London. Kilencmillió ember, kétszázhetven metróállomás. Naponta több ezer véletlen találkozás, első randi, búcsúzás és boldog viszontlátás. Egy város, ahol egy férfi és egy nő húsz éven át képtelen jól időzíteni a dolgokat. A történet 1986 őszén kezdődik, és huszonöt éven keresztül követi nyomon a szereplők életét. Jennifer és Nick kamaszkoruk óta ismerik egymást. Először barátok lesznek, majd egymásba szeretnek, aztán különválnak. A következő években azonban útjaik valahogy mindig keresztezik egymást. A szerző igazi nosztalgikus időutazásra hívja az olvasót, és a történetben a huszonöt évet meghatározó történelmi események is megjelennek. A könyv a barátságról, a szerelemről, a kamaszkori vívódásokról és a felnőtté válás nehézségeiről, vagyis magáról az életről szól.
Sarra Manning: Londonból szeretettel (részlet)
Ezt a könyvet a megboldogult Sarah Hughesnak ajánlom, aki tudott egy s mást arról, milyen a külvárosban felnőni úgy, hogy közben a nagyváros utcáiról álmodozol. Nagyon hiányzol.
„London utcáinak megvan a térképe; de szenvedélyeink feltérképezetlenek. Mivel találkozunk szembe, ha befordulunk ezen a sarkon?”[1]
Virginia Woolf
ELSŐ RÉSZ
1986
1.
- szeptember 9., kedd
High Barnet Station
A High Barnet az utolsó megálló volt a metróvonalon. A Northern Line-on. Bár inkább olyan benyomást keltett, mint a senki földje. Már nem is Londonhoz tartozott.
Jen a High Barnet megállóból felvezető lejtős utcán vánszorogva igazi büszke londoninak vallotta magát.
Lényének szerves része volt londoni mivolta,
ugyanúgy, mint kék szeme vagy az a tény, hogy az uborkán és a paradicsomon kívül más zöldséget nem evett meg. Jóllehet, az apja megtanította arra, hogy a paradicsom valójában gyümölcs, az anyja pedig arra, hogy az uborka nagy része vízből áll, és nem sok tápértéke van, ezért megkóstolhatná esetleg a cukkinit is, amely hasonlít az uborkához, de sokkal több a C-vitamin- és káliumtartalma. Amire Jen rendre úgy reagált, hogy ha C-vitaminra lenne szüksége, inkább megenne egy narancsot. (Az okoskodás szintén lényének szerves részét képezte.)
Ami a londoniságot illeti, bár Jen szeretett úgy gondolni magára, mint aki a belváros silány utcáin és a Soho szűk sikátoraiban nőtt fel, a szomorú igazság az volt, hogy London egyik külvárosában lakott. Mill Hillben. A városrész ugyan londoni irányítószámmal rendelkezett, csakhogy az 1930-as években épült sorházak, amelyekben Jen egy fedél alatt nőtt fel az apjával, az anyjával és két megátalkodott fiú ikertestvérével, gyakorlatilag London utolsó utcájában álltak, mielőtt a környező terület Hertfordshire-é lett.
És miközben Jen Londonba járt iskolába, az érettségijét már a Barnet College-ban tette le, az pedig Hertfordshire-ben található. Ám Jen úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy ez határozza meg őt.
A nyári szünetben mindig rengeteg új tervet szőtt, amelyek középpontjában rendre saját maga megújulása állt.
Egyik nyáron például Jenniferből átváltozott a neve Jenre.
Jen.
Volt ebben a névben valami rendíthetetlen, mégis titokzatos. Az a három határozott betű mi mindent hordozhatott! (Legalábbis Jen reményei szerint.)
Az iskolájába tizenhét Jennifer nevű lány járt, de mindegyiküket Jennynek hívták, akár akarták, akár nem. Jen az osztálytársai nagy részének csak Jenny R. volt, míg a barátnői körében „Jenny a vöri”, akik
mindent megtettek, hogy Jennel elfeledtessék, az iskolai évek az ember életének legszebb időszakát jelentik.
Jen még csak nem is vörösesszőke volt. Inkább vörösesbarna. Sötét vörösesbarna. Az árnyalat hasonlatos a bükkfa vagy inkább a vadgesztenye színéhez, csakhogy az efféle kifinomult különbségekre nem szokás rámutatni, amikor öt lány koslat utánad egy fertőtlenítőtől és főtt hústól bűzlő folyosón, vagy a nevedet kántálják a tornaöltözőben, ahol egy szál törölközőben vacogsz, vagy egy buszmegállóban állva sarokba szorítanak.
Ezek után nem is csoda, hogy Jen az összes szakirodalmat elolvasta a reumáról, majd elhitette a testneveléstanárral, hogy porckopás van a térdében, és a röplabdázás vagy a tollasozás helyett hasznosabban el tudja tölteni az idejét olvasással az iskolai könyvtárban.
De ez már mind a múlté. Az iskola csak egy emlék maradt. Kellemetlen események sorozata, amelyet Jen már kezdett átértékelni, és nem maradt más, mint pár szórakoztató történet, amely elfedte kamaszkorának fájdalmait és magányát.
A Tudor-stílust utánzó házban lévő apró szobájának falai között Jen most már az lehetett, aki akart, és a hétköznapokat csak a kert végében lévő autópálya morajlása, és az azon túli vasút zakatolása törte meg.
Új személyiségét szeretett könyveiből merítette
– a Balettcipők és Az üvegbura volt a kedvence –, valamint azokból a dalokból, amelyeket a John Peel-show-ban rendszeresen hallgatott aprócska tranzisztoros rádióján a paplan alatt. Az új Jen alig néhány napja ébredt önmagára egy bevásárlókörutat követően, amelyet a bébiszittelésből megspórolt pénzből, valamint egy edgware-i fénymásolóban ledolgozott nyári munka bevételeiből finanszírozott. Időnként érkezett egy kis ruhapénz a szülőktől is, akik tisztában voltak vele, hogy megnyerték a főnyereményt legidősebb gyermekükkel és egyetlen szál lányukkal. Mert bár Jen valóban szeretett vitázni, és vészesen fiatal korától fogva jellemző volt rá, hogy kiviharzott a szobából, feltrappolt a lépcsőn, aztán becsapta a szobája ajtaját, de csak ennyi. Ettől eltekintve elviselte a kisöccseit, Martint és Timet, egyedül járt haza az iskolából, és miután megírta a leckéjét, még a vacsorát is elkezdte előkészíteni (zöldségek nélkül). És mivel az iskolában senkivel nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, ritkán járt el otthonról. Ezért mivel a vele egykorúak nem gyakoroltak rá bomlasztó hatást, Jen soha nem ivott alkoholt, nem dohányzott, és nem lógott a fiúkkal parkokban és vasútállomásokon. Sőt, teherbe sem ejtette egyik sem.
Éppen ezért az anyja nem is nagyon ellenezte Jen alapvető iskolai ruhatárának darabjait. Egy féltve őrzött Levi’s 501-es kétszer felhajtva, hogy jobban kilátsszon alóla a nyolcszegecses, fekete Doc Martens bakancs, két csíkos póló, néhány ízléstelen mintájú szoknya és ruha egy adományboltból, amelyeket a nagymamája hajtott fel, hogy épp valahol térd és combközép közöttig érjenek, ami a legelőnyösebb. A ruhatárhoz tartozott még egy, az apja szekrényéből elcsent, bő Aran kardigán és egy Crombie kabát, amelyet az apja még kamaszkorában hordott. Az átváltozást pedig egy Bootsban vásárolt Seventeen sminkkészlet tette teljessé (többé már nem használta a karácsonyra kapott Marks & Spencer palettákat), valamint egy sztenderd iskolakezdő készlet: ceruzák, tollak, füzetek és mappák.
Jen ma is épp a Doc Martins bakancsát és a Levi’s farmert meg a The Smiths feliratos pólót viselte, és enyhén verejtékezve sétált el egy trendi üzlet, a bíróság épülete és egy újságárus pavilonja mellett. Szeptember eleje volt, és túlságosan meleg a vastag és sűrűn kötött kardigánhoz, de Jen elhatározta, hogy az első benyomás fontos. Mert
a mai nap valóban az élete következő fejezetének kezdetét jelentette.
A középiskolát már maga mögött tudhatta. Jen előtt most a szabadon formálható, organikusan fejlődő felkészítő évek álltak.[2] Itt már nem volt órarend, nem volt névsorolvasás, és senki nem üvöltött utána, ahogy végigsietett a folyosón.
Ez egy merőben új kezdet volt. Vagy legalábbis annak kellett volna lennie, csakhogy egy órával később, amikor az angol irodalomra járó csoport éppen gyülekezni kezdett a főépületben, Jen úgy érezte magát, mint aki láthatatlan. Úgy tűnt, hogy senki nem figyel föl rá, pedig még egy Bonjour Tristesse kötetet is magával hozott eredeti francia nyelven, amelyet kifejezetten úgy tett le az asztalára, hogy mindenki lássa. Egy adományboltban lelt rá Paddingtonban, és bár mindig is jó volt franciából, eléggé küzdött vele, hogy megértsen valamit a les travailles de Cecile-ből. De mégis mi értelme volt úgy tenni, mintha a Bonjour Tristesse-t olvasná franciául, ha senki sem látja, és nem gondolja azt magában: Uramisten, ez a lány annyira rejtélyes és érdekes, igazi egyéniség! Azonnal össze kell barátkoznom vele!
A korábbi iskolai padokkal ellentétben, amelyek régimódi tintatartókkal felszerelve, rendezett sorokban álltak az osztályteremben, itt az asztalok és a székek véletlenszerű elrendezésben, patkó alakban vették körbe az elöl ülő professzort (itt már nem tanárok tanítottak). Összesen húsz diák volt, asztalonként kettő – Jen a sajátján Miguellel osztozott, egy magas, félvér fiúval, aki könnyed, elnyújtott amerikai akcentussal beszélt, és úgy fordította el Jentől a székét, hogy közben a szomszéd asztalnál ülő haverjaival kedvére cikizhesse a többieket.
Jen a tekintetét a másik magával hozott könyvére szegezte, a Longman English sorozat egyik kötetére, amely az 1900 és 1975 közötti évek költészetét gyűjtötte csokorba. A kipostázott orientációs csomagban arra kérték a diákokat, hogy válasszanak egy hozzájuk közel álló költeményt egy antológiából.
Jen állát a kezébe támasztva hallgatta, ahogy a többiek John Betjemen egyik versének ritmikáját és rímeit elemzik. Igen népszerűnek bizonyult a „Fiatal tiszt szerelmes éneke” című vers. Rob, egy csontos, vastag szájú fiú, homlokába lógó hajjal, ragaszkodott hozzá, hogy felolvassa Philip Larkin egy költeményét, bár az nem a legelfogadottabb művek közé tartozott, mivel az egyik sora úgy szólt, hogy „anyám és apám jól elbasztak engem”.
Jen keze izgatottan remegett az asztal alatt, ahogy egy csinos lány hangosan, elfúló, teátrális hangon felolvasta T. S. Eliot The Waste Land című kötetéből a „The Fire Sermon”-t. A lány bizonyára drámatagozatos volt, abba a csoportba járt, amely iránt Jen különös affinitást érzett, habár inkább hajlandó lett volna érzéstelenítés nélkül végigfeküdni egy végbélműtétet, mint hogy valaha színpadon szerepeljen.
– Jen, te mit hoztál ma nekünk?
A soron következő Jen hátratolta a székét, és felállt a tizenkilenc teljességgel érdektelen társa és Mary szenvedő tekintete előtt. Mary egy huszonéves tanársegéd volt, tele szépséges, lenge, virágos ruhákkal, aki már a barátjáról is mesélt a többeknek, és azzal a fajta látszólagos tekintéllyel bírt, amit Jen igazán tisztelt.
– Én a „Lady Lazarus”-t szeretném felolvasni Sylvia Plathtól.
Jen fejben képes volt a legtehetségesebbekkel is felvenni a versenyt, a valóságban azonban inkább szeretett volna túlleni az egészen, és monoton hangon, alig hallhatóan kezdett neki a versnek. Különösen úgy, hogy Mary közben összeszorította az ajkát, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani, amely ott csillogott a szemében. Mintha minden évben jönne egy könyvmoly lány, aki senkivel sem tud összebarátkozni, és aki úgy érzi, Sylvia Plath közel áll a szívéhez.
Mintha Jen csöppet sem volna különleges.
[1] Gy. Horváth László fordítása.
[2] A brit iskolarendszerben a középiskola 16 évesen véget ér egy fajsúlyos, a középszintű érettségire hasonlító vizsgával. Utána az ifjúság továbbmehet egy kétéves iskolába, ahol felkészül az emelt szintű érettségire (ennek angol neve sixth form college, a könyvben jobb híján ezt nevezzük előkészítőnek). Itt az élet már nem olyan kötött, mint a középiskolában, inkább a felsőoktatás szabadabb világához hasonlít. (A szerk.)
