Deutsch Ábrahám aradi vegyesboltjából három generáció alatt egy óriási gabona- és cukoripari nagyvállalkozás fejlődött ki az Osztrák-Magyar Monarchia idején. A 20. század elején bárói rangra emelt Hatvany-Deutsch család tagjai fényűző palotákban éltek, műtárgyakkal körülvéve. Haladó politikusokként, tehetséges festőkként, írókként, és legendás hírű, többek között Ady Endrét, József Attilát támogató mecénásokként vonultak be a történelembe.
Az 1938-as zsidótörvények érvénybelépése után azonban a család több tagja az emigrációt választotta, és Amerika vagy Nyugat-Európa felé menekült. A Magyarországon maradt Hatvanykra nehéz sors, bujkálás, üldözés és nem egyszer halál várt. A szerző édesapja, Hatvany József, aki cambridge-i tanulmányai után 1947-ben hazatért egy szebb, új világ építésének reményében, hamarosan egy rémálom közepében találta magát, és 1952-ben, a Rákosi-korszak legsötétebb időszakában koholt vádak alapján börtönbe zárták. A szabadulását követő évtizedekben nemzetközi hírnévre tett szert a számítógépes tervezés és gyártás egyik kiemelkedő úttörőjeként. Legfontosabb hagyatéka mégsem a szakmai elismerésekkel és kitüntetésekkel mérhető, hanem azzal, ahogy az őt körülvevő emberek életét formálta, és ahogy ember tudott maradni minden körülmények között.
Hatvany Helga 1960-ban született Budapesten. Híres családjának ő volt az utolsó tagja, aki Magyarországon nevelkedett. Az 1980-as években tudományos konferenciákat szervezett, majd 1994-ben az Egyesült Államokba költözött amerikai férjével, akivel Budapesten ismerkedett meg. A Szilícium-völgyben egy nagyvállalatnál dolgozott nemzetközi üzleti koordinátorként. Az elmúlt évtized jelentős részében családja összetett történetének feltárásával és megírásával foglalkozott. Huszonnégy év alatt több helyen élt az Egyesült Államok mindkét partján, és az utóbbi öt évet Kanadában töltötte. Jelenleg Kaliforniát hívja otthonának. A szerző szeptember végén Budapestre látogat.
Hatvany Helga: Viharos idők - A Hatvany család legendás öröksége (részlet)
Kiváltság
Apám, Hatvany József Erik István, 1926. november 18-án látta meg a napvilágot. Feltételezem, hogy ő volt az első a családban, aki kórházban jött világra, Budapesten, az Üllői úti klinikán. Az vitathatatlan, hogy ezüstkanállal a szájában született. Fényűző és irigylésre méltó szociális és gazdasági helyzetbe csöppent, de a nemesi rang és a hatalmas vagyon hátrányokkal is járt. Rendkívül gazdag báróként, apám már kisbaba korában elszigetelődött a szüleitől. Nagyanyám köreiben elfogadott gyakorlat volt szoptatós dajkát alkalmazni ahelyett, hogy az anya szoptassa saját csecsemőjét, mint ahogy az is bevett szokás volt, hogy szinte teljes mértékben dajkák és nevelőkisasszonyok látták el a gyereket. Vera nagymamám délutánonként a nappali szobában ülve egy kis csengővel jelzett a dajkának, hogy behozhatja apámat. Amikor úgy érezte, hogy eleget tett anyai teendőinek, ismét megrázta a kis csengőt, és fia azonnal visszakerült a személyzet kezeibe. Nehéz megítélni, hogy ez a napi rutin okozta-e az első repedéseket kettőjük törékeny, és később kifejezetten viharos kapcsolatában, de az biztos, hogy nem alapozott meg egy erős kötődést anya és fia között. Józsefről eleinte néhány dajka, majd később több, egymást követő nevelőkisasszony gondoskodott. Mindegyikükről sokkal kedvesebb, melegebb emlékeket őrzött, mint szüleiről.
József sokkal közelebb állt az apjához,
mint Verához. Mivel mindketten kedvelték az egyszerű ételeket, szövetségre léptek nagyanyámmal szemben, hogy hozzájussanak olyan ínyencségekhez, mint például egy szelet zsíros kenyér sóval, pirospaprikával és vöröshagymával. Vera szerint az ilyen ételek csak a „köznép” számára voltak elfogadhatóak, nem illettek bárói asztalra. Nagyapám és apám összeesküvést szőttek a konyhai személyzettel, hogy nagyanyám háta mögött elmajszolhassanak néhány falatot. Sajnos a hagyma illata mindig elárulta őket.
Egyszer, az 1920-as évek végén, Vera elküldte Bertalant egy svájci gyógyüdülőbe, ahol szigorúan ellenőrzött diétára fogták, hogy megszabaduljon felesleges kilóitól. A próbálkozás hatalmas kudarcba fulladt. Bertalan rendszeresen kiosont ebből az elegáns, de nagyon korlátozó fogyókúrás üdülőből, és élvezettel fogyasztott bőséges vacsorákat, kellő mennyiségű finom borral leöblítve a város különböző éttermeiben. Amikor nagyanyám ellenőrzés céljából meglátogatta, Bertalan két számmal nagyobb ingben fogadta, és büszkén mutatta feleségének, hogy milyen bő a nyaka körül. Nem tudta becsapni. Vera csalódottan elviharzott. Hazatérését követően nagyapám sovány diétára volt ítélve, de ez sem tartott sokáig. Miután elfogyasztotta kis adag, unalmas és ízetlen vacsoráját, titokban megkérte a szakácsnőt, hogy hozzon fel egy adag igazi magyar ételt a dolgozószobájába, olyasmit, amit a személyzet evett. Az üres tányérokat a bútor mögött rejtette el, de a töltött káposzta vagy csirkepaprikás jellegzetes illata minden alkalommal leleplezte.
*
Hatvany Bertalan és Vera Hesselberger házassága rövid életű volt. Apám mindössze négyéves volt, amikor szülei különköltöztek, és alig volt öt, amikor kimondták a válást. Vera szinte egész házassága alatt az elfogadható szociális normák határait feszegette. Egy bulvárlap fényképészének sikerült megörökítenie egy cicaharcot Vera és egy fiatal színésznő között egy budapesti bárban. A két nő egymás haját cibálta, egy fiatalember figyelméért rivalizálva. Ez persze óriási botrány volt, és nagyapám számára az utolsó csepp a pohárban. A válás után apám Bertalannal élt, elsősorban ő nevelte, de a nyári szünidők nagy részét Verával töltötte a Balatonnál és különféle elegáns üdülőkben Európa-szerte.
Ifjú, elvált nőként Vera pazar társasági életet élt. Pest szívében vett egy mesés lakást, ahol az 1930-as évek budapesti arisztokráciájának színe-javát látta vendégül. Élvezte mindazt, amit az ország nyújthatott egy rendkívül gazdag, fiatal és vonzó hölgy számára. Számos afférja volt, állítólag még egy jól ismert politikus fiának is elcsavarta a fejét, de Vera zsidó származása miatt a kapcsolat nem volt fenntartható.
Nem csak Vera szerepelt a bulvárlapok oldalain. Bertalan is kivette részét a botrányokból.
Bármilyen valószínűtlennek hangzik, ismerve kifogástalan viselkedését és teljes közömbösségét a sportok iránt, egyszer egy véres kardpárbajba keveredett. 1935 őszén történt, amikor egy budapesti bárban töltötte az estét. Egy meglehetősen ittas férfi odajött hozzá, és megkérdezte, hogy táncolhat-e nagyapám hölgyismerősével. Mielőtt Bertalan válaszolhatott volna, a férfi verekedést provokált. A pincér azonnal szétválasztotta őket, de az akkori feudalista etikett szerint, ha két nemes ember között efféle inzultusra került sor, azt párbajjal kellett rendezni. A felek megnevezték segédeiket, akik fegyverként a kardot választották, és a „harc a teljes kimerülésig, de szúrás nélkül” formában állapodtak meg. Nagyapám és ellenfele egyaránt kisebb sérüléseket szenvedett.
*
Bertalantól elvárták, hogy részt vegyen a családi vállalkozásban. Minden délelőtt tíz körül kelletlenül megjelent a Concordia Gőzmalom irodájában, rakosgatta a papírokat, nagy felhajtást csinált, amikor talált egy nyelvtani hibát a cég idegen nyelvű levelezésében, és óriási unalommal végigült néhány értekezletet. Ismert volt rendkívül lassú beszédéről, így az igazgatótanács tagjainak sok türelemre volt szüksége, hogy megvárják mondatai végét, hiába rendelkezett nagyapám egy olvasott intellektuel kifinomult szókincsével. Bertalan rövid időn belül lemondott a Concordiánál betöltött feladatköréről, és
idejét valódi érdeklődésének szentelte: a magyar irodalomnak, az ázsiai történelemnek és kultúrának.
Fiatal, elvált férfiként nem vetette meg a késő éjszakába nyúló bőséges vacsorákat, a finom borokat, és a színes társasági életet sem.
Első ázsiai látogatása óta a keleti történelem és kultúra tanulmányozása nagyapám igazi szenvedélyévé vált. Sok, nagyra becsült történésszel vette fel a kapcsolatot, elolvasott mindent, amihez csak hozzáfért, és nagyon szorgalmasan képezte magát anélkül, hogy bármilyen hivatalos tanfolyamon részt vett volna ebben a témában. Aprólékosan tanulmányozta Kína és India ókori történelmét, érdeklődött az ott élő nemzetek eredete iránt, és mindennél jobban lenyűgözte művészetük és kultúrájuk. Az „Ázsia és a nacionalizmus” és a „Kínai és indiai zsidók” című cikkei magyar folyóiratokban jelentek meg a ’30-as évek elején. Bertalant a Magyar Orientalista Társaság titkárává választották, ahol számos előadást tartott kínai szobrokról, festményekről és porcelánról. 1935-ben jelent meg első könyve, az Ázsia lelke, mellyel díszdoktori címet szerzett a Pécsi Tudományegyetemen.
Nagyapám szülői rátermettsége ugyanakkor sok kívánnivalót hagyott maga után. Naponta mindössze egy órát töltött a fiával délutánonként. Csakúgy, mint kollégáinak a Concordiánál, apámnak is sok türelemre volt szüksége, hogy végighallgassa nagyapám hosszas történeteit és magyarázatait, mivel nagyon lassan beszélt. Mindazonáltal értékelte Bertalan hatalmas tudását a nemzetközi kultúra és történelem területén.
Nagyapámnak eléggé rendhagyó időbeosztása volt. Még javában aludt, amikor reggel a sofőr elvitte apámat az iskolába. Csak ebédre kelt felt. Délután hosszú fürdőt vett, és ilyenkor nevelte fiát a fürdőkádból. Az ajtót csak egy résnyire hagyta nyitva, ami épp elég volt ahhoz, hogy párbeszédet folytathasson apámmal, anélkül, hogy látták volna egymást. Miután befejezte a fürdést, és egyidejűleg eleget tett apai teendőinek, Bertalan felöltözött, elfogyasztott egy-két italt, többnyire skót whiskyt, és elment vacsorázni. Fiát a nevelőkisasszonyra és a ház többi személyzetére bízta. Ezért cseppet sem volt lelkiismeret-furdalása, de a sofőrt sajnálta, amiért annak az autóban kellett várakoznia az étterem előtt, főként télen, ezért hazaküldte villamossal, és a visszaúton magára vállalta az autóvezetést. Apám számos olyan alkalomra emlékezett, amikor hajnalban hangos csattanás verte fel álmából. A kelleténél több ital elfogyasztása után nagyapámnak nem mindig sikerült egyből behajtani a budai villájához vezető keskeny kapun. Gyakran elszámította a távolságot. Szerencsére nagyon kis forgalom volt Budapest utcáin az 1930-as években, különösen késő éjszaka. Csak az autója sérült meg.
Költészet
Hatvany Bertalan több szempontból is felkarolta a kortárs magyar irodalmat.
1934-ben megismerkedett József Attilával, a fiatal, feltörekvő költővel, aki az ország egyik legnagyobb tehetségének bizonyult. Szegénységbe született, mindennapos anyagi gondjai voltak, miközben skizofréniával küszködve a zsenialitás és az őrület határán egyensúlyozott. 1935 decemberében Hatvany Bertalan, József Attila, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc író, újságíró, valamint Cserépfalvi Imre könyvkiadó közösen alapított egy haladó szellemű irodalmi folyóiratot Szép Szó címmel. Legfőbb céljuk egy olyan kiadvány létrehozása volt, melyben József Attila versei megjelenhetnek. Bertalan finanszírozta a Szép Szót, és egyben annak szerkesztője is volt. A társaság vagy az ő lakásán, vagy Hatvany Lajosnál gyűlt össze. Nagyapám szerzőként is közreműködött, néha saját neve alatt publikált, de többnyire a Mondjuk János álnevet használta.
Nagyapám és unokatestvére, Lajos egyaránt támogatták Attilát anyagilag, mint ahogy sok más, feltörekvő és ígéretes költőt is felkaroltak abban az időben. De Bertalan volt az, aki kiállt Attila mellett az utolsó éveiben, amikor a skizofrénia felülkerekedett rajta. Nagyapám volt az, aki kimentette egy elmegyógyintézetből, amely kegyetlen kezelési módszereiről és börtönhöz fogható körülményeiről volt hírhedt. Inkább elhelyezte egy sokkal kényelmesebb szanatóriumban, a Sziesztában, és természetesen fedezte a költségeket. Rendszeresen látogatta Attilát, egészen korai, tragikus haláláig, mely vélhetően öngyilkosság volt, de egyesek balesetnek tartják.
Gyerekkoromban egyenesen nagyapám szájából hallottam, és később több, vele készült interjúban olvastam is, hogy
József Attilához fűződő barátságát tartotta élete legnagyobb eredményének,
arra volt a legbüszkébb. Évtizedek távlatából visszatekintve bántotta, hogy nem tudta nagyobb mértékben támogatni sem anyagilag, sem a mentális betegséggel való küzdelmében. Bertalan óriási megtiszteltetésnek vette, amikor Attila neki ajánlotta „Költőnk és Kora” című versét.
Apámnak is volt egy személyes emléke József Attiláról. Egyik nap, miután a sofőr hazahozta az iskolából, türelmetlenül várta az ebédet. Éhes volt. Nagyapám és Attila a könyvtárszobában ült, heves vitában elmerülve. Lehet, hogy irodalomról volt szó, lehet, hogy politikáról, de az is lehet, hogy valami másról. Apám egyrészt nem figyelt oda, másrészt túl kicsi volt még ahhoz, hogy követni tudja a társalgást. Egyetlen dolog foglalkoztatta: az ebéd. Egy kis idő elteltével, ami számára örökkévalóságnak tűnt, bejött az inas, és így szólt: „Báró úr, az ebéd tálalva van.” Nagyapám és Attila nem hagyta, hogy bárki félbeszakítsa beszélgetésüket, további jó néhány percig várattak magukra. Abban a pillanatban, amint az ebédlő küszöbéhez értek, hatalmas dübörgés közepette leszakadt a stukkós mennyezet, magával rántva a nehéz kristálycsillárt is. Sűrű porfelhő, vakolatdarabok és üvegszilánkok borították az ebédlőt. Bár az étkezés tovább késett, a két intellektuel szenvedélyes beszélgetése megmentett mindenkit a sérüléstől vagy valami rosszabbtól.
József Attilán és a Szép Szó többi társalapítóján kívül nagyapám közeli ismeretségben állt a magyar irodalom számos képviselőjével.
Bertalan és unokatestvére, Lajos, szintén jól ismerték a német regényírót, mecénást, és 1929-es irodalmi Nobel-díjast, Thomas Mannt.
Szívesen látták vendégül budapesti otthonaikban és Hatvanban is, valahányszor Magyarországra látogatott. Érdekes módon Thomas Mann fia, Klaus, Vera nagyanyám osztálytársa volt Münchenben. Talán Lajos, vagy talán Bertalan mutathatta be egymásnak József Attilát és Thomas Mannt, nem tudom, de az biztos, hogy valamelyik Hatvanynál, egy úgynevezett „szalon” alkalmából találkoztak. 1937 elején József Attila írt egy gyönyörű verset német barátja tiszteletére, „Thomas Mann üdvözlése” címmel, kifejezve aggodalmát a gyülekező felhők láttán, előre vetve a zűrzavaros időket, melyekkel Európa és Magyarország hamarosan szembesülni készült:
…mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
*
Apám kora gyerekkorát az Orbánhegyen töltötte egy szép, tágas, kertes villában, ahol népes háztartási személyzet állt nagyapám és az ifjú báró szolgálatára. Volt ott inas, szakácsnő, mosónő, takarítónő, sofőr, kertész és nevelőkisasszony. Nagyapám házában gyakran vendégeskedtek a kortárs magyar irodalom kiemelkedő személyiségei.
Könyvek ezrei borították a terjedelmes házi könyvtár falait.
A Ming-, Wei- és Tang-dinasztiából származó kínai szobrok és a IV. századból való indiai műtárgyak ékesítették a házat, olyan darabok, melyeket nagyapám első ázsiai körútjáról hozott haza 1925-ben.
Bertalan soknyelvű ember volt. Olvasottságának és műveltségének köszönhető rendkívül szabatos anyanyelve mellett folyékonyan beszélt angolul, franciául, németül, olaszul és spanyolul. Önállóan megtanulta a kínai és a hindi nyelvet, és értett héberül is.
Bár a formális neveltetés érzelmi szakadékot képezett apám és szülei között, ennek előnyeit is élvezte. Angol, francia és német anyanyelvű nevelőkisasszonyainak köszönhetően, József már tízéves korára folyékonyan beszélt három idegen nyelven. Miután befejezte az elemi iskolát, beíratták az egyik legjobb oktatási intézménybe, a Budapesti Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, mely akkoriban a „Minta” vagy „Mintagimnázium” névre hallgatott. A Trefort Ágoston Tanárképző Gyakorló Iskola, röviden Trefort, 1872-ben nyitotta meg kapuit, és még ma is Magyarország egyik legkiemelkedőbb iskolájaként tartják számon. Néhány diákja világhírre tett szert, mint például Kármán Tódor, Teller Ede és Bartók Béla. Apám egyik hajdani osztálytársa, Lax Péter, a New York University matematikaprofesszora lett, és 2005-ben megkapta a rangos Ábel-díjat, a matematikusok Nobel-díját. 2012-ben váltottam vele néhány e-mailt. Nagyon kedvesen írta, hogy apám úgy maradt meg az emlékezetében, mint egy kifogástalan modorú, fiatal arisztokrata úriember. Bár több mint hetven év távlatából nem tudott felidézni részleteket, arra emlékezett, amikor apám születésnapja alkalmából vendégeskedett nagyapám pazar budai villájában.
A szerző gyerekként a nagymamájával, Verával Cannes-ban 1965-ben
Amellett, hogy az országban elérhető legjobb színvonalú oktatásban részesült, apámnak módjában állt zenét tanulni és lovagolni is. Egyszer megkérdeztem, hogy miért hagyta abba a hegedülést. Azt mondta, hogy olyan mélyen elvágta a bal középső ujját, hogy megsérült az ideg, és többé nem tudta kezelni ezt a finom hangszert.
Imádta mindkét kutyáját. Az egyik, egy terrier, szívesen úszott vele balatoni nyaralásai alkalmával. A másik egy bernáthegyi volt. Sári – emlékezett apám – már a legkisebb morgással is képes volt az idegeneket távol tartani a háztól. Nem kellett ugatnia, puszta jelenléte is tekintélyt parancsolt.
Ez az idillikus életmód, a kiváltságos és gondtalan gyerekkor, a pompás villa a sofőrrel, szakáccsal, kertésszel, nevelőkisasszonnyal és a népes személyzet többi tagjával hamarosan a múlté lett.
Egyik pillanatról a másikra, mintha valaki kihúzta volna lába alól a szőnyeget, József élete drasztikusan megváltozott.
Barátai, osztálytársai, imádott kutyái egyszer csak eltűntek életéből. Megszokott környezetéből minden és mindenki egy csapásra emlékké vált.
A nyitóképen: Hatvany Bertalan a párizsi lakásában 1965-ben
