A nagysikerű természetírásokat tartalmazó novelláskötetek és a sváb felmenőinek emléket állító Öreg banda című családregénye után Kollár-Klemencz László (interjúztunk is vele) új műve tiszta fikció.
Az Anyám tenyere a mitikus középkorban játszódik a pilisi rengetegben, a Duna-kanyarban. Főhősei: a családját elveszítő remete és a lováról leeső lány, akik az erdőben szembesülnek életük nagy titkaival és itt értik meg küldetésüket is.
A természet vadsága és jámborsága, beláthatatlan ereje ebben a kötetben még nagyobb téttel jár, mint a szerző korábbi műveiben.
Kollár-Klemencz László: Anyám tenyere (részlet)
Hófehér ingecském
Reggel csónakkal áteveztünk a Dunán, sokszor ködben, sötétben, közel kellett hajolnunk a vízhez, hogy lássuk, merre folyik, abból tudtuk, jó irányba evezünk.
Kislányommal és édes feleségemmel éltünk hárman odalent Dömösön, én a folyó másik oldalán dolgoztam a börzsönyi kőbányában, hajnalban felkapaszkodtam a meredek sziklákon, dolgoztam egész nap, csapkodtam a köveket, hasítottam szanaszét, akkora sziklákat mozgattam meg, mint egy templom, este visszaeveztem a túloldalra, télen sötétben fáklyákkal. Így kerestem a kenyerem. Egyik vasárnap ünnep volt a faluban, kiöltöztek a gyerekek, asszonyok, reggeli misén a pap megáldotta a falu népét, majd szélnek eresztette, hadd mulassanak, gyönyörű idő volt, szikrázott, egy nagy kristály volt az egész föld, egybenőtt a nappal, örült mindenki, hogy újra itt a nyár, de fel kellett mennem a bányába másodmagammal,
hogy egy elmaradt sziklát legörgessünk a pereméről, útban volt a bejáratnál.
Egy asszony baktatott a kitaposott úton szamárháton a bánya szélénél, valamelyik faluból jöhetett, fáradt volt az állat, és az asszony is, lógatták a fejüket, az asszonyon fehér fejkötő volt, bordó lepellel terítette le magát, hogy ne érje nap a lábait, vállát, a hátát, mindkét kezét, épp csak bőrpapucsa kandikált ki lifegve a lába végén, a fejét a keble felé fordítva nézett a lepel alá, vigyázott valamire, talán egy kisdedre, aki miatt a szamár léptei is óvatosabbak voltak. Megvártuk, míg elmennek, jó, hogy még nem indítottuk meg a hatalmas kődarabot! Ahogy a szamár a hegy takarásába lépett, görgetni kezdtük a sziklát, meglódult, s megindult a hegyoldalon, nagy zúgással neki a széles Dunának.
Valaha itt nem volt se folyó, se erdő, azt mesélik, egy királylány észak felé menekült üldözői elől, és amikor a Börzsönyhöz ért, egy szalagot dobott a háta mögé, ami kanyargó folyóvá vált, üldözői keservesen ugyan, de átkeltek a sebes folyón, ekkor a királylány fésűjét dobta a háta mögé, amiből sűrű erdő lett, amin már nem tudták széles seregüket, szekereiket átpréselni. Így lett a börzsönyi erdők lábánál a Duna folyóban kanyar, ami a legfontosabb része a Fekete-erdőtől egész a Fekete-tengerig húzódó hosszú folyamnak. Ahol elkanyarodik egy folyó, ott van a legnagyobb biztonság, ott lépnek az istenek a földre. Kőbánya sem volt, csak egy barlang, élt itt egy bűnbe esett vezeklő remete, aki megfogadta, onnan soha nem jön le, még ha szomjan s éhen hal, akkor sem, az emberek vittek neki élelmet, egy szamárra rátettek két nagy víztartót, s betanították, menjen bele a folyóba, majd ahogy megtelnek a víztartók, a hátán a nagy súlyt megérezve induljon fel a hegyen, így mindennap volt vize a remetének, de voltak dömösiek, akik meg akarták tréfálni, s mikor a szamár a folyóhoz indult, megrakták kővel a bőr vizestartályokat, hogy víz helyett követ vigyen fel, de az annyira nehéz volt, hogy a szamár hiába kapaszkodott, nem tudott kijutni a folyómederből, elvitte az ár,
s a remete szomjan halt.
Az én két édes galambom elindult, hogy átevezzenek hozzám, sajnáltak, hogy nem vagyok velük ezen a szép napon, s abban a tiszta ruhában, amiben ünnepeltek, fehér kis ingben, szoknyácskában beültek a ladikba. A Duna nyugodt volt, nem forgolódott, csak folyt kecsesen.
Néha meg-megálltam a munkában, rájuk gondolva lenéztem a mélybe, előttem a kéklő Dunakanyar terült el, emberek lézengtek a parton a napsugárban, kisebb csoportba gyűltek velem szemben a kavicson, mintha suhanc fiúk a halászokat utánozva húztak volna ki valamit a vízből, egy hálóval játszottak, sodortatták el a vízzel, majd próbálták tartani a víz ellenében, de a sodrás minduntalan belekapott, a gyerekek nem sokáig bírták tartani, elengedték, majd a parton visongva szaladtak mellette, voltak emberek, akik cölöpöket állítottak, azokra zászlót akasztottak, hogy lobogtassa a nyári szél, a semmittevő elfoglaltság épp olyan, amilyen egy tündöklő vasárnap, jólesik, hogy elfeledtesse a hétköznapokat. Dél felé a folyó innenső oldalán, a parttól távolabb egy kisebb parcellán egy férfi – lehetett vagy százötven kiló – sétált fehér lova mellett, gyűjtött valamit, mintha a ló ekével kiforgatná a folyóba forduló friss földet, a földdel együtt tárgyak is kifordultak, nehézkesen hajolt le s szedte össze, a másik kezében egy kötéllel mindvégig irányban tartotta lovát.Két ház állt a hegy aljában, egyik a folyó felé, egyetlen kémény állt ki belőle, fakó fehér színnel, aprócska ablakkal, a másik teteje besárgult nád, mint egy mélyen fejbe húzott sapka, szinte teljesen eltakarta viselőjét, amaz inkább Buda felé nézett, távolabb állt a folyótól, jobban a völgy felé, egy ember szaladt ki a hátsó kerítéskapun, fehér nadrágban, térdig felhúzott harisnyával, egy üres kosarat szorongatott a hóna alatt, úgy szaladt,
mint akinek nem fontos, hogy megtelik vagy üres marad a kosár.
Tiszta volt a víz, a folyó közepén látni lehetett a hatalmas vizákat, a szélén a vízbe dőlt fák ágai közt megbújó türkiz süllőket. A szikla, ami miatt fel kellett mennünk a bányába, nem érte el a Dunát, megfogta egy vadkörtefa, ahogy gurult lefelé, törte maga előtt az utat, pusztított mindent, de az öreg körtefa megállította. Estére, mikor munka végeztével lementünk, csend volt a Duna partján, senki nem volt a közelben, áteveztünk a túlpartra, egyenesen hazamentem, mellettük akartam lenni minél előbb, mert nem voltam velük, még ezen a napon sem voltam velük, de otthon nem találtam senkit, s bementem a forgatagba.
Nagy volt a mulatság. Az árokparton nagyobbacska lány kerek fejű gyerekeket takart le lepedővel, hirtelen lehúzta róluk, de azok rezzenéstelen arccal ültek tovább egy kupacban, mind meg volt hízva, mintha fel lettek volna puffadva, ültek imbolyogva a fenekükön a porban, és szelíden mosolyogtak, de nem nevettek egyszer sem, a lány, aki a lepedőt húzta le róluk, nem nézett rám, arrébb, elfele nézett, a többi gyerek viszont csak engem bámult. Néhány lányka a patak szélén piros szoknyában pörgött, majd hirtelen lehuppantak, s élvezték, ahogy a szoknyájuk kört alkotva kiterül a friss zöld füvön, egyik gyerek kis sapkában egy fát karolt át, egyedül volt, nem játszott vele senki. Három nagyobb fiú a patakban fürdött meztelen, az egyik párnát tett a hasa alá, az tartotta fent, a másik kettő beszélgetett, egy negyedik meg a parton törölgette magát.
Kerestem a lányom, megnéztem minden hasonló forma kislányt, volt, akiket hátulról láttam csak, az egyik épp a barátját akarta elkapni, aki egy magaslatról ugrott le, a kislány ijedten tárta ki a karját, mert nagy volt az ugró gyerek is, és tudta, még ha el is kapja, elesnek mindketten. Kapkodtam lépteim a falu felé, a templom környékére, arról nagyobb zsivaj jött, útközben egy asszonyt láttam, ahogy a kőfal tövében feltűri a ruháját, és odapisil, hosszasan nézte, ahogy kijön belőle a meleg lé, néhányan egy lépcső tövében kuporodtak össze, s tátott szájjal bámulták a bemutatót, ahogy egy asszony hátán a férjével guggolásból feláll többször egymás után, s magyarázza nekik, hogy ő sokkalta erősebb a férjénél,
és minden asszony erősebb, csak nem mind meri vállalni.
Egy ember a templom hátsó ablakából, a sekrestyés lakhelyéről kosarakat aggatott a csupasz kőfalra, a kosarakban cipők voltak, foltos, ócska cipők, talán szárítani akarta, a másik ablakból egy bot lógott ki, valaki tartotta odabentről, de csak a feje búbja látszott, a bot végén fehér szalagot lengetett a szél. Gyerekek búgócsigákat görgettek az árkádok alatt, hosszasan zúgtak a kőfalak, felerősítették a hangjukat, ami elnyomta a térről ideszűrődő zenét, pörögtek a csigák, egyre hevesebben pörögtek, a gyerekek ütötték botokkal, hogy még gyorsabban pörögjenek, szálljanak ki a mennybe, vagy fúródjanak bele a földbe, aztán a főtérre érve egy gólyalábakon járó részegbe botlottam, akinek lógott odafönt a feje, az asszonya világoskék ruhában tartotta átkarolva a falábakat, hogy el ne dőljenek, egy másik ember kutyacsontokat rakott a ház tövébe, nekitámasztotta mind a falnak, s kövekkel dobálta őket, ha valamelyik feldőlt, visszaállította, majd dobálta tovább. Egy sor gyerek a főtéren háttal egymásba csimpaszkodva lépkedett ritmusra, de egyik sem volt az én lánykám.
Rajtuk kívül a főtéren gyereket nem láttam, talán az anyját meglelem valahol, a nagy zűrzavarban egyre rosszabbul éreztem magam, bármerre mentem, nem éreztem, hogy közelebb lennék hozzájuk, rettentő szomjúság fogott el, innom kellett, csak innom, vizet kívántam, a folyó vizét, s indultam szaporán a Duna felé, keresztülléptem mindenkin, hogy ne bukjak el, száraz szomjúság zihált a tüdőmből.
Felnőttek játszótere lett a főtér, férfiak birkóztak a földön, egy ember üveget tartott egy bot végén a magasba, a többiek meg ugráltak, hogy elkapják, két szőke, pendelyes asszony harcolt egymással kérgezetlen botocskákkal, mintha kés lett volna a kezükben, férfi módra kerülgették egymást, nyávogtak, mint a macskák támadás előtt, a tér közepén egy széken ült valaki, apró asszonyok ágakkal a kezükben jártak fel-alá, az ágakon írott papír lógott, idézetek a Bibliából, áhítattal nézték, és énekeltek, majd csapkodni kezdték a széken ülő férfit az ágakkal, és dobálni sárdarabokkal, marhalepénnyel, mikor elege lett, felállt, nem lehetett ráismerni, még a szájából is szardarabokat köpött, majd egy másik ült a helyébe, s azon élték tovább játékukat. Visító disznót húztak be a kocsmába, ott lefogták részeg férfiak, s helyben agyonszúrták, aztán húzták be a következőt, esett-kelt, ki a disznóba kapaszkodott, földre gyűrte, ráfeküdve bőrébe döfte kését, s keresztülszúrta, a kés kijött a farkánál, a disznó visítva felállt, s elszaladt. Láttam földön heverve összekötözött bárányt, aki szintén csak arra várt, hogy levágják, már nem bégetett, fejét a sárba fektette, lemondott testéről, csak várt, ami benne még megmaradt, az az aprócska gondolat jámboran szemlélte a keresztények vehemenciáját. Néhány disznó szabadon mászkált a forgatagban, kutyákkal marakodtak a leeső falatokon. Egyik kutyaszart evett, a másik kettő földre hullott rózsaszirmokat. Egy asszony az ablakból vödör vizet öntött a földön végkimerülten birkózó férfiakra. Itt nem fog nekem segíteni senki! Kikaptam a kezéből a vödröt, a számba öntöttem a vizet, s mentem tovább a part irányába, ott kérdezősködtem, látták-e a családomat.
– Áteveztek a túlpartra! – mondták. Soha többé nem láttam őket.
Éjszaka fáklyákkal járta az egész falu a partot itt és túloldalt. Az összes nép a két édesemet kereste másnap is, de harmadnap felhagytak vele. Mindennap a parton voltam éjjel, s nappal a vizet néztem. A sziklát odaát még mindig tartotta az aprócska, de végtelen erővel bíró körtefa, késztetésem volt, hogy belökjem a Dunába, hogy kiszabadítsam a nagy súly alól, hadd menjen bele a vízbe, hadd tűnjön el odalent, s lökje a felszínre mindazokat, kik levegőre szomjaznak. Nem aludtam, egy szemernyit sem tudtam aludni, mentemben elkopott rajtam a ruha, lábamon a saru, de nem leltem meg drágáim. Akkor felmásztam a sziklához, sírt alatta a fa, sírtam én is, kért, lökjem arrébb, lökjem le róla terhét, de nem mertem, féltem, nehogy rájuk lökjem, de ők nincsenek, nem voltak ott, már az Úr Isten ölében fekszenek, az én bűnöm, mellettük kellett volna lennem, nekem kellett volna keresnem a percet, mikor csak velük lehetek, velük lehettem volna, feláldozták magukat, hogy láthassanak, hiába minden, mégis kimozdítottam egy nagy farúddal a sziklát, szenvedtem alatta, ott szenvedtem, s ahogy sokadjára nekiveselkedtem, megmozdult, s nagy robajjal belerohant a folyóba, hatalmas hullámok emelkedtek, felkavarodott a víz, zavaros lett az addig kristálytiszta folyó, a halak szétrebbentek, egész Budáig fodrozódott a felszín, s a süllyedő szikla fölött fehér ingecske emelkedett a felszínre, az én édes kislányom apró fehér ingecskéje.
Volt egy régi koporsó a padláson, mi okból, nem tudom, de én sehol máshol nem tudtam nyugovóra térni, csak abban a koporsóban. Oda feküdtem minden éjjel, de sokszor nappal is, nem dolgoztam, nem tudtam átmenni a túlpartra, nem tudtam a vizet megközelíteni, még otthon sem nyúltam vízhez, ha rá gondoltam kivert a verejték, szédülten kapaszkodtam fel a padláslépcsőn minden éjjel. Sokszor nappal is. Akkor gondoltam először Istenre. Egyedül voltam, nem volt mellettem senki, csak annyit tudtam, hogy nem félek rá gondolni, minden mástól féltem, aztán már csak az Istenre gondoltam, s ha rá gondoltam, az annyira megnyugtatott, hogy egyszer rá gondolva megközelítettem a Dunát, ott jártam a partján, ruha alig volt rajtam, sarum helyett meztelen talppal lépkedtem a Duna kavicsain, folyt a lábujjaim közt a víz, s akkor azt kívántam, bárcsak én is velük lehetnék odalent, Istennel és velük, de Istent nem tudtam a víz alatt elképzelni, a víz alatt nincsenek lelkek, s ami lélek ott ragad, azt a halak befalják, vagy felkergetik a felszínre, a halak őrzik a folyó alját, azokat a helyeket, ahol át lehet menni a túlvilágra,
de azokat a lelkeket nem engedik oda, kiknek még dolguk van.
Mégis vágyódtam oda, s akkor lehoztam a padlásról a koporsót, rátettem a vízre, belefeküdtem, s hagytam, sodorjon el a víz, s ítéljen felettem. Halak árnyai követtek, már a partról láttam, ahogyan figyelik minden mozdulatomat, azt hittem, közel sem engednek a vízhez, de nem bántottak, s mikor térdig gázoltam, körém gyűltek, nyalogatták a koszos lábamat, dörgölőztek elvékonyodott csontjaimhoz, s csapkodtak farkukkal, úszóikkal körülöttem, beszálltam, sodorni kezdett a folyó lefelé. Behunytam a szemem, s hagytam, hadd sodorjon, sodorjon messze innen, sodorjon bele a tengerbe, az óceánba, a felhők közé, virágos rétekre, szúrós sűrű fenyőerdő ágai közé, mit bánom én, körülöttem ott csobogtak a halak, folyton-folyvást verték a víz felszínét, mintha fent akartak volna tartani a tetején, mintha nem engedték volna, hogy az a tákolt apró koporsó megteljen vízzel, süllyedjen a folyó fenekére velem együtt, s akkor elaludtam, nem hallottam semmit, nem tudom, aludtam-e, vagy elájultam a fáradtságtól, a kialvatlanságtól, kenyér és víz nélkül, nem emlékszem semmire, mert nem álmodtam, nem gondolkodtam, nem éreztem semmit.
Egy homokpadon ébredtem. A vaksötét éjszakát láttam. Tapintani tudtam csak a homokot, tapintani tudtam csak a holdat, a felhőket, elmondom neked, puhák a felhők, olyanok, mint a len virága, mint a pitypang bibéje, amíg hozzáérsz, semmit nem érzel, de mikor elengeded, s összecsukod nélküle az üres kezed, ott tapintod ujjaid között a végtelen színeket, fehér, szürke és rózsaszín: a fehér felhő tapintása lágy, szinte meleg, kedves, mozdulatlan, a rózsaszín meg kicsúszik az ujjaid közül, és szúr, a szürke felhő hűvös és tiszta, az igazságától tiszta, és én sírni kezdtem, sírtam, könnyeim rácsöpögtek egy felhőre, s beleolvadtak a fodraiba, kerestem őket, de eltűntek, elnyelte mind, szomjas volt, könnyekre szomjas, s akkor ott az ébrenlét és az álom, az élet és a halál határán eljött a kislányom, és azt mondta:
– Apa, ne sírjon!
Apa, ne sírjon, mondta, mert mindig, mikor sír, átnedvesedik rajtam az ingecském, és arra kérem, hogy ne sírjon, mert ameddig nem hagyja abba a zokogást,
nem szárad meg a fehér ingecském.
S akkor abbahagytam a sírást, kimentem a partra, felmentem úgy, ahogyan ott álltam, deszkakoporsó nélkül, minden és mindenki nélkül a hegyre, hogy megtaláljam Istent, az én megnyugvásomat. Körülöttem morajlott a föld, de a növények s az állatok hallgattak, és ahogy egyre feljebb értem, a föld is elcsitult. Azóta nem láttam a folyót.
Úgy mondta el, mintha ezt most nem mondta volna el senkinek, mintha én nem is hallanék, süket lennék, vak, és amit ő beszél, azt csak a farkas, a szarvastehén, a vadak s az erdő hallja körülötte, aztán elhallgatott. Nem tudtam mondani semmit, néztem a lihegő farkasra, aki tudta az egész történetet kívülről, s teljesen közömbösen nézett az arcomba, majd sóhajtva lábaira hajtotta a fejét, és elaludt.
Másnap reggel Pomuk vizet tett elém, s magamra hagyott. A farkas szűkölt, a farkát a lába közé húzta, Pomuk körül forgolódott. A szarvastehenet kerestem, de nem volt a kunyhóban, megmostam magam, s kimentem, már sokkal jobban voltam, a testem még fájt, de már erő volt benne, Pomuk a szikla felé vitt. Ez az ösvény vezet téged haza, elkísérlek a Kékes határáig.
Nyitókép: Valuska Gábor
