Egy férfi egyszercsak telefonhívást kap, hogy a gondozóotthonban ápolt anyja egyre rosszabb állapotban van, és lehet hogy már csak napjai vannak hátra. A demencia miatt viszont a múlt örökre lezárul. A városépítészként dolgozó férfi mindennapjai felborulnak, miután késve érkezik meg az otthonba, a gyász nem hagyja nyugodni és egyre kíváncsibb lesz, hogy milyen titkokat rejtegetett a nemzetközi karriert befutó pszichoterapeuta édesanyja. Egyre több nyom kerül elő, miközben a mindennapok összemosódnak. A furcsa macska napja egy krimi feszültségével boncolgatja a felejtés és emlékezés határait, miközben a fantáziáról sem feledkezik meg.
Pasi Ilmari Jääskeläinen finn író sci-fi és fantasy novellákkal kezdte a karrierjét, amik nagy sikereket értek el. Műveiben a gazdag fantázia már olykor-olykor a dél-amerikai mágikus realizmus világát idézi, de az író inkább csak úgy szeret hivatkozni az írásaira, hogy reálfantázia. Könyvei számos díjat nyertek, többek között 2007-ben és 2011-ben Kuvastaja-díjat, amelyet a Finn Tolkien Társaság ítél oda az év legjobb fantasykönyvének. Legutóbbi magyarul is olvasható regénye pontosan négy éve karácsonykor jelent meg, akkor egy részletet is közöltünk belőle.
Pasi Ilmari Jääskeläinen: A furcsa macska napja
ford. Bába Laura
Ingyenfagylalttal indult a családunk reggele. Aztán csörgött a telefonom, és éji lepkeként zizegett a fülembe a gyászhír.
Taxival indultam a Cseresznyéskert felé, ahol anyám az elmúlt éveket töltötte. A fehérre vakolt gondozóotthon Enyészfolyam peremén áll egy dombtetőn, büszkén és magányosan, hátat fordítva a hétköznapoknak. Nem sokan lépnek az épület rétitarka virágszoknyájának szegélyére, hogy felkapaszkodjanak hozzá – a demensek palotájának lakói elfeledték a várost, a város pedig elfeledte őket.
Mire a városi dugó miatt anyám halálos ágyához értem, már elkéstem.
Ez lett életem leghosszabb napja, olyan fordulatos, mint maga az élet. A végén már teli erőből futottam, anélkül, hogy bármi másra tudtam volna gondolni, mint a futásra, de egy idő után már arra sem emlékeztem, egyáltalán miért futok.
Most azt veszem észre, hogy egy padon üldögélek, ráérősen. Hogy kerültem ide? Íme, az utolsó feladvány a fesztivál napjának ad hoc nyomozója számára.
Talán elfáradt a lábam, és leültem megpihenni? Vagy nem néztem előre, beleszaladtam egy tömegverekedésbe, és valaki a neonácik, a baloldali anarchisták, a fesztivál napjának egyéb militánsai vagy a mindezek ellen küzdő rohamrendőrök közül rám húzott egyet, megszédültem, aztán idekísértek, hogy összeszedjem magam? Esetleg a túl sok futástól kaptam rohamot? Már nem vagyok mai csikó.
Mindegy.
Egyetlen vágyam, hogy összeszedjem a családot, és hazamenjünk.
Kimerültem, és hiányzik a feleségem meg a kislányunk.
A városi harangok szerint csak fél napja volt reggel, de azóta, hogy utoljára láttam a családomat, mintha száz év telt volna el.
Amikor Minervára és a kis Iinesre gondolok, látom hármunkat, amint egy kis kerek asztal körül ülünk a Nagyparknál lévő fagylaltozóban, mintha valami párás Renoir-festmény alakjai lennénk a századfordulóról. Az ablakon túl süt a reggeli nap, mindannyian élénk színekben ragyogunk.
Hetek óta készültünk erre a napra. Otthon, a feleségemmel közös dolgozószobánk falán lóg egy fényképes naptár a világ legszebb városairól. A szeptember havi fotón a marokkói Sefsáven kéklik. El akarom vinni oda Minervát idén télen, vagy talán jövőre. A kép alá, a mai naphoz, 2015 szeptemberének első szombatjához két fontos programot jegyeztünk be már hónapokkal ezelőtt: nekem az általam megújított Nagypark ünnepélyes átadását és a tűzijáték kezdetét este nyolckor, Minervának pedig a Stasi-kiállítás megnyitóját a múzeumban két órával korábban.
Minervával megfogadtuk, hogy ott leszünk egymás nagy pillanatakor. Ezt az ígéretünket nem tudtuk betartani. Mindent megterveztünk, de anyám halála nem volt bejegyezve a naptárba, és kizökkentette menetéből a napot.
A kiállítást, amelynek Minerva volt a kurátora, úgy találták ki, hogy a könyve reklámkampányának kiindulópontjául szolgáljon.
A kötet az NDK titkosrendőrségének finnországi tevékenységéről szól.
December elejére időzítették a megjelenését, és a bulvárlapok már leleplezésekre célozgatnak, noha a mű írása még nem egészen zárult le.
A média érdeklődését különösen egy régi fénykép keltette fel, amely köré Minerva a kiadójával közösen a rejtély fátylát szőtte. Állításuk szerint egy ismert finn személyt ábrázol egy rossz hírű Stasi-ügynök társaságában. Vajon hány óra van? A fotó óriásira nagyított mását a tervek szerint ma 18 órakor leplezik le a kiállításon.
Minerva megmutatta nekem a képet. Két harmincas férfi látható rajta elvtársi beszélgetés közben egy zsúfolásig telt kis presszóban. Az öltözetekből ítélve a felvétel valamikor a nyolcvanas években készülhetett. A helyszínt egyelőre nem sikerült beazonosítani, valószínűleg egy nagyobb városról van szó, amely éppúgy lehet Enyészfolyam, mint Berlin, Párizs vagy London. Magán a képen semmi érdekes részlet nem szúr szemet. A hátuljára viszont tollal az Engel Lang és az Erich Zaisser nevet írták.
A gyógyszergyáros Lang ma Enyészfolyam legjelentősebb alakjai közé tartozik, és az egész finn gazdasági életre befolyása van. Fiatalkori kiadása könnyűszerrel felismerhető a képen. Zaisser viszont egy rossz hírű, ám arctalanságát megőrző Stasi-ügynök volt, aki a szóbeszéd szerint kivételesen széles körű aknamunkát folytatott Finnországban a berlini fal leomlása előtt. Minerva szerint valahányszor az ember kellőképpen mélyre ás a kémkedés történetében, előbb-utóbb belefut Zaisser nevébe.
A feleségem szeretné kihasználni a várható médiafigyelmet, hogy a nagyközönséghez folyamodjon: próbálja meg felidézni esetleges találkozásait Zaisserrel. Abban is bízik, hogy a fényképe végre ráveszi Langot, adjon számot, milyen kapcsolatban volt Zaisserrel, és álljon rá végre az interjúra, amelyet eddig megtagadott tőle.
Minerva már évek óta dolgozik ezen a hatalmas projekten. Ennek meg is volt az ára, és nem maradt észrevétlenül azok előtt sem, akiket idegesítenek a múltba irányuló felfedezőutak –
sokan a ma jelentős pozícióban lévő finnek közül a Szovjetunió és az NDK idején a saját pecsenyéjüket sütögették, nem látván előre, hogy egy nap az egész keleti blokk összeomlik majd.
Különösen az utóbbi hónapokban valóban hátráltatta is a feleségem kutatómunkáját néhány különös akadály. Eltűntek vagy maguktól megváltoztak a kézirata egyes részei. Szeszélyesen viselkedtek a számítógépek, amelyeken dolgozott. A Rosenholz-aktákkal kapcsolatos kiterjedt elektronikus levelezése olvashatatlanná korruptálódott.
Amikor Minerva erre úgy védekezett az ilyesmi ellen, hogy letiltotta a laptopján az internetkapcsolatot, a készüléket úgy, ahogy van, ellopták tőle a könyvtárban. Ezzel odalett a kézirata legfrissebb verziója és többheti munkája eredménye.
Ennek ellenére a könyv valószínűleg időben elkészül. Minerva olyan, mint egy terrier: ha egyszer belefogott valamibe, képtelen feladni.
A Nagypark szélén lévő fagylaltozóban ma ingyen adták a fagylaltot. Évről évre ismétlődik ez az esemény: a Minerva találta fényképen szereplő gyógyszergyár-igazgató, Engel Lang már hetedik éve vendégeli meg a városbeli gyerekeket unokája születésnapján, amely egybeesik az idén ötvenéves őszi fesztiválunk napjával.
Amikor a bébiszitterünk az utolsó pillanatban lemondta a napot, és magunkkal kellett hoznunk Iinest, világos volt, hová megyünk először. Egyszerre mulattatott és rémisztett meg bennünket a gondolat, hogy ugyanezen nap folyamán később Minerva kiállításán kerül majd nyilvánosságra bőkezű vendéglátónk és a Stasi-ügynök Zaisser régi közös fényképe. Jóllehet tudomásunk szerint Lang számára még nem vált világossá, hogy ő maga egyike a beharangozott képen lévő személyeknek, magunk között azzal viccelődtünk, hogy biztos családostul kidobnak majd minket a fagylaltozóból, és elnáspángolnak a hulladékkonténerek mögött.
A mini haspókok sorában a mi kislányunk elé is letettek egy kehely csokoládéfagylaltot, a kezébe nyomtak egy élénkpiros kanalat, és ő egészen elvarázsolódott.
Mialatt Iines a fagylaltra koncentrált, mi Minervával egymásra figyeltünk. Iszogattuk a kávét. Lopva érintéseket váltottunk az asztal alatt. Beszélgettünk, de semmi komolyról; mondandóinkat boldogan ostoba szappanbuborékokként fujkáltuk egymás arcába.
Csak egyszer csúsztunk bele, hogy munkával kapcsolatos dologról beszéljünk: amikor felvetettem, hogy ha már egyszer a belvárosban vagyunk, elhozhatnánk Minerva karkötőjét az archívumból, ahol ottfelejtette. Egyúttal azt is láthatnám, hol töltött a feleségem annyi, de annyi időt.
Minerva elnézett mellettem, megrázta a fejét, és azt válaszolta:
– Nem kell. Az archívumba rajtam kívül senki se jár, mert egy magánalapítvány igazgatja. Szóval ne aggódj, drágám, abszolút biztonságban van az értékes ajándék, amelyet a házassági évfordulónkra kaptam tőled. És most egy ideig ne gondoljunk másra, csak habkönnyű dolgokra. Erőt kell gyűjtenem.
Azt akarom, hogy vidámak legyünk, ugye, megérted?
Persze, megértettem.
A feleségem általában otthon ír, a közös dolgozószobánkban. Emellett könyvtárakba is jár dolgozni, illetve időnként a belvárosban lévő különleges archívumba, ahová csak a ritka kiválasztottak juthatnak be. A jelek szerint a hely csúnyán penészes és rossz szellőzésű, mert Minerva mindig elcsigázva és rosszulléttől környékezve érkezik onnan haza. De állítása szerint a múlt kutatása fontosabb neki a kényelemszeretetnél. Az archívum kínálta információk túl értékesek ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket.
A munkaügyek kimentek a fejünkből, amint észrevettük, hogy Iines összekente magát fagylalttal. Kuncogott. Minervából kiszökött egy enyhe káromkodás, aztán mi is elnevettük magunkat.
A feleségem a blézerére vigyázva nekiállt letörölgetni Iinest. Én bűvészmozdulatokkal újabb és újabb zsebkendőket varázsoltam elő a zsebemből, és a gyerek bőrét nézve egészen meghatódtam: a fagylaltfoltok alatt tiszta volt, és tökéletes –
mennyi időbe telik majd, mire az élet otthagyja rajta első gonosz nyomát?
A fagylaltozóra egy parkoló teherautó vetett árnyékot. Ahogy elrobogott az ablaka elől, a beáradó fény furcsa ragyogásra lobbantotta a feleségem alakját. Felfedeztem, hogy a nyár folyamán Minerva bőre a homlokától a dekoltázsáig szeplőkkel pettyeződött. Lángoló vörös hajával és szép kerek formáival olyan volt, mint Gustav Klimt Danaéja, amelybe évekkel ezelőtt egy bécsi múzeumban szerettem bele.
Elfogott a vágy, hogy a vidám fagylaltparti közepette ölembe kapjam az őszi fényben lángoló jelenést, ujjaimat haja izzó parazsába mélyesszem, telecsókoljam szeplős bőrét, szoborszerű fülébe ziháljak mindent, amit valaha mondani akartam neki, és csak szorítsam a karjaim között, el ne engedjem, bárhogy is kapálózik.
Minerva az évek során kínzóan kiismert, és most sem maradtak előtte észrevétlenül forrongó érzelmeim.
Válaszul egy nehezen megfejthető tekintetben részesített, amely egyszerre tűnt hívogatónak és figyelmeztetőnek. Habár a feleségem manapság úgy olvas bennem, mint egy újságban, ő maga újra és újra megszökik a kísérleteim elől, hogy megértsem, mint az a Samuel Beckett-vers, amelyet felolvasott nekem, amikor egyik éjjel könyvvel a kezében találtam rá a konyhában: szeretném pusztuljon el szerelmem / hulljon eső a temetőre / és az utcákra ahol járok / siratva őt aki azt hitte szeret.[1] Minerva tekintetében megvillant egy rejtett gondolat, mely mindkettőnkön túlmutatott. Már korábban is láttam. Zajlott valami az elméjében, aminek valahogy hozzám volt köze. Ijesztőnek tűnt a másik gondolataiban lenni – jó érzés volt, de olyan ijesztő, hogy azt kívántam, bárcsak valami máson gondolkodna.
Aztán csücsöríteni kezdett a szája. Szeplős bőrére kiült egy ígéret. Voltaképpen követelés. Ajka hangtalan szavakat formált. Én tovább adogattam a zsebkendőket, előbb lángoló arccal, aztán mosolyogva, és ki-kibuggyanó vidámságom Minervára is átragadt.
Négy évvel ezelőtt visszatért házasságunkba az öröm. Az ember nem tudja megváltoztatni a másikat, önmagát is aligha, de ahogy a fagylaltozóban is bekövetkezett, a fény, amelyben éltünk, megváltozott, és hirtelen megláttuk, hogy amit már kezdtünk lebecsülni, édes volt, és értékes. Közös elhatározással felhagytunk a védekezéssel – ez volt a meghívónk a kis Iines számára.
[1] Samuel Beckett: „Dieppe – 4” (francia változat). In: Samuel Beckett: Versek. Angol/francia/magyar nyelven. Budapest, Orpheusz – Új Mandátum, 1996, 97. Báthori Csaba fordítása.
