Hollandia, 1944. A kamasz Audrey Hepburn a második világháború borzalmai, az éhínség és az apja hiánya elől a balettbe menekül. Szenvedélyévé válik a tánc, de legyengült teste nem teszi lehetővé, hogy prímabalerina legyen. Átütő tehetségére, finom kisugárzására azonban így is felfigyelnek, és pár év alatt a legnagyobb filmsztárok sorába emelkedik, akik közül nemcsak légies alakjával, melegbarna szemével és bájos arcvonásaival tűnik ki, hanem azzal is, hogy valójában mindennél jobban vágyik a nyugalomra és a békés családi életre. Ez azonban csak rövid időszakokra adatik meg neki, hiszen a szerelemben sokáig nincs szerencséje: élete férfijai kihasználják, megcsalják, kizsigerelik, és a nagycsaládról szőtt álmai is szertefoszlanak.
Juliana Weinberg regényét olvasva végigkövethetjük egy mesés színészi pályafutás alakulását, bepillantást nyerhetünk Audrey Hepburn és Hubert de Givenchy legendás barátságába, és együtt szurkolhatunk Audrey-val, hogy végül élete utolsó éveiben megtalálja a szerelmet, valamint azt a hivatást, amely fontosabb még a színészetnél is.
Juliana Weinberg: Audrey Hepburn tündöklő csillaga (részlet)
I. RÉSZ
BOMBÁK ÉS BALETT
1944–1945
„Egyfelől talán gyermeteg maradtam, másfelől kora érett voltam, mert nagyon zsenge koromtól jól ismertem a szenvedést és a rettegést.”
Audrey Hepburn
1
1944. május
Két repülő dörgött el Arnhem felett, reszkettették a konzervatórium balett-termének ólomkeretes ablakait. A táncoló kislányok nem zavartatták magukat. Megszokták, hogy a harci gépek zaja elnyomja a gramofon hangját.
– Un, deux, trois – vezényelt higgadtan Madame Marova. – Un, deux, trois, allongé… – Lepelszerű, hosszú ruhában, még a háború előtt vásárolt, kopott balettcipőben ment végig a rúdnál gyakorló kislányok során. Hol egy kartartáson igazított finoman, hol egy fej dőlésszögén. – A kezed oldalra, Frida! Femke, lábfej! Lábfej!
Valamennyi kislány azon volt, hogy Madame Marova megelégedését kivívja. A Madame szigorú volt, de szeretetteljes, valamint előtáncosa az arnhemi konzervatóriumnak, hiába romlottak hónapról hónapra a munkafeltételei.
Négy éve tartott a német megszállás Hollandiában.
A lakosság félelemben élt, mindenki ismert olyan honfitársat, akit a németek agyonlőttek állítólagos kihágásokért. Sok balettnövendék alig merészkedett házon kívülre, oktatásra sem járt. Élelem is csak gyéren jutott, aki lány részt vett még az órán, mind sovány volt, ha ugyan nem csont és bőr.
Madame Marova a sor végére ért.
– Nagyon szép, Edda – dicsérte meg bátorító pillantás kíséretében a mozdulataiba feledkezett tizenöt éves lányt.
Audrey összerezzent. Sehogy sem bírta megszokni az Edda nevet, noha a német megszállás kezdete óta így szólították, legalábbis az iskolában és a konzervatóriumban. Anyja ragaszkodott ehhez, amikor a háború kitörésekor Hollandiába költöztek, a nagyszülőkhöz.
– Az Audrey névnél angolabb nincs – jelentette ki akkor anyja, és közben szemét ráncolva mérte végig tetőtől talpig Audrey-t. – Apád annak idején sajnos mindenáron angol nevet akart adni Olyan idők járnak, hogy ez vállalhatatlan rizikó. A németek gyűlölnek mindent, ami brit. Téged, mert félig brit vagy, még tán el is vihetnek.
Audrey-t azóta rettenetes jelenetek kísértették még álmában is; több ízben volt szemtanúja annak, hogy a németek anyákat, gyerekeket, egész zsidó családokat hajtanak ki otthonaikból, teherautón hurcolják őket a pályaudvarra, onnan Németországba. Kimondatlanul is világos volt mindenki számára, hogy ezek a családok soha többé nem térnek vissza. Ezért is nem ágált Audrey az ellen, hogy a saját nevét hollandra cseréljék, és a nyilvánosság előtt Edda legyen.
– Az utóbbi hónapokban nagyot fejlődtél – súgta oda Madame Marova alig hallhatóan, vélhetőleg azért, hogy a többi kislányban ne keltsen irigységet. Hiszen a lehangoló mindennapokból az egyetlen szabadulás számukra a balettóra volt.
– Azt hiszem, belőled még igazi primadonna válhat.
Audrey elpirult a dicséret hallatán, és a tanárnő újabb utasítását követve, akár a többi lány, kecsesen föltette a lábát a rúdra. Összeszorította a száját, amikor a szemébe tűnt fehér harisnyáján a többszörös stoppolás. Nem mintha szégyellte volna, hiszen minden lánynál volt valami hiányosság, sokuk tütüje volt rongyos, cipője összevissza foltozott, de Audrey mégiscsak azt kívánta, bár ne így lenne.
– Un, deux, trois, demi-plié…
Audrey becsukta a szemét, átadta magát a gramofon hangjainak. Elmerült egy csillogó világba, ahol primadonna volt hófehér, tollpiheként lebegő tütüben, kifogástalan hegyes cipőben, barna hajában fehér virággal a színpadon, a Hattyúk tava Odette-jeként. Ez volt a mentsvára a háborús mindennapokban, a vágyálma, amely feledtette vele a korgó hasát vagy a bátyjai miatt érzett aggodalmát. Alex az ellenállási mozgalomban küzd valamerre, Iant a döbbent család orra előtt rántották be németországi kényszermunkára.
A testhelyzetváltásnál, fölegyenesedőben Audrey kicsit megszédült, de lehunyt pillái alatt ünnepelt, tomboló tapsot arató balerina maradt.
– Mi történt, Edda? – hallotta Madame Marova aggódó hangját. – Rosszul vagy?
Audrey kinyitotta a szemét, és pislogott, hátha attól elmúlik a szédülés.
– Dehogy, minden rendben!
Félt, hogy Madame Marova eltiltja, ha bevallja neki, mennyire gyengének érzi magát.
– Mára befejeztük! – tapsolt a balettmesternő. – Nehogy összeess nekem, Edda! Mint a múlt héten Vicky.
Ebbe az átkozott háborúba mind beleszakadunk.
Van odahaza elég ennivalótok?
Audrey csak nézett rá némán, a Madame ingerülten kapott a homlokához.
– Milyen bárgyú kérdés! Ne haragudj érte, gyermek! Ugyan ki lakik jól a mai időkben?
Kellemesen langyos volt a májusi este. Az ereszkedő nap lágy fényben fürösztötte Arnhemet; a parkban, melyen át Audrey hazafelé tartott, felragyogtatta az ápolt sétányokat, a virágágyásokat, a szökőkutakat. Idilli képet nyújtott a város, csak ne álldogáltak volna szanaszerte ráérősen mindenkit és mindent vizslató német katonák.
Audrey hamarosan elérte a nagyszülői lakot, ahová őt és anyját befogadták. A valaha tekintélyes épületen javítások váltak esedékessé már régebben: megrepedt két ablak, a legutóbbi tavaszi vihar jó néhány cserepet lesodort a háztetőről. De a háború, az éhezés, az állandó rettegés a megszállóktól nem hagyott időt, módot efféle karbantartó munkákra.
Audrey gyomra megkordult, megint érezte a szokásos ürességet. Az ebéd csak híg leves volt, és ő bízott benne, hogy a vacsora nem megint a rémes borsólisztkenyér lesz.
– Hát itt vagy, kislány – üdvözölte a bejárati ajtó előtt a gazt tépkedő nagyapja. – Gyere, együnk, csak rád vártunk.
– Megint borsólisztkenyér? – húzta az orrát Audrey.
Nagyapja nevetett.
– Ejnye! Hiszen ínyencfalat! Egész nemzetek állnának sorba a mi remek borsólisztkenyerünkért, ha ismerhetnék.
– Hát az egyszer biztos – dünnyögte ironikusan Audrey.
– Sőt nagyanyád málnalekvárjának a maradékát ehetjük hozzá - biztatta a nagyapja, és bekísérte a házba.
– Na, az is valami.
Ella és a nagymama már az asztalnál ültek.
– Milyen volt a balettóra? – kérdezte anyja, miközben a kenyeret osztotta. Egy szerény szelettel kellett beérni mindenkinek.
– Élveztem. Mint mindig. – Kis időre Audrey újfent pazar balettelőadás jeleneteit látta maga előtt, önmagát mint primadonnát, amint bájosan, kecsesen adja a szerepét. – Vicky nem jön többet. A Madame szerint annyira alultáplált, hogy veszélyes neki a tánc.
Ella nem szólt semmit, de tekintete végigsiklott Audrey csontos alakján. Ő gyorsan eltakarta magát a szalvétájával, és majdhogynem dacosan rágcsálta a kenyere héját. Nehogy anyja megtiltsa neki a táncot!
Örökös álmodozásának tárgya, a balett nélkül félember lenne.
A fantáziálás a balettről segít elaludnia éhesen is, és napközben elvonja a gondolatait ki tudja, hová szakadt bátyáitól.
Nagyapja figyelmét sem kerülte el Ella nézése, és védelmébe vette az unokáját.
– A mi Audrey-nk biztosan nem jut odáig, hogy fel kelljen hagynia a tánccal! Mindjárt itt a nyár, nagyanya kertjében terem majd tápláló falat.
A nagymama megerősítésül Audrey elé tolta a lekváros üveget.
– Egyél, kislányom!
– Csak a következő tél miatt fáj a fejem – dünnyögte a távolba révedve nagyapja. – Sehol még a háború vége. Kemény telünk lesz.
– Csak kapnánk friss hírt a fiúkról! – sóhajtott nagyot Ella.
Audrey leszegte a fejét, hogy ne lássa az anyja szeméből sütő fájdalmat. Neki is nyilallt a szíve, ha szóba kerültek a bátyái. Ő is rettenetesen aggódott értük.
Nagyapja megszorította Ella kezét.
– Ne emészd magad annyit, drágám! Alex szívós fajta. Csavaros az esze. Nem kaphatják el, hiszen minden zugot ismer a környéken, nem úgy, mint a németek. És talán nem vagy büszke, hogy ellenálló?
Ella erőt vett magán, kiegyenesedett. Audrey lenyűgözve, egyszersmind szomorúan figyelte anyja erőfeszítését, hogy nyugalmat árasszon. A félelem, a kétségbeesés pillanatokra lett csak úrrá Ellán, aztán úgy tetszett, rendíthetetlen. Nagyasszony, aki nem enged a méltóságából. Erre nevelték fiatal korában, és ő Audrey-t úgyszintén.
– Igazad van, apám. Hát persze hogy büszke vagyok – Ella nagyot sóhajtott, szalvétáját a szájához érintve. – Ő legalább jelentkezik időnként. De Ian… – Ella megint magába roskadt, és Audrey látta, hogy könnybe lábad a szeme. – Ianről semmi hír, mióta Németországba vitték. Biztosan valamelyik szörnyű hadianyaggyárban kell robotolnia…
Nagyanya vigasztalón tette a kezét Ella karjára.
– Imádkozom, hogy épségben hazakerüljön mind a kettő.
– Csak meghallgattatnának a fohászaid! – mormolta maga elé Ella.
Audrey is gyakran imádkozott a háború kitörése óta, de már azelőtt sem hitt abban, hogy célra vezethet pusztán a gondolat ereje.
Aki változást akar, annak tennie kell érte.
– El ne felejtsem – nyelte le szerény étke utolsó falatját nagyapa –, az ellenállók újabb találkozót terveznek. Ma kaptam értesítést. Persze a lehető legfeltűnésmentesebben kell lebonyolítani, a németek szeme-füle mindenütt ott van. De valaki akkor is hírt kell vigyen a fiúknak, akik a városon kívül laknak.
Audrey máris pattant a helyéről.
– Megyek megint én, nagyapa!
– Szó sem lehet róla! – nyomta vissza a lányát erélyesen a székre Ella. – Egyszer voltam olyan bolond, hogy hagytalak üzenetet vinni az ellenállóknak, majd belepusztultam, úgy féltettelek! Tizenöt éves vagy még csak, Audrey, leszel szíves kimaradni ebből!
– De, anya! Pont nagy előny, hogy csak tizenöt vagyok. Senki nem fog gyanút, ha én viszek híreket a parasztoknak a gazdaságokba. Az a látszat, hogy sétálgatok meg biciklizek a vakvilágba. – Audrey segélykérőn fixírozta krákogó nagyapját.
– Jól mondja a gyerek, Ella. Ha egy ilyen aranyos kislány pedálozik ki a gazdaságokhoz, azon senki nem akad fenn. Bezzeg más lenne engem, öregembert, Arnhem volt polgármesterét azon érni, hogy kilincselek a gazdaságoknál. A németek rögtön sejtenék, hogy mesterkedem valamiben.
– Anya, engedj el! – könyörgött – Hadd tegyek én is valamit azért, hogy befejeződjön ez a szörnyű háború!
Látta az anyján, hogy viaskodik magával. Végül kicsit meglágyultak szigorú vonásai, és nagyot sóhajtott:
– Hát jó, kislányom. De az ég szerelmére, legyél nagyon óvatos! Nem élném túl, ha veled is történne valami.
Audrey engedelmesen bólogatott. Segített anyjának és nagyanyjának mosogatni, felseperni a konyhát, aztán jó éjszakát kívánt, és lefeküdt. Még nem bukott le a nap, de az utóbbi hónapokban Audrey-nak szokásává vált, hogy korán megy aludni. Egyrészt mert remélte, hogy a hamarosan jelentkező éhségérzetet átalussza, másrészt mert elalvás előtt átadhatta magát az álmodozásnak a balettről.
Meg az édesapjáról. Minden este szorongatta az évek során tovább nyűvődött kismajmát, és azon töprengett, hol lehet most az apja. Hogy bírja a háború sújtotta Londonban? Miért nem ad hírt magáról soha? Gondol-e még néha őrá? Bámult ki az ablakon a narancspiros alkonyégre, és elszorult a szíve a vágyakozástól. A brüsszeli nap óta, mikor apja nem nézett még egyszer hátra, meg volt hasadva a lelke, úgy érezte, nem lehet őt szeretni, másnál alacsonyabbrendű. Hiszen lehet-e egyéb ok, amiért Joseph nem kereste vele a kapcsolatot, hogy meglátogassa? Csak úgy egy apa nem hagyja ott a gyerekét, nem igaz?
Másnap szombat volt, és Audrey korán ébredt. Rosszul aludt, mert egyre a küldetése járt a fejében. Belebújt a vajsárga, virágos nyári ruhájába, amit előző évben anyagmaradékokból varrt neki a nagyanyja. Lötyögött rajta.
A konyhában anyja és a nagyszülei már a gyér reggelinél ültek. Audrey figyelmét nem kerülték el aggódó pillantásaik. Csak a nagyapja hunyorított felé biztatóan.
– Tessék, kislány – töltött ki neki nagyanyja egy bögre híg gyógyteát.
– Visszakozhatsz is – mondta hirtelen az anyja.
Audrey fölpillantott rá. Sápadt arcára, összeszorított szájára. Sikerült egy halvány mosolyt küldenie felé.
– Ragaszkodom hozzá. Ha Alex olyan bátor, harcos ellenálló, tőlem is telik annyi, hogy célba juttassak pár egyszerű üzenetet.
– Hát persze hogy telik, kicsim – mosolygott rá bátorítón a nagyapja, és két keskenyre összehajtott cédulát vett ki a nadrágzsebéből. – Tessék, az egyiket De Groot gazdának adod át, a másikat Timmermansnak, megértetted? Ismered, ugye, az utat hozzájuk?
Audrey bólintott. Lehajolt, és oldalt a fűzős cipőjébe dugta a cédulákat.
Aki ránéz, annak meg sem fordul a fejében, hogy titkos üzeneteket rejteget.
– Pompás – szorította meg a vállát elismerően nagy, meleg kezével a nagyapa.
Ella és nagyanya homlokráncolva figyelték a fejleményeket.
– Siess vissza, kislány! – intette
– Biciklivel menj! – kérte elfehéredett szájú anyja. – Minél hamarabb jössz meg, annál kevesebbet kell izgulnom.
– Igyekszem – ígérte Audrey, kiitta a vízízű teáját, aztán fölkelt az asztaltól. – Viszlát!
A három felnőtt az ablakból követte tekintetével, míg elhajtott az úton.
Gyönyörű kora nyári reggel volt, érezte a nap hevét a karján, mélyen beszívta a tulipánok illatától édes levegőt. Az első sarkon két német katona őrködött, ez mindennap nyomasztóan hatott rá, néma fenyegetésként. Ezen a napon ráadásul eleve ideges volt. Nemigen jött számításba, hogy megállítják – hiszen szemre csupán egy kamasz lány, aki a hétvégi szép időt kihasználva biciklitúrára indul –, de lelki szemei előtt számos olyan jelenet derengett, amikor a katonák kérdőre vontak holland honpolgárokat, hogy hová van útjuk.
De Groot gazdához gyorsan odaért, egy kiserdőn kellett átvágnia, aztán egy döngölt ösvényen végighajtania. A gazdát is azonnal meglátta az istállóknál, öt percen belül átadhatta az üzenetet, és indulhatott tovább.
Timmermans birtoka Arnhem túlvégén feküdt, oda hosszabb volt az út. Audrey szaporán tekerte a pedált, remélve, hogy a második kézbesítés is simán lezajlik. Egy magányos háznál elhaladóban egy német katonát látott tétlenül egy fa törzsének támaszkodni, mintha várna valakit. Vele szinte egykorú fiú volt. Audrey próbálta elvonni róla a tekintetét, nehogy megállítsa. Csodálkozott azon, hogy a fiú csupán félszegen rámosolyog.
Közben hőség lett, Audrey verejtékezve ért célba. A birtok néptelenül, némán fürdött a délelőtti napsütésben, csak a közeli legelőn múztak az utolsó tehenek. Állt a levegő, levél se rezzent. – Mijnheer Timmermans? – Audrey ledöntötte a kerékpárját a poros útfélre, és körbehordta a tekintetét. Sehol egy lélek. Megkerülte a házat, belesett a tárt istállóajtókon, de csak tátongó ürességet talált.
Kopogtatott a lakóház ajtaján, akkor vette észre, hogy résnyire nyitva van. Tétován lépett a félhomályos, áporodott levegőjű előtérbe.
– Mijnheer Timmermans?
Nehezen szokta meg a szeme a sötétet, lélegzet-visszafojtva fülelt. Felfigyelt a nyitott pincelejáratra, az onnan felszűrődő morajra, zörgésre. Aztán egyszerre megint csönd lett.
Audrey dermedten állt vagy egy percig, erőt gyűjtve egy újabb próbálkozáshoz:
– Mijnheer Timmermans?
A következő pillanatban a pániktól kihagyott a szívverése: valaki elkapta hátulról, a nyakát egy kéz szorította. Úgy megrettent, hogy eszébe sem jutott védekezni.
A támadó erélyes rántással megfordította – a bátyja, Alex nézett szembe vele. Koszos volt, mosdatlan szagú, és láthatóan nála nem kevésbé rémült. Lassan ívelt csak mosolyra a szája.
– Audrey! Az ég szerelmére, mit keresel te itt?
– Alex! – Audrey a bátyja nyakába borult, így álltak egy kicsit a félhomályos előtérben. – Úgy örülök, hogy látlak, és hogy jól vagy!
– Pszt! – kapta a szájához az ujját Alex. – Csak halkan! Most épp úgy fest, tiszta a levegő, de sosem tudni, merre ólálkodnak németek. Gyere a pincébe!
Audrey-t megelőzve araszolt le a keskeny lépcsőn a pince homályába két másik fiatalemberhez. A pinceablakon egyetlen keskeny fénycsík hatolt be. Audrey szívdobogva, felvillanyozva kuporodott le egy szalmazsákra.
– Ők Piet és Claes. Pár napig itt rejtőzünk Timmermans gazdánál, míg kiterveljük a következő akciónkat.
A két másik fiatalember odabiccentett Audrey-nak.
– Hol jártál mostanában? Anya nagyon aggódott érted, én dettó.
Alex hárító mozdulatot tett.
– Kár aggódnotok. Tudunk vigyázni magunkra. Amszterdamban voltunk egy ideig, pár másik ellenállóval rajtaütöttünk egy német raktáron.
– Meg mertétek tenni? – Audrey nagy szemeket meresztett a bátyjára.
– Meg. – Alex szemlátomást magába roskadt, miután ezt közölte. Piet és Claes is csüggedten gubbasztottak. – Sokra mentünk vele. A kár nem nagy. Csepp vízzel hűtöttük megint a forró platnit. Kevesen vagyunk mi hollandok ahhoz, hogy a megszállókra igazi csapást mérjünk.
Audrey a bátyjához simult, egészen ki akarta élvezni a rövid időt, amit együtt tölthetnek.
– De legalább elmondhatom anyának, hogy jól vagy.
– Tedd is meg! Hogy kerülsz ide egyáltalán?
– Timmermans gazdának hoztam üzenetet az itteni ellenállók titkos találkozójáról. Neked adom át, rendben?
Alex elvette a cédulát, és a nadrágzsebébe süllyesztette.
– Szólok majd Timmermansnak. Elvan élelemért, ha ugyan tud szerezni. Akkor mehetsz is, húgocskám, ne kelljen annyit izgulnia anyánknak!
Audrey szorosan átölelte még egyszer, és azon volt, hogy mindenestül eszébe vésse a testvére képét, szennyfoltos arcát, viseltes ruháját a sötét pincében. Nehéz szívvel mászta meg visszafelé a lépcsőt.
Ilyen időkben sosem tudhatja az ember, hogy nem utoljára látja-e a szerettét.
Nagyszülei és anyja a konyhaasztalnál ülve várták. Mikor belépett, anyja felpattant, és magához ölelte, ami szokatlan volt tőle, általában ódzkodott attól, hogy érintéssel fejezze ki szeretetét.
– Hál’ isten, itt vagy megint, kislányom!
– Büszke vagyok rád – mondta a nagyapja. – Minden simán ment?
Audrey a székére telepedve lázasan mesélte, mit élt át. Ella először lesápadt, aztán enyhe pír ütött ki viaszos vonásain.
– Olyan boldog vagyok, hogy Alexnek nem esett baja! – kulcsolta össze a kezét. – Persze még boldogabb lennék, ha nem vállalna részt ilyen veszélyes akciókban, pláne hogy rajtunk úgysem segítenek.
Nagyanya egyetértőn bólogatott, nagyapa azonban visszaszólt:
– Az nem lehet, hogy senki semmit ne tegyen!
Mi, hollandok talán karba tett kézzel várjuk, míg felszabadítanak? Derék dolog, amit a fiú csinál!
– Igazad van, apám, elismerem – Ella az összekulcsolt kezére meredt egy pillanatig, aztán felderült az arca, mikor a lányára nézett. – Tegyünk mi is valamit az ellenállásért, Audrey! Időszerű egy fekete bemutató.
– Fekete bemutató – lehelte Audrey, és felcsillant a szeme. – Nagyszerű!
– Hát akkor dologra, női szakasz! – somolygott nagyapa, és kiment. Nagyanya is elvonult, hogy pár szem krumpliból megfőzze a szegényes ebédet.
Ella és Audrey a nap további részében a padláson lévő ládákból vadásztak filcdarabokat, hogy balettcipőket varázsoljanak belőlük. Az elmúlt évben már többször részt vettek ilyen fekete bemutatókon; mi több, Madame Marovával vállvetve Ella a szervezésből is jócskán kivette a részét. Ezekre az eseményekre esténként a legnagyobb titokban, mindig változó szomszédos pincékben került sor. A félhomályban a Madame növendékei eltáncoltak egy balettet, vagy verseket mondott halkan valaki. A belépti díjak az ellenállási mozgalomnak mentek. A legnagyobb óvatossággal kellett mindent lebonyolítani, nehogy szimatot fogjanak a megszállók.
– Ezúttal Van de Heijdensék ajánlották föl a pincéjüket. Itt járt reggel Madame Marova, míg te elvoltál, a segítségemet kérte. A társnőid hovatovább mezítláb kénytelenek táncolni, nincs egy ép balettcipőjük.
A lehajtott fejjel szorgalmasan öltögető Audrey bólintott.
– Ez az igazság. Borzasztó. Na de – tartotta magától kicsit messzebb a munkadarabot, kritikus pillantást lövellve rá – kész nevetség egy ilyen filcpapucs. Nem tartja a lábat. Mit nem adnék egy pár vadonatúj balettcipőért!
Ella felsóhajtott.
– Megértelek.
Remélem, eljön még az idő, amikor újra normális világ lesz.
És te fényes nappal, népes közönség előtt léphetsz fel, és nem zörög a csontod…
– Mondta a Madame, hogy mit fogunk táncolni?
– Egy részt a Csipkerózsikából.
– Csipkerózsika… – Audrey egy másodpercre becsukta a szemét, csillogó kosztümben, pazar cipőben, nagy színpadon látta magát, megmerítkezett a gyönyörű vágyálomban, messze szakadva a keserves valóságtól.
Egy hét múlva elérkezett a nagy alkalom. Alkonyatkor a Van de Heijdens család házába szállingózott a szomszédság, és vonult le azon nyomban a tökéletesen elsötétített ablakú pincébe. Audrey és családja a többieknél jóval előbb ment át, hogy Audrey melegíthessen, aztán csatlakozott konzervatóriumi társnőihez a konyhában, csöndben nyújtottak, kölcsönösen ellenőrizték a frizuráikat.
Madame Marova árnyként tűnt fel a konyhaajtóban, jelezni a lányoknak, hogy kezdődik a nagy fellépés.
– Csak csöndesen, mes filles! Egyesével le a lépcsőn! Szép lassan, semmi tülekedés, még elcsúszik valaki! Edda, laza a csatod, igazítsd meg, légy szíves!
Libasorban vonultak filctalpakon a kislányok a pince öblébe, ahol vágni lehetett a csöndet.
Audrey a székek, zsámolyok tarka egyvelegével berendezett rögtönzött színházterem első sorában látta meg anyját és nagyszüleit. Hozzávetőleg húsz szomszéd és távolabbi lakos várta izgatott némaságban a bemutatót. Nagyapja bátorítón biccentett, anyja olyan lámpalázzal szorongatta a retiküljét, mintha ő lépne mindjárt színpadra.
– Jó estét kívánok, kedves közönségünk – mondta alig hallhatóan Madame Marova. – Nagy öröm, hogy ma este is ennyien megtisztelik jelenlétükkel fekete bemutatónkat! Balerináim alig várják, hogy előadhassanak néhány jelenetet a Csipkerózsikából. A végén az egyik kislányunk, amint szokásos, egy persellyel áll majd az ajtónál. Kérjük szíves hozzájárulásukat a megszállókkal hadat viselő ellenállóink javára!
Audrey végigpásztázta a félhomályba vesző arcokat: senki nem mert mozdulni vagy tapsolni.
Mindenki tudta, hogy a csend létkérdés.
Nem szűrődhet ki zaj ebből a pincéből, hiszen kiszámíthatatlan az őrjáratok gyakorisága.
A lányok elfoglalták a helyüket, a Madame némán jelzett az öreg zongoristának, aki időnként a konzervatóriumi balettórákon is szolgáltatott zenei kíséretet. A lehető leghalkabb billentéssel játszott, a lányok táncba fogtak. Két régi állólámpa világított hozzá. Audrey egészen átadta magát a zenének, a besötétített pincén túli világban szárnyalt, piheként lebegve a könnyedségben, a gondtalanságban. Futólag felocsúdva a révületből Ella sóvár pillantását érezte magán.
Túlontúl hamar elhalt a halk muzsika, az előadás véget ért. A lányok és Madame Marova meghajoltak. A legelső bemutatókon Audrey még furcsállta, hogy nincs taps, no de ha húsz ember veri össze a tenyerét tetszése jeléül, arra bizonyára felfigyel a katonaság.
– Köszönjük – súgta a közönségnek Madame
A jelenlévők pedig éppoly nesztelenül, ahogyan érkeztek, felálltak a helyükről, és kifelé indultak a lépcsőn, el nem mulasztva mindazonáltal az adományt a Femke által tartott perselybe.
Madame Marova kifelé menet Audrey karjára tette a kezét.
– Fantasztikus voltál, Edda, mint mindig.
Audrey arca felragyogott a dicsérettől.
Ella kendőt kerített a lánya vállára, nehogy megfázzon a hűvös estében.
– Tényleg nem volt rossz – mondta könnyedén.
Ennél nagyobb elismerés sosem hangzott el tőle, és Audrey látta a tekintetén a büszkeséget. Mégis azt kívánta, bár vetné félre egyszer az anyja a tartózkodó stílusát. Hirtelen fakóbbnak érezte az iménti sikert, elfogódottan lopózott fel a lépcsőn, hogy mihamarabb a szabadba jusson.
Odafenn a nagyapjához simult. Ő magához szorította, és a fülébe súgta:
– Csak téged figyelt mindenki, esküszöm.
Körbekémleltem, minden szem rajtad csüggött. Te voltál az este sztárja, a legkecsesebb, a legkifejezőbb az összes lány közül.
– Köszönöm, nagyapa – suttogta Ausrey. Megint boldognak érezte magát, melegség töltötte el a szívét.
