Nádasdy Ádám számtalan tevékenysége mellett és közben elsősorban tanár: világosan érvelő pedagógus, akinek a magyarázataival a nyelvészet izgalmas és átlátható területté válik. Szmoking és bermuda című gyűjteményes kötete hasznos kézikönyvként igazít el a nyelvhasználat kérdéseiben. A kötetben (a jelenlegi nyelvi változásokat figyelembe véve) helyet kapnak az Ízlések és szabályok (2003) és a Prédikál és szónokol (2008) írásai, de újabb szövegek is olvashatók. Ezekből mutatunk egy részletet!
Nádasdy Ádám: Szmoking és bermuda - Nyelvészeti írások (részlet)
És az ön lelkével (BUKSZ, 1991)
A polgárosodó világ, úgy látszik, ellene hat a tegeződésnek. Két vitatkozó szerző a levelezési rovatban ma már legfeljebb csak a régi vágású, old style irodalmi lapokban tegeződik („te ne tudnád, kedves X, hogy én mindig is szószólója voltam a stb.”), és ennek van is egy hangulata, melyben – talán nem ok nélkül – összemosódnak a kommunizmus és a dzsentrizmus ízei. Egyébként az önözés most a pálya, az úr, a hölgy, a képviselőtárs, a polgármester asszony. Rendben is van, nagyon közeli még az erőltetett tegeződés (sződd, elvtárs), meg a megalázó tegeződés (sokan letegezik a cigányt, a négert, akár érti, amit mondanak neki, akár nem). A tegezés visszakerül oda, ahova való.
De hova is? A bizalmas viszonyban lévők, a fiatalok, a kollégák közé? Ez sem ilyen egyszerű, mert az 1968-as nemzedék (tehát a most negyven-negyvenöt évesek) és a náluk fiatalabbak automatikusan tegeződnek, hacsak nem teljesen ismeretlenként elegyednek szóba, de talán még akkor is. Összerezzentem, amikor nemrég a pincér azt kérdezte: Neked is hozzak még egy sört? Igaz, diákokkal voltam, és talán nem ért rá az arcomba nézni, de én még úgy nőttem föl, hogy ez sértés. Nem annak szánta. Az első összerezzenés után örültem: azért valahol (!) én is baloldali vagyok, juj de jó, hogy egyenlőként beszélünk egymással, pincérek, mindenki.
Az önözés tehát mégsem jön vissza az élet rendes sűrűjébe, csak a nyilvános, formális, polgári (sőt állampolgári) viselkedésbe. Azt mondja nekem a riporter: Lennél olyan kedves és válaszolnál nekem néhány kérdésre? Majd bekapcsolja a magnót, és így szól: Ön volt olyan kedves, és vállalta, hogy néhány kérdésre válaszol. Benne vagyok, mivel ebben az önkorlátozásnak, a játékszabályos viselkedésnek a jelét látom, ugyanúgy, mint a sportban: pankráció helyett birkózunk, kézzel nem nyúlunk a labdához, a sakktáblát nem borítjuk fel, a tanár nem verheti a tanulót, és albérlőt nem lehet kitenni. Ezt az önkorlátozást hívják civilizációnak.
Vannak persze rögzült, ritualizálódott esetei a tegeződésnek. Vesd össze, mondom a professzornak, akit eszembe nem jutna tegezni. Pénzért, értsd valutáért, mondja a rádióban az egyik úr a másiknak. Ezek a formák olyannyira elhomályosultak, hogy már csak nyelvtörténetileg tekinthetők tegezésnek. A kevésbé elhomályosultak, tehát például a lásd be, kedves olvasó, a végy hat tojást – ahol tehát valóban felszólítjuk a másikat valamire – ma már régiesnek vagy kellemkedőnek hatnak, helyettük a lássuk be, veszünk/vegyünk hat tojást a semleges.
A templomban is – a katolikust ismerem – a rituális tegezés járja, legalábbis ami magát a liturgiát illeti.
Az Úr legyen veletek, mondja a pap a híveknek, akikkel a mise előtt vagy után esze ágában sem lenne tegeződni, És a te lelkeddel, válaszolják a hívők, kicsitől nagyig. Tegezzük a pap bácsit? Éppen ellenkezőleg. Ez a rituális tegeződés még az önözésnél is távolabbra, az érinthetetlenség távolába küldi egymástól a dialógus szereplőit, oly messzire, ahol elgondolhatatlan az igazi kapcsolat – hiszen különben illetlenség volna tegeződni. Bármily furcsán hangzik is, bizalmasabb volna, ha ezt mondaná a pap: Az Úr legyen önökkel – mire a hívek: És az ön lelkével: ekkor ugyanis emberek szólnának emberekhez, nem koturnuszos szereplők koturnuszos szereplőkhöz. A dráma nagyszerűségét a legkevésbé sem akarom kisebbíteni, de ezt a dialógust könnyebb volna a szertartás után folytatni: Mi is a helyzet mostanában az ön lelkével, kedves Kovács úr?
A tegezésnek – ha nem valóban bizalmas helyzetben történik – távolító hatása van, éppúgy, ahogyan a meztelenségnek. (Egy akt nem valakit ábrázol, hanem a Meztelen Testet.) A rádióban két miniszteriális úr – akik a műsor előtt és után nyilván tegeződnek – szépen önözve vitatkozik valami kereskedelmi kérdésről. Egyszer csak ezt mondja az egyik: A nagykereskedő így gondolkozik: én behozom neked külföldről az árut, a hazai árképzés már a te feladatod. Nem a partneréhez szólt természetesen, hiszen nem őneki hozza be az árut (vagy ha igen, az nem a rádióhallgatókra tartozik), ő nem is nagykereskedő, ez a mondat általános érvényű és személytelen, azaz exemplum, mint az állatmesék. A róka és a gólya mindig tegeződnek, Akhillész és Patroklosz mindig meztelen.
Szeretkezz, ne háborúzz – ez magasztos és személytelen; Szeretkezzen, ne háborúzzon – ez kínosan tapintatlan, hogy mernek belebeszélni a magánéletembe.
Epikus tegezésnek nevezném a fenti megoldást: beszélgetőtársamat ezzel eltávolítom, félreteszem a helyzetből, és a mondat nem kell hogy rá vonatkozzék. Vagyis a tegezés nem egyszerűen a bizalmasság jele, hanem demarkatív, azaz kijelölő-elhatároló funkciója van. Ha a közéletben az önözés a normális, ehhez képest a tegezéssel epikus-személytelenné teszem a helyzetet, partnerem nem kell hogy magára vegye. Ha tegezésre váltva így szólok hozzá: Te vállalkozz, én hitelezek, nem fogja megütközve azt kérdezni: Már engedelmet, ön hitelez nekem? Az önözés, mint a nyomdászatban a dőlt betű, lehet a kiemelés, a demarkálás leggyakoribb eszköze. De ha a szöveg dőlt betűvel van szedve, abban éppen az álló betű jelenti a ki-
emelést.
„A központ nem mondhatja az önkormányzatnak: tedd ezt, tedd azt…” „Joggal kérdezik a banktól: ha te vagy a Nemzeti Bank, miért nem lépsz közbe?” Színesedik az állatmese, bővül a szereplők száma, az állatok egyre több választás előtt állnak, körüljárják, méregetik egymást és egymás szerepét.
Na, azért. Szerencséd, hogy Nemzeti Banknak szólítottál.
