A térkép szélén megírása óta nagyot fordult a világ - vagy mégsem? A novelláskötet szereplőihez hasonló lecsúszott figurákat mindnyájan ismerünk valahonnan: a térkép szélére szorult, a rendszerváltás után elszegényedett, talajt vesztett emberek ők. Életükből hiányzik a remény, belőlük ugyanakkor nem hiányoznak az érzelmek, a vágy egy emberibb sors után. Helyzetük ezért tragikus. Tar Sándor nem dramatizál, egyszerűen csak leír, történetei ettől lesznek még megrendítőbbek.
Tar Sándor: A térkép szélén (részlet)
Rácsai Ernő valósággal szerelmes volt Dórikába, annak előtte ugyan soha életében nem hallotta a Dóra nevet, ha esetleg hallja, akkor sem lett volna benne biztos, hogy ez fiúnév-e vagy lánynév, ami utólag nevetséges, hiszen annyira nőies, mint maga Mészárosné.
Aki erősen molett, asszonyosan telt testtel, zsírosan lágy, de harsány hangján árulta a kapu alatt saját sütésű, forró lángosait, a hűvös, fagyos időben is egy szál póló fehérlett kipirosodott bőrén, és mindig mosolygott, nevetett. Maga lakik itt, kérdezte egyszer a férfitól, én, vallotta be Rácsai megrendülve a bizalmas női érdeklődéstől, és ki maga, faggatta tovább az asszony, Rácsai, válaszolta bizonytalanul a férfi, és mit csinál, kérdezte tovább Dórika, tudja, énekeltem, most meg rokkantnyugdíjas vagyok. Rokkant? Dórika huncut szemvillanással nevetett,
és mibe rokkant meg?
Az éneklésbe? De már ment is a kapu elé, a járdára tette kis asztalát, rajta tiszta, fehér kendővel letakart tál, tele lángossal. Rácsai pedig kitárta az ablakot, pedig hideg volt, hogy jobban lássa, legszívesebben az asszony mellé állt volna a csikorgó, reggeli hidegben, hogy megvédje mindentől, mindenkitől. Hol énekelt, kérdezte egy másik alkalommal az asszony, úgy látszott, tényleg érdekli, sok helyen, mondta Rácsai, még az Aranybikában is. És miket énekelt? Olasz slágereket, meg ami jött. Énekel majd egyszer nekem is? Bármikor, rebegte Rácsai elérzékenyülve, ennyi boldogságra ilyen rövid idő alatt nem számított. Most be is csukta az ablakot, ezt nem lehetett tovább bírni.
Mészárosné akciója a kapu alatt nem tartott sokáig, öt-tíz perc alatt eladott mindent, ismerték már, törzsvevői voltak, akik türelmesen vártak a ház előtt, azt sem bánták, ha lekésik a buszt, majd jön egy másik, de Dórikából nincs több, őt már csak holnap láthatják, és akkor nincs lángos, nincs az a kedvesség, élet, ami megszínesítette számukra a reggeleket. Különösen a hűvös, fagyos napokon volt üdítő látvány az egy szál pólóban sürgölődő, piros arcú asszony, mikor a hidegtől az ember inkább összemegy, na, ő nem, akiknek nem jutott lángos, azok számára is volt egy mosolya, nevetése, és az is valami. Rácsai úr egyetlen napot sem mulasztott el, a nyitott ablakban könyökölve szívta be a meleg tészta illatát, a látványról nem is beszélve. Ez az ablaknyitás amúgy is időszerű volt reggelente, hogy kiszellőzzön egy kissé a lakás, Rácsai egy a börtönökben használatos küblihez hasonló szobavécét használt, melynek tartalmát reggelente kevés vízzel felhígítva az ülőkád lefolyójába öntötte, majd leöblítette egy fél vödör vízzel, mégis maradt egy kis szag a levegőben, amit ő is csak akkor érzett, ha kintről jött be a lakásba.
Beköltözéskor, érdeklődésére, hogy tudniillik hol könnyíthet majd magán, a lakómegbízott a közeli presszó vécéjét ajánlotta, majd ő beszél a tulajdonossal, ígérte, de ha sürgős, az udvar végében van egy amolyan falusias árnyékszék, a lakók is azt használják, ha kint, a kocsik között tüsténkednek, ez tehát tulajdonképpen nem probléma. Az egykori házmester egyébként a szomszéd lakásba járt piszkolni, akik nem merték bezárni előtte az ajtót, különben is minden lakáshoz volt kulcsa, de
Rácsai beláthatja, hogy azok az idők elmúltak.
Rácsainak tulajdonképpen nem volt idegen vagy kellemetlen ez az illat, nyolc évet töltött a börtönben gyilkosságért, mert egy kocsmai verekedés során a rendőrök érkezésekor épp nála volt a kés, amúgy soha nem járt késsel, de sajnos részeg volt, másnap és a tárgyaláson alig emlékezett valamire. Zavart is volt, az előzetesben szigorúan bántak vele a társai, a bíró előtt hosszasan kellett magyarázkodni, a testén látható külsérelmi nyomok nem a rendőröktől származnak, hanem a behemót Mohácsitól, bár ebben sem volt biztos, abban a tumultusban hol innen, hol onnan kapott egy pofont. Most beleegyezően bólintott az ajánlatokra, ami a vécézést illette, a lakómegbízott vagy képviselő pedig megkönnyebbülve fellélegezhetett. Ez egy balek, mondta otthon a feleségének, csak ki ne józanodjon.
Rácsait nem kellett félteni a kijózanodástól, merthogy az emlékezetes eset óta nem ivott, akkor is a rajongói hívták meg, a Vadászkürt étterem törzsvendégei, zárás után, Rácsainak szép, fátyolosan zengő hangja volt, ezt többen mondták, rezegtetni is tudta, később a Méhlepénynek becézett, hajnalig nyitva tartó cigánykocsmában is elénekelt néhány olasz dalt, művész úrnak szólították, majd az adott pillanatban valaki a kezébe nyomta a kést, a pénzét viszont maradéktalanul elvitték. Csak így lehetett, mert Rácsai azelőtt soha életében nem verekedett senkivel, inkább őt verték, nem is értette ezt az egész gyilkosságdolgot, de az ügyész, az a szép, művelt úriember olyan meggyőzően magyarázta el, hogy igazat adott neki, bár pontosan ma sem tudja, kit ölt meg és miért, de hát az élet bonyolult, és
nem kell mindent belőle megérteni, mert az ember beleháborodik.
Rácsainak amúgy is olykor kimaradtak bizonyos dolgok az emlékezetéből, volt úgy, hogy bement valahová, majd hirtelen elfelejtett mindent, legfőképpen azt, hogy miért ment oda. A börtönben jól érezte magát, biztonságban volt, fűtöttek, rendszeresen étkezett, és nem kellett albérletet fizetni. A cellatársakat hamar megszokta, igaz, néha verték, és minden egyéb, a kinti életben szokatlan, az elején még kellemetlen aktuson is átesett, de ő úgy fogta fel, hogy legalább törődnek vele, és ha a többieknek örömet okoz, az is lehet, hogy szeretik. Bent Matracnak hívták, neki még nem kellett fekáliát ennie, mint az utána érkező újaknak.
Lehet, hogy Mészárosné is szereti, ennek már a gondolatára is hihetetlen izgalomba jött, az asszony ugyanis valamelyik nap feldobott neki egy lángost, épp el tudta kapni a párkányon, hogy vissza ne essen, faljon, kiáltotta Dórika vidáman, olyan szikkadt maga, mint a kútágas!
Rácsai erre a váratlan gesztusra nem volt felkészülve lelkileg,
így aztán csak hápogott, fogta a melegen illatozó tésztát, az arcához szorította, aztán kereste a helyét, hová is tegye, végül berakta a szekrénybe a fehérneműk alá, ahol a kis pénze is volt. Istenem! Le kellett feküdnie gyorsan, mert ezt nem lehetett ép ésszel kibírni, majd ahogy lefeküdt, rögtön rátört a vágy, ami elaltat és a képzelet határtalan világába repít, álmában Dórika hajtotta fel a pokrócát, és tette magáévá a többiek félhangos egyetértése mellett, majd mikor gyönyörét lelte, hanyatt fordította a férfit, és megcsókolta a száját. Nem is, először a mellét, utána az álla alatt, a valamikori fojtogatás miatt még mindig érzékeny gégéjét, Rácsai annak idején a cellában is énekelni próbált, de ott senki nem tudott olaszul. Ő sem, de eltanulta a rádióból, a Voláre volt a kedvence, aztán a Kome prímá, az Íjo, szono íjo, most, hogy csatakos álmából felébredt, úgy gondolta, megpróbálja, mert a rég elfelejtett boldogság úgy tört rá, mint mikor annak idején a zenekar vezetője beintett, te jössz. A Volárét játszották a fejében, ő pedig az olasz énekes akkor még szokatlan hajlításait utánozva rákezdte, és sikerült. Ezt fogja először elénekelni Dórikának. Aztán pedig mindent. Az udvarra néző ablakhoz ment, de nem látott senkit, az utcán a buszra vártak, a bejáratnál ismét senki, viszont mindenképpen tudnia kellene, hol lakik Dórika. Arra gondolt, elindul a házban, és kideríti, de fogalma sem volt, mit tegyen, ha megtudja, ha ott áll majd az asszony ajtaja előtt, esetleg kopog is vagy csenget, mire a nő kinyitja az ajtót, ő pedig el fog süllyedni a szégyentől. Nem, nem. Majd. Valahogy érezte, hogy Dórika lesz az, aki kezdeményez, neki csak várnia kell türelmesen, az idő mindent megold.
