátta valamelyik csuhást, ahogy ő hívta a katolikusokat, akik szerinte a sátán földi népe, és sátán alatt a pápát értette, és vallotta az az unitáriusok hitét, nem hívja magához.
– Az nem járja, hogy te egész nap lopod az isten napját. Nem vagy már kisded, hogy a csarsiban bujdossál az ő karonülőikkel a pultok alatt, a kutyák meg a piszok közt.
A kék szemű gyermek nézte a férfit, aki olyan más volt, mint a nagyapja, az anyjának az apja, akit szeretett.
– Apám, Idrísz baba, a bektas* beszélni akar magával.
Egy szuszra mondta, hogy ne fogyjon el közben a bátorsága.
Az apja meghökkent. Meg is hajolt a töröknek, nem is. Fel is ment a belső várba munkáért, kerülte is. Le is szakította a virágaikat régebben, ha jó kedve volt, meg át is ment a cifra kertjeiken, mintha nem lenne ott semmi. Ha kérdezték, azt mondta, a pápistákat rakná ki inkább a városból, ha választhat, mégis, amikor Madarász András, az elöljáró csöndre intette őket és békére, és egyáltalán, olyanná vált az arca, mintha már ő is közéjük tartozna, a török kutyák közé, lebegni látszott a föld fölött, mint az öreg mimar, akiről azt mondják, a testéből kilépett, látták a lelkét az égbe repülni azon a kora tavaszi napon, amikor meghalt, akkor összezavarodott.
– Mit akar tőlem az a szőrbe öltözött vénség?
– Az istenről beszélni – válaszolta a fiú, aztán felkapta a könyökét, várta a fülest.
Az apjának úgy tűnt, mintha megmozdult volna alatta a föld. Elveszettnek érezte magát, mint aki kútba hull, vagy akit a szél kap fel. Elerőtlenedett, a szavak nem találták az útjukat a szájához, a kezéből kiesett az ing, amelyet felhúzni készült, az előtte álló fiú arca idegenné vált és felnőtté, a különös, kék szem, amely olyan volt, mint az öregapjáé, most úgy nézett rá, hogy attól úgy tűnt, mintha nem a fia, hanem az apósa előtt állna.
– Elmegyek hát – mondta végre, miközben nem ezt akarta volna mondani, hanem, hogy szíjat hasít a hátából, hogy megcsapja a bolond öreggel együtt, hogy
Isten nem tréfadolog, amiről egy taknyossal meg egy félbolond dervissel fog beszélni.
De nem a saját szavai jöttek ki a száján, nem azt gondolta, amit gondolt, és nem volt ura többé sem a gyermeknek, sem magának.
Később azt mondta, megdelejezték, boszorkányátkot szórtak rá, Balburga Millerin átkozta meg talán, Kászim legöregebb szakácsnéja, aki cseresznyényi nagyságú aranyakat kapott tőle, hogy gyermekeket raboljon nekik, gyermekek lelkét, testét, az ő kis, kék szemű fiát, aki immár az övék, és aki idegen nyelven gajdolja azt a sok istentelenséget, amit a mektebben belevernek, igaz, a gyerek azt mondta, ő az egyetlen, aki még soha nem kapott ütleget, mert ott csak az kap ütleget, aki nem tanul.
Szégyen volt a gyülekezetben, szégyen az utcában, szégyen a családban, mégis, ha elnézte a másik két fiút, az egyiket, ahogy a kovács keze alá igazítja a vasat a fogóval, minden mozdulata olyan tökéletes, mintha meg lenne írva, a másikat, aki a követ vési, az unitáriusok sírköveit, és a kalapácsa nyomán repked a kőszilánk, a haja meg tiszta kőpor, s ha az orrát fújja, hát port fúj a markába, nem tudta, nem épp azért adta-e a töröknek a legkisebbet, a kék szeműt, mert azt szerette a legjobban, és azt is tartotta a legtöbbre.
– Öregapád, ha élne, mit szólna ehhez? – sírt az anyja, amikor a gyermek először elindult a törökök iskolájába. Meg kellett volna verni. Oda kellett volna lódítani a kovácshoz, mint az elsőt. Csak egy kölyök. Mégis, milyen másféle kölyök.
– Az öregapám maga vitt volna el Idríszhez. Rá gondoltam, amikor odamentem, és Idrísz tudta ezt – válaszolta a gyermek, akitől félni kezdtek, mintha már nem egy lenne közülük, hanem
egy a törökök közül.
* Mekteb (török) – iskola
* (Fő)építész (török)
* Alapítvány (török). Egy-egy török előkelő jótékonysági alapja.
* Hódoltsági városegység, tulajdonképpen „kerület” vagy „negyed” (török)
* ’Sötétség-piac’ (török). A hódoltság alatt deszkákkal fedték a piacként szolgáló utcák tetejét, így odabent félhomály uralkodott.
* ’Az Élő, a Létező’ (arab)
* Bektas, bektasi (török) – Az iszlámon belül a szúfi taríka, azaz iskola követői, szerzetesrend.
