Nagy Gerzson 2020-ban megjelent, 22 novellát tartalmazó kötetében a kilencvenes évekbe, egy vidéki iskola és kollégium hétköznapjaiba utazunk. Van házibor, lázadás, vannak csajok és egy apa is, akinek jelenlétével, erejével és történetével meg kell küzdenie az elbeszélőnek. Egy másik meghatározó alak a kollégium nevelőtanára, Columbo, aki besúgóhálózatot tart fent. Nem véletlen, ha beugrik az Iskola a határon – Nagy írói világát Ottlik, Mészöly, Salinger, Camus alakította –, de itt Medve és Bébé beengedi a csajokat, a kazettásmagnón a Depeche Mode üvölt. A Délután apámmal második kiadásban jelent meg idén a Kalligram kiadónál. Olvass bele!
Nagy Gerzson: Délután apámmal [második kiadás], részlet
A körhinta
A körhinta egy bázis, stratégiai pont. Nyilvánvaló, mégis titkos rejtekhely. Kimegyünk szünetben egy rapid füstölésre, a kocabagósok az iskola földszinti vécéjébe vették be magukat, vágni lehet a füstöt. A körhintánál tiszta a levegő, a tanárok, bár tudnak a létezéséről, hiszen a körhinta melletti ösvény vágja le az utat a belváros felé, nem razziáznak erre. Még csak túlságosan el sincs rejtve az ösvényen haladók elől, különösen télen és kora tavasszal, amikor csupaszok a bokrok és a fák a parkban.
Mit képzel magáról ez a vén picsa, kiált felháborodottan Oli. Február van, nagyszünet, cigarettázunk. Hogy mindent megengedhet magának? Ritka kincs egy napos délelőtt. Arcomat a fény felé fordítom.
Miért ne engedne meg mindent, mondom. Ha nincs bátorságunk szembeszállni vele. Ha nyulak vagyunk.
Soma nem szól közbe. Csukott szemmel fekszik a deszkán, tarkója alatt a két keze, a cigi a szája szegletében. Élvezi a napsütést. Oli közel hajol, belerúg a bakancsába. Soma morog, de nem nyitja ki a szemét. Oli belerúg megint. Elmész a picsába, mondja Soma, ügyelve, hogy a cigi ne essen ki a szájából. Oli kifricskázza, a füstölgő csikk a kopasz bokrokhoz repül.
Anyád, Soma elintézi ennyivel, Oli diadalmasan röfög. Belerúg még egyet, de csupán szeretetből, csak hogy övé legyen az utolsó szó.
Oli magas termetű, lobogó, fekete sörényű fiú, nagypofájú, beszól a tanároknak, a felsőbb éveseknek is. Soma szótlanabb, megfontoltabb, de nincs olyan balhé, amiből kimaradna.
Korábban kettesben jártak ki, de az utóbbi időben engem is hívnak. Valószínűleg azért, mert azt hiszik, már dugtam.
Pedig sohasem hazudtam ezt nekik. Igaz, egyik alkalommal talán félreérthetően meséltem egy kalandomról, ami valójában meg sem történt, csak a képzeletemben.
A nyári szünetben nagyon össze akartam jönni egy lánnyal, aki az üdülőtelepen nyaralt. Házat béreltek a csatorna parton, mi meg odajártunk, hogy a vasúti hídról a vízbe ugráljunk. Esténként átbicikliztünk a telepre, söröztünk meg hülyéskedtünk az étterem hátsó, eldugott teraszán. Persze nem én tetszettem neki, és a barátnőjének sem, amit meg tudtam érteni, mert azon a nyáron gyilkos módon elburjánzottak az arcomon és a homlokomon a pattanások. Legszívesebben ki sem mentem volna az utcára, nehogy elhányja magát valaki. Arról a lányról fantáziálgattam az emeleti szobámban, ami estére felhevült, mint egy kemence, az ablakok tárva-nyitva, mégsem enyhült a meleg. De nem zavart a forróság, a lány izmos combját képzeltem magam elé, barnára sült bőrét a rövid, rugalmas teniszszoknya alatt. Ezt próbáltam elmagyarázni nekik, ezt az érzéki csalódást, mert tényleg olyan volt, mintha a lány ott volna, csatakosra izzadva, a karjaimban. Ezt érthették félre, mert azzal dicsekedtem, hogy háromszor vertem ki aznap éjjel, ők meg arra gondolhattak, hogy a csaj élvezett el annyiszor. Talán szándékosan értették félre, nem tudom. De ezután már nem volt bátorságom újra felhozni a témát, és nem is lett volna értelme.
Cicceg az őr a sarkon, Oli a csikket a tenyerébe fordítja, felegyenesedik, Soma is feltornássza magát a körhinta kormányán. Szőrmesapkás fej jelenik meg a kerítés mögött, Olinak széles vigyorra húzódik a szája, belöki a cigit a fogai közé, vicsorog. Mari az, a tesitanár, a kosárlabdaedzőnk, a bizalmasunk. Megmondtam ennek a köcsögnek, sziszegi Oli, ha Mari jön, ne ciccegjen, és érződik a hangján, hogy ez a kis tévedés súlyos következményekkel jár majd.
Mari körbekémlel, leül, de a deszkát hidegnek találja, ezért Soma hasára telepszik. Somának meg se kottyan Mari pehelysúlya, a napot viszont eltakarja előle. Átemeli az én ölembe, mint egy csomagot. Mari élvezi a helyzetet, velem még nem kezdett ki, új vagyok a csapatban, friss hús, zöldfülű. Olira sandít, természetesen a szemem láttára, ő pedig nyíltan visszakacsint rá.
A térdemen ül, felém fordítja az arcát, a szőrmekucsma eltakarja a homlokát. Hozzám ne érj, sziszegi, és feljebb csúszik a combomon.
Segélykérőn a többiekre nézek. Soma csukott szemmel napozik, Oli unottan a körmét piszkálja, mintha előre kitervelte volna az egészet. Adjál már cigit, mondja Mari, meddig várjak még. A zsebembe nyúlok, előkotrok egy szálat a csomagból. Int a fejével, hogy gyújtsam is meg. Szóval, erre megy ki a játék. Ahogy a gyufát előhalászom és tüzet csiholok, szorosan hozzám simul, elkerülhetetlen, hogy átkaroljam, a melléhez érjek, még ha nem is érzem a melle ívét a vastag télikabát alatt. Ő nyilvánvalóan érzi, és végül is a lényeg az, hogy gondolatban idáig eljussak.
Elönti a fülemet a vér, Mari beszívja a füstöt, elfordul. Jánoska, kipróbálunk bedobóban, mi a véleményed? Fel kéne szedned néhány kilót, mondja, és belemarkol a combomba. Megremegek, ez a körme volt. Olikám, te meg ne bagózzál annyit, árt a libidónak. Kiveszi a cigit a szájából, és óvatosan az ujjaim közé helyezi. Rúzsfoltos a filter. Menni kéne, srácok, hamarosan vége a szünetnek. Felugrik, elindul az ösvényen az iskola irányába.
Sötétszürke felhő úszik a nap elé. Soma felpillant, beméri a felhő méretét, sebességét, haladási irányát. Az órájára néz, felül. Három perc, mondja halkan. Három perc, abból fél perc az út vissza, kettő és fél percünk maradt. Forgatom a csikket, még meleg, nagyot slukkolok, a nedves, nyálas filteren szörcsögve áramlik át a levegő.
Nem mindenki ilyen, szólal meg váratlanul Soma. Eltelik egy kis idő, amíg rájövök, miről beszél. Ilyen szolgalelkű, folytatja. Sokan vannak, akik igenis érzik, hogy tenni kellene valamit. De akkor miért? Miért nem történik semmi, kérdezi Oli szelíden. Soma nem válaszol, megvakarja a feje tetejét.
Éppen leég a cigim, talpra szökkenünk, irány az iskola. Oli a legmagasabb, a hóna alá kap bennünket. Na, majd én megmutatom, kiáltja, és az utcára érve fennhangon énekelni kezd, fiatal nő jön szembe a járdán, babakocsit tol, csinos az alakja, harisnyát, bőrcsizmát visel, riadtan pislog felénk. Eljött a hajnal, elébe mentem, zúg Oli tenorja, Soma is kiereszti a baritonját, nekem elég csak tátognom. Betanult koreográfiával fordulunk a lány után, bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, Oli szorítja a nyakam, jobb kezem tétován a derekán. Én, bedobó? Játszom a gondolattal. Rodman, nem, hozzá túl satnya vagyok, Pippen, ő meg Oli kedvence. És hát, hozzá képest is. Főleg hozzá képest. Akkor Clyde Drexler a Portlandből, dehát mégse egy Trail Blazers-es legyen, inkább Mark Aguirre a Pistonsból, a bajnokcsapatból.
Az iskola kapujánál járunk, Soma elhallgat, Oli lehalkul, az ő virága, a partizáné, bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, nem fogja abbahagyni, tudom, hogy nem fogja, sosem hagyja abba, ameddig be nem fejezi.
Megtorpan, felnéz, a felhő még takarja a napot,
undorító ez a tél, undorító ez a rendszer, kibírhatatlan, nem fogjuk ezt sokáig tűrni, szét fogjuk verni, összemorzsolni, cafatokra szaggatni,
a partizáné, ki a szabadságért halt meg.
A zsebembe nyúlok, kihúzogatom az ezüstpapírba tekert rágógumi lapokat, kiterítem, mint egy legyezőt, kicsomagoljuk, a szánkba gyűrjük, húsz másodperc és kezdődik a törióra.
Nyitókép: Ladjánszki Máté