Parti Nagy Lajosnak a líra, a dráma és a széppróza műfajaiban évtizedek óta egyaránt a legjobbak között van a helye. Hősöm tere című szatírájának író hőse - egy padlásszoba lakója - különös, nem kívánt kapcsolatba kerül szomszédaival, akik alakzatba rendeződve járnak, bakancsot és pisztolytáskát hordanak, egyre bátrabban randalíroznak és zsarolnak, holott biológiai identitásukat nézve egyszerűen csak galambok volnának. Élükön Tubica Cézár, aki nemcsak ambiciózus hatalmi terveket forgat fejében, hanem szervátültetési kísérleteket is vezet, továbbá kidolgozza a palomizmus ideológiáját. A Hősöm tere az első megjelenése óta eltelt két évtizedben sem vesztett erejéből: egyszerre aktuális és általános érvényű, döbbenetes erejű szatíra, mindez Parti Nagy ötletgazdag nyelvével és páratlan humorával.
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere (részlet)
– a Tisztabúza Éjszakája –
Tubica és klánja nem jelentkezett többet, és ez nagy könnyebbség volt, be kell vallanom.
Halotti csönd volt a padlástérben, a folyosón,
ha nem foglaltam volna el magam a pakolással, akár vészjóslónak is érezhettem volna. Négy napom volt e munkára, rengeteg idő, hisz a lakást bútorozva béreltem, a könyvektől eltekintve alig volt holmim, és az a kevés is, mint valami kopott, rutinos segédszemélyzet, útrakész batyukká, bőrönd- és sporttáskaszerű tárgyakká hamar összeállt.
Bár olykor fél órákat is álltam mozdulatlanul hallgatózva, egyre jobb lett a kedvem, s a hét végére ismét megkísértett a gondolat, hogy vajon nem álom, legalábbis valami álomszerű írói idegláz, képzeletvihar volt-e mindaz, amit az utóbbi hónapokban megélnem adatott.
Barátaimat, kiknek segítségét inkább kedvességük, mint a munka volumene és sürgőssége indokolta, legalább egy pakolással összekötött búcsúkoccintásról nem lehetett lebeszélni. Utolsó este bort hoztam, vodkát, és üldögéltünk kicsit a ládákon, dobozokon. Bőven és összevissza ittam, s a dolognak meglehetősen nagy feneket kerítve, elmondtam nekik ezt-azt a padlástéri szomszédaimról.
Az ötletnek kijáró figyelemmel hallgattak. Önkéntelenül lehalkított hangomat, kiütköző verítékemet az előadás, illetve az írói játék részének tekintették, és meglehetősen élvezték.
Mikor írod meg, kérdezték.
Ez nagyon jó, ezt azonnal tessék megírni, mondták, és nevettek, borzongtak, veregették a vállamat. Egyikük odament a falhoz, hallgatózott egy darabig, majd fura mosollyal visszaült.
Az a baj, akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan tudtam, hogy mit válaszoltak volna rá; hát persze hogy nem vicc, mondták volna kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a színtiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban, egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia mint a tehetetlenség fegyvere, és a többi, és a többi.
Erősködhettem volna, de nem volt kedvem tovább bonyolítani a dolgot, a részegség nagyvonalúvá tett, hát inkább velük tartottam, részt vettem az ötletem gyors kiszínezésében, és ettől már-már jókedvem támadt. Hidd el, mondta egyikük, ebből egy swifti szatírát lehet írni. Nagyjából ennyit tudok felidézni, fogalmam sincs például, hogy egyáltalán kikísértem-e a barátaimat. Ezután elszakadt a film, reggel a dobozok tetején ébredtem, betakarva a kidobásra ítélt, rongyos irhabundámmal.
*
Amire legközelebb rendkívül világosan visszaemlékszem, az a másnapos téblábolás. Hogy szörnyen érzem magam, mint akit szétfűrészeltek és ledaráltak. Hogy sietős takarítás nyomait veszem észre a fürdőszobában és a konyhában – éjjel hányhattam is –, érzem az alkoholszagot, mely átható, fehér fénnyel világít. Hogy ténfergek a holmijaim között, még leradírozom a falról a fülem és a milliószor odaszorított fél arcom nyomát, aztán el-elbóbiskolva várom a megrendelt költöztetőket.
Hogy az utolsó pillanatban, mintegy pótcselekvésként eszembe jut, mielőtt itt hagyom, meg kéne nézni a fridzsider mélyhűtőjét, bár emlékezetem szerint egyáltalán nem használtam. Látom magam, ahogy egy csavarhúzóval kikaparom az ajtó hasadékából a zúzmarát, ahogy kinyitom, és egy levágott, csonttá fagyott galambfejet találok benne. Vonalas irkalapba van csomagolva, s azt írták rá házfelügyelőnk szegletes betűivel, hogy Így jár minden palomista!!! A papírnak lőpor- és Domestos-szaga van.
Ilyesmikre emlékszem, s hogy ordítva, potyogó könnyekkel hánytam ismét, és csak a kaputelefon búgására szedtem össze magam. A hűtőszekrényt becsuktam, a zúzmarás csomagot elrejtettem az utolsó fekete nejlonzsákba, melyet – miután minden holmimat lehordtuk, s bezártam magam után a lakást – kidobtam az udvari kukák egyikébe. Siettem, várt a teherautó,
nem akartam és nem mertem nézni sehová,
különösen nem a házmester leplombált ajtajára és a fakó homokfoltra az udvar kövén.
Mégis, amikor a zöld műanyag tartályra rácsuktam a tetőt, nevetséges módon azt gondoltam, hogy erre az egész hihetetlen és gusztustalan történetre is fátylat boríthatok.
