Izzy egy hatalmas kastélyt örököl Skóciában. Híres főzőiskolát végzett, és tele van tervekkel: tudja, hogy felújításra szorul az épület, de különleges butikhotelt szeretne kialakítani. Ám az anyukája már meghirdette a kiadó szobákat, sőt flancos fogásokat ígérve vendégeket is előjegyzett karácsonyra. Izzy erre nem volt felkészülve. Ráadásul a konyhába egy ismeretlen férfiba botlik. Mitévő legyen? Olvass bele Julie Caplin új regényébe!
Julie Caplin: Karácsony Skóciában (részlet)
Első fejezet
Miközben kiemelte a bőröndjét az autó csomagtartójából, Izzy csattogásra lett figyelmes. Felnézve egy kalózzászlót pillantott meg a kastély tetején. A csattogást a zászlót a rúdhoz rögzítő kallantyúk fémes csilingelése és a magasban tovasuhanó egerészölyv vijjogása kísérte.
A fejét csóválta a félárbocra eresztett lobogó láttán. Mert egy kastély elképzelhetetlen kalózzászló nélkül. Ugyan mi más illett volna hozzá? Az anyja ilyen ügyekben maga volt a törvény.
Felkapta az évtizedes használattól kopott bőröndöt, betolta a hatalmas, veretes faajtót, és az egyenetlen, számtalan ősi titkot rejtő kőpadlóra lépett. Szélesen elmosolyodott. Ő, Izzy McBride most már hivatalosan is a Kinlochleven-kastély kizárólagos tulajdonosa! Vajon milyen ördög szállhatta meg néhai Bill bácsikáját, hogy őt nevezte meg örökösnek? Mindenki arra számított, hogy a kastély majd Bill keleti parton lakó unokatestvérére száll, aki a temetésen nem adta jelét, hogy sértette volna a végrendelet.
Izzynek most semmi másra nem volt szüksége, csak egy csésze teára. Az utóbbi huszonnégy órát utazással töltötte. Írországban volt a híres Killorgally Főzőiskolában egy hathetes tanfolyamon, és most, hogy hazaért, nem tudott másra gondolni, csak a teára, meg arra a nevetségesen túlárazott skót vajas kekszre, amelyet az edinburghi repülőtéren vásárolt. Ahogy Xanthét ismerte, biztosra vette, hogy a konyhában nem lesz ennivaló. Az anyja egyrészt nem tudott főzni, másrészt nem nagyon érdekelték az ételek. Cigarettán, ginen és salátákon élt.
Ezért is lepték meg annyira Izzyt a konyha felől áradó finom illatok. Talán mégiscsak alábecsülte az anyját.
– Helló, Xan… – kezdte, de ajkára fagyott a folytatás. A nagy, fekete Rayburn tűzhely előtt egy széles hátat látott, ami semmiképpen sem lehetett az anyjáé. Amikor a hát tulajdonosa megfordult, Izzy egy majd százkilencven centis, kócos, kopott farmert és vastag kötött pulóvert viselő férfival találta szembe magát, akinek a szeme kékebb volt, mint a tenger.
– Helló – mondta a férfi, miközben szabad kezével kisimított egy rakoncátlan tincset a homlokából. A másik kezében fakanalat tartott, amellyel a serpenyőben fortyogó valamit kavargatta.
– Nahát! Be tudta indítani! – Izzy a tűzhely felé biccentett. Neki, hiába próbálkozott, egyszer sem sikerült.
– Igen – válaszolt a férfi mosolyogva. – Igaz, meg kellett néznem a YouTube-on, és utána már csak be kellett szereznem a videóban javasolt gyújtóst.
Izzy bólintott. Ez neki is eszébe jutott, de nem akart, úgymond, csaláshoz folyamodni.
Egy valamire való kastélytulajdonostól elvárható, hogy segítség nélkül is be tudjon gyújtani a saját fatüzelésű tűzhelyébe.
– Ne haragudjon, de ki maga? – kérdezte talán kissé nyersen, de nem mindennap esett meg vele, hogy hazatérve egy borotválatlansága ellenére is filmsztár külsejű idegent talál a konyhájában. A férfi igéző kék szemét okolta a faragatlannak tűnő kérdésért.
Az idegen felvonta a szemöldökét. De nem is akárhogyan! Elég volt egy pillantást vetni rá, és az ember tudhatta, hogy nincs hiányában magabiztosságnak.
– Ross Strathallan vagyok. És maga?
Izzy a fáradtságtól kótyagosan azon tűnődött, mi a fene történik az otthonában, de mivel szinte gondolkodni sem bírt, és az agya gyurmává változott a kék szempártól, nem tudott előállni semmivel.
– McBride vagyok – makogta végül. – Izzy McBride.
A férfi szemén látszott, hogy nemigen tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, így, mielőtt visszafordult a tűzhelyhez, csak annyit mondott:
– Örülök, McBride, hogy megismerhetem.
– Öö… bocsásson meg – folytatta Izzy a makogást, látva, hogy a neve semmiféle reakciót nem váltott ki a férfiból. Jóllehet távol volt egy ideig, de a kastélynak mégiscsak ő a tulajdonosa, és továbbra sem volt számára világos, hogy mit keres egy Ross Strathallan nevű idegen az ő konyhájában.
– Igen? – kérdezte férfi olyan hangon, mintha ő akarna segíteni Izzynek. Lazább nem is lehetett volna. Nemcsak önmagával tűnt roppant elégedettnek, hanem a helyzettel is. Az a fajta férfi volt, akinek, miután pontosan tudta, hol a helye, még csak arroganciára sem volt szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Mindemellett volt benne némi visszafogottság. Mintha falat húzott volna maga és a világ közé.
Izzy nem akart ismét udvariatlan lenni, de akkor is tudnia kellett, hogy mit keres a férfi a konyhájában.
Abban a helyiségben, amellyel tervei voltak. Ez volt a kastély szíve, amit el akart zárni az idegenek elől. Magának akarta teljes egészében. Alig volt olyan pillanat az írországi tanfolyamon, amikor ne jutott volna eszébe az otthoni birodalma. Szinte égett a vágytól, hogy mielőbb átvegye, és elkezdjen gyakorolni arra az időszakra, amikor a kastély alkalmassá válik fizető vendégek fogadására. Az, hogy most egy idegen tevékenykedett ott, ahol neki kellett volna, nem volt helyénvaló.
– Mit csinál maga itt? – kérdezte kihívóan, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Ő általában türelmesebb volt, az anyja mellett annak is kellett lennie.
A férfi ismét felvonta azt az irritáló szemöldökét.
– Éppen vacsorázni készülök. – A fakanalát ezúttal úgy emelte fel, hogy pár szem sült bab is rajta maradt.
Izzynek nehezére esett, hogy fel ne horkanjon. Ott, ahonnan jött, a sült bab nem minősült vacsorának. Írországi oktatója, Adrienne Byrne, egyenesen szentségtörésnek minősítette volna.
– Miért? – kérdezte.
– Azért, mert éhes vagyok – felelte a férfi lassan, tagoltan. Úgy, ahogy egy idiótához szoktak beszélni.
Izzy szeme elkerekedett. Lehet, hogy a férfi viccnek szánta, de ő nem találta humorosnak a választ. Ingerülten felsóhajtott, és az arcára erőltetett egy mézédes mosolyt.
– Azt értem. A kérdésem az, hogy miért ebben a konyhában készíti el a vacsoráját. Miért ebben a házban? Egyáltalán, mit keres itt?
– Itt lakom.
– Az nem lehet.
– De igen.
– És mióta, ha szabad kérdeznem? Vagy tudja, mit? – emelte fel Izzy a kezét. – Ne is válaszoljon. Nem érdekel. Nem maradhat itt. – Arra gondolt, hogy más körülmények között nem rúgna ki egy ilyen vonzó férfit. Aki ráadásul megbízhatónak tűnt, és persze rendíthetetlennek is. Nem mintha Izzy korábban bedőlt volna a rögbijátékosokat is megszégyenítő alkatnak. A való világban semmiképp. Mert egyébként, titokban, nagyon is forró fantáziálásra késztette Jamie Fraser Az idegenben.
– Már elnézést, de ezt nem maga dönti el. Miért nem beszél a háziasszonyommal, Xanthéval? Ő itt a tulajdonos.
– A háziasszonyával? – kérdezett vissza magas, már-már sipító hangon Izzy. – Azt akarja mondani, hogy maga beköltözött ide? Mikor? Hogyan?
– Úgy, ahogy az emberek többsége be szokott költözni valahová. Hoztam magammal pár dobozt meg bőröndöt. Ja, és egy szobanövényt is, ha jól emlékszem. – A férfi szája, talán mert humorosnak gondolta önmagát, megrándult. Izzy a legszívesebben behúzott volna neki egy nagyot, bár gyanította, hogy az ökle visszapattant volna a gránitkeménynek tűnő mellkasról. Nem mintha bárkinek is behúzott volna már életében, kivéve azt az egy alkalmat, amikor Philip bejelentette, hogy eljegyzett valakit. De Izzy erre most gondolni sem akart.
– Tudhattam volna – motyogta. – Hogy tervezi, meddig marad? – kérdezte kicsit hangosabban.
– Három hónapig, vagy valamivel tovább. Bár arról volt szó, hogy a pénzemért csendet és nyugalmat kapok. – Ha a célzása nem lett volna elég egyértelmű, még a szeme is elkeskenyedett. Aztán visszafordult a serpenyőjéhez, leemelte a Rayburn platniján piruló két szelet kenyeret, rácsúsztatta őket egy mélytányérra, ráborított egy egész konzervdoboznyi sült babot, és leült az asztal mellé, hogy mindezt megegye. A már korábban odakészített nagy bögre teát arra használta, hogy megtámassza a Kindle könyvolvasóját, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.
Izzy azonban nem tágított.
– Három hónapig? Szó sem lehet róla! Nem akarok udvariatlan lenni, de tényleg nem maradhat itt. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy vendégeket fogadhassunk. Mielőbb el kell mennie.
– Csak ismételni tudom magam. Beszéljen Xanthéval – felelte az idegen idegesítő nyugalommal. Aztán bekapcsolta a könyvolvasóját, és mintha Izzy ott sem lett volna, olvasni kezdett.
– Pontosan ezt fogom tenni – mondta Izzy. A hangja olyan volt, mint egy vérig sértett kölyöké.
Megölöm az anyámat, gondolta dühösen. Mégis mit gondolt?
Még nem álltak készen fizetővendégekre, olyanokra meg pláne nem, akik főztek is magukra. Minek nézte az anyja a kastélyt? Diákszállónak, esetleg éjjeli menedékhelynek? Még rengeteg munkát kellett elvégezni ahhoz, hogy szobát adjanak ki, de őt egyébként sem ez érdekelt igazán, hanem a konyha. Úgy tervezte, hogy az lesz az ő helye, ahová, ha egyszer be tudja indítani a Rayburnt, visszavonulhat a ház zajától, de leginkább az anyjától. Erre mit lát? Azt, hogy egy idegen a távollétében birtokba vette az ő helyét. És Izzy ennek egyáltalán nem örült.
Ráadásul korgott a gyomra az éhségtől, és a babnak ínycsiklandó illata volt. Nagyot szippantva a konyha levegőjéből a tűzhelyhez lépett, és kivette magának a maradékot. Bár a férfi értetlenül nézte, hogy mit csinál, leült vele szemben, és kanalazni kezdett. Nem hagyhatta, hogy kiebrudalják a saját konyhájából!
– Egyen csak nyugodtan – mondta a férfi, bősz pillantásokkal méregetve Izzy tányérját. – Ha akarja, szívesen kinyitok még egy doboz babot. Rengeteget hoztam magammal. Majd levonjuk a szoba árából.
Izzy nagy csörömpölés közepette a tányérra ejtette a villát. Egek! Micsoda zavarba ejtő helyzet! Feltételezte, hogy a szobaárban, amit a férfi fizet, az étel is benne van. Hát szemernyi szégyenérzet sem szorult az anyjába?
Bármilyen dühös volt is, nem látta értelmét, hogy felelősségre vonja Xanthét. Már csak maga miatt sem. Felment volna a vérnyomása, és azt nem akarta. Így inkább visszaviharzott a folyosóra, elrohant a falakat díszítő agancsok és horgászbotok előtt, és a nyitott verandára érve felkapott egy vízálló dzsekit. Friss levegőre volt szüksége. Belebújt, majd nekifeszült a nehéz faajtónak, és kilépett kavicsos kocsifelhajtóra. Ott vett egy mély, megnyugtató lélegzetet, és a díszfák és bokrok között kanyargó ösvényen elindult a közeli láp felé.
A nap már alacsonyan járt az égen, talán csak egy óra volt alkonyatig. A felhők rózsaszínbe hajló pereme ugyancsak a napnyugta előhírnöke volt, de Izzyt nem érdekelte, hogy közeleg a sötétség; szüksége volt rá, hogy a levegőn legyen. Írországi tartózkodása alatt megtanulta, hogy
míg az étel a testet táplálja, a természet közelsége a lelket.
És neki most erre az utóbbira volt nagyobb szüksége. Húszpercnyi tempós séta után megállt, és amikor egyenletesebbé vált a légzése, visszanézett az útra.
A kora este arannyal vonta be a tájat, látványos hátteret festve az ősz rozsdás, égett narancs és rubinvörös színkavalkádjához. Izzy szívébe szabályosan belemart az öröm, és kiszorította belőle a korábbi ingerültséget. Büszkeség, izgalom és rettegés kavargott benne, ahogy végignézett a Kinlochleven-kastély durva kövekből épített, a környező lombok barnássárgájával és halvány rózsaszínjével egybeolvadó falain. A hatalmas építmény mögött, ameddig a szem ellátott, az ősz színeiben pompázó hegyvonulat vigyázta a horizontot, amelynek a képe, fokozva a drámai hatást, visszatükröződött a Loch Leven mozdulatlan vizén.
Zsindelyborítású, kúp alakú tetőjével, őrtornyaival és lőréseivel a tizenkilencedik századi skót kastély a romanticizmus és a jólét tovatűnt emlékét idézte a fenségességével és azzal, ami a pompájából megmaradt. És ez most az ő új otthona, és az is marad, gondolta, míg rájuk nem szakad a tető. Ezt akarta mindenáron megakadályozni.
Leült egy kidőlt fa tönkjére, a tenyerébe támasztotta az arcát, és azt a szépséges örökséget nézte, amelynek egyik napról a másikra az őrzője lett. Meg kell tartania az épületet a jövőnek, és ki kell találnia valamit arra, hogy a kastély el tudja tartani önmagát. A nagybácsikája egyvalamiben hajthatatlan volt. Nem akarta, hogy a birtokból egy tenyérnyit is eladjanak, ezért is hagyta inkább Izzyre, mint az anyjára vagy a keleti parton élő kuzinjára. Izzynek azonban csak egyetlen ötlete volt arra, hogy bevételre tegyen szert: egy kicsi, családias hotellé alakítani a kastély arra alkalmas részeit.
Ez rengeteg tennivalóval járt, de a legtrükkösebb kihívást az anyja jelentette. El sem tudta képzelni, mily módon tarthatná kordában. Azzal, hogy befogadott a kastélyba egy idegent, a szokásosnál is jobban elgaloppírozta magát. Olyan ember volt, aki bár még járni sem tudott, máris futni akart, mégpedig olimpiai csúcsokat veszélyeztető sebességgel. Senki sem értette, hogy Izzy kitől örökölte a józan eszét, mivel rég elhalálozott apja sem a megfontolt, felelősségteljes gondolkodása miatt maradt meg az utókor emlékezetében. Ha hinni lehet a krónikáknak, egy traktorversenyen vesztette életét, a házuk előtt kialakított versenypályán, amikor Izzy még csak ötéves volt.
Amikor úgy gondolta, hogy eleget marcangolta önmagát, a telefonja kijelzőjére pillantott. A WhatsApp-csoport, amely az írországi főzőtanfolyam diákjaiból állt össze, látványosan felélénkült, miután elküldte nekik az üzenetét.
Nyitókép: Portré forrása - harpercollins.com
