Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni?
A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: "Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre." Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. "Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk."
Gyönyörű, pontos, kegyetlen, gyöngéd, szenvedélyes és visszafogott, szűziesen érzéki regény ez, a magány és a némaság, a szaggató szeretet, a végzetes barátság, a szerelem és a sóvárgás története. Muszáj végigolvasni, mert éget bennünket is a kívánság és a kíváncsiság. Lélegzet-visszafojtva, tökéletesen odaadó figyelemmel haladunk előre, a leghétköznapi pillanatoktól a tragédiákig a bőrünkön érzünk mindent, amit a narrátor megtapasztal, legyen az ütés vagy ölelés, érintés vagy éhség, csók vagy rémület, miközben egyetlen kérdés dobol bennünk is, amit csak a teljes regénnyel lehet megválaszolni és megváltani: "Hogyan maradhattam néma?" (Szabó T. Anna)
Marton-Ady Edina: Pubi (részlet)
A könyvtárban mindig hűvös van. A folyóiratoknál két idős úr ül, az egyikük Lakatos Móric, a cigányvajda, aki olykor apámhoz is átjár, olyankor bográcsban főznek, és egész éjszaka beszélgetnek, a másik az osztálytársam apja, Kovács bácsi, akinek a fia, Laci Mátyás legjobb barátja. Kovács bácsi szájában meg nem gyújtott szivarka vándorol erre-arra. Móric a szakállát simogatja olvasás közben, néha felnéz. Tekintete befogja a lépéskombinációkat, ahogyan az iskolai sakkszakkörön, egyetlen pillanat alatt. Somolyog. Előttük az asztalon egy sakktábla üvegből. Pontosan látja a lehetséges végkimeneteleket. Átlátszó, kristálytiszta figurák a fekete sereg ellen. Az egyik asztalnál Ági néni, a kémiatanárunk olvas, iszonyúan vastag, arannyal futtatott szélű lapok fölött vezeti az ujját, a szája mozog, néha feltolja lecsúszó szemüvegét, felnéz, merengve, aztán felkapja a tollat, és sebes, kapkodó mozdulatokkal beír valamit az odakészített füzetbe. A pult mögül Anna mosolyog rám, csak a szemével köszön. Odaadom neki a könyveket, fellapozza őket, nincs-e sérülés, kicsit várok, amíg int, mehetek. Ma nem a megszokott helyre ülök. Túl erősen süt a nap, kényelmetlen volna most az ablak alatt. Egy eldugott részt választok, apró, kerek asztal, két szék, körülöttem csupa régi könyv. A táskámból előveszem a walkmant, felteszem a fülhallgatót, eligazgatom a fejemen, mindig nyom valahol, néha attól rettegek, nő a fejem, hogy csak a fejem nő. Átállítom a walkmant kazettáról rádióra. Tekergetem a keresőgombot. Recsegnek, ropognak a sávok, hangok kavarognak a fülemben, összeolvadnak, kivehetetlen, mixelt nyelven hörögnek, majd elsimulnak. Felhangzik egy Depeche Mode-szám, amit nem szeretek, kikapcsolom. A farzsebembe teszem a walkmant, eligazgatom a zsinórt, a hátamon fut most végig, néha hozzáér a tarkómhoz a hideg műanyag. Nem veszem le a fülhallgatót. Sétálgatni kezdek a polcok között. Nem nyúlok hozzá a könyvekhez, csak a gerincüket figyelem. Már majdnem a falnál járok. Odalépek az egyik polchoz, megérintem, kihúzom az egyik kötetet. Aligfényben állok. Ha most kinyitnám,
nem látnék semmit a szavakból.
Megfordulok, elindulok az asztal felé. Szemben velem, összedugott fejjel susmorogva Kálmi és egy másik fiú érkezik. Ismerem a másik srácot. Mártonnak hívják. Ő is végzős, csak ő a b osztályba jár, apámhoz, míg én a-s vagyok. Örök, ősi ellentét ez az osztályt jelző betűk között. Nem akarok köszönni nekik, így kinyitom a könyvet, és már menet közben olvasni kezdek. Egyetlen szót sem fogok fel abból, ami előttem van. Látom a betűket, a szavak formája is ismerős, de nem áll össze a fejemben a szöveg. Németül van. A fenébe. Leülök, elhelyezkedem a széken, törökülésbe rendezem a lábaimat, fejemet a karomba hajtom, úgy hajolok a könyv fölé. Hallom őket.
– Nézd már, Kálmi, ott az osztályfőnököm lánya.
– Hol?
– Ott ül, a kisasztalnál.
– Ismerem a srácot, ma reggel volt nálunk a boltban.
– Te hülye vagy. Lány. Egyértelmű. Nézd már meg jobban.
– Ne szórakozz.
– Végzős, mint én, és állati jó lába van. De valahogy nem frankó. A múlt évben betörte az egyik osztálytársának a fejét, mert állítólag szidta az anyját. Nem is beszél senkivel.
– Velem beszélt.
– Persze, haver, mert te voltál az eladó. Hogyan mutogatsz el egy kiló kenyeret?
Hallom, hogy Márton felröhög, mintha olyan marha vicceset mondott volna. Érzem a tekintetüket a bőrömön.
Megszoktam már, hogy így beszélnek rólam,
hogy megbámulnak, mint egy vásári majmot, mégis elkap a szokásos nyúlós bizonytalanság. A fiúk a polcokhoz lépnek, keresgélnek. A velem szemben álló asztalra pakolnak. Kálmi átülteti Mártont, így ő ülhet velem szemben. Márton füzetet, tolltartót pakol elő, Kálmi közben az összeválogatott könyveket két stószba rendezi. A legfelső könyvvel kezdenek. Márton ír, radíroz, újra ír, közben néha mérgesen vakarja a halántékát. Kálmi olykor átnyúl az asztal fölött, úgy magyaráz, megfeszülnek a nyakán és a karján az izmok. Szívesen lerajzolnám, szépen ülnek meg rajta az árnyékok, és bár a rajz nem tartozik a kedvenceim közé, most mégis szinte hallom az osztályfőnökömet, ahogyan az arányokról és a szépségről magyaráz, izgatottan, miközben az osztály nagy része békésen alszik. Gábort persze ez soha nem érdekli, csak vetíti ki a fehér vászonra a műalkotásokat, kattognak a diák, és megtelik az osztályterem áradó rajongással. Kálmi számokat sorol. Tanulnak. Talán matematikát vagy fizikát. Kálmi néha elnéz felém, olyankor gyorsan elfordulok, lefelé nézek, lapozok, és zavartan megigazítom a fülhallgatót. A könyv. Ki kellene cserélnem. Bohóckodom itt vele, de kinek játszom meg magam. Minek ez az egész színjáték? Kiszabadítom elmacskásodott lábamat. Visszasétálok, be az árnyékba bújt, sötét polcokhoz, felnyúlok, óvatosan eligazítom a szomszédos könyveket, meg ne gyűrődjenek. Becsúsztatom a vaskos német kötetet a helyére.
– Tudsz németül?
Kálmi mögöttem áll, a szemben álló polcnak támaszkodik, karba tett kézzel. Katángszín szeme szinte világít a félhomályban, mint egy ragadozóé. Ellöki magát, közelebb lép hozzám. Olyan az illata, mint a mentás limonádénak. Leveszi a fejemről a fülhallgatót, a jobb füléhez illeszti, kicsit meg is rázza.
– Te! Ebben nem szól semmi.
– Tudom – rántom meg a vállam.
Nem válaszol. Visszateszi a nyakamba a fülhallgatót, aztán az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Nem fordulok el. Konokul, mozdulatlanul bámulok bele az arcába, míg megvizsgálja a vonásaimat.
– Befejezted? – kérdezem végül.
– Nem.
– Szakadj le rólam – ütöm el a kezét.
– Bocs a reggelért. Sötét volt – mondja, és simogatni kezdi a kézfejét.
– Persze, vaksötét.
– Nem is értem, hiszen olyan egyértelmű.
– Hidd el, marhára nem számít, hogy tévedtél.
– Nekem számít.
Komoly a tekintete. A szemöldök között három függőleges ránc fut, az előrehulló tincsek részben elfedik. Önkéntelenül indul el a kezem, hogy elsimítsam a haját, szeretném látni az arcát, a mérges homlokot, ahogyan csíkokba torzítja a bőrt a megbánás. Nem. Nem akarok többet tudni róla. Nem akarom megismerni az arckifejezéseit. Tudni, mit gondol rólam. Visszafordulok a könyvekhez. Azt várom, érti majd, és visszamegy Mártonhoz, de nem. Ott marad. Összefutnak szemem előtt a könyvgerincekre írt betűk, mutatóujjamat rájuk szorítom, így indulok kifelé. Mikor ideköltöztünk, egy darabig bottal csináltam ugyanezt a falu kerítésein, kutyák ugattak a túloldalon, habzó szájjal. Megsajnáltam őket, csatakos szőrüket, vérben forgó, szomorú szemüket, kapkodó lélegzetüket. Rájöttem, nem vicces mások agyára menni, legyenek azok két- vagy akár négylábúak. Nem állhatok bosszút ártatlanokon, csak mert úgy érzem, kiszúrt velem az élet. Mögöttem jön. Nem szólal meg, nem is kérdez. Már majdnem kiérünk a polc takarásából, amikor elkapja a hátamon végigfutó zsinórt. Egyetlen pillanatra megfeszül a nyakamban a fülhallgató mielőtt lerepül rólam. Már hiába kapok utána. A walkman a földre esik. Nagyot csattan a szalagparkettán, apró darabokra robban a szemem előtt, csavarok, furcsa karikák, számomra ismeretlen, soha nem látott alkatrészek repülnek elő belőle. Érzem, hogy könnybe borul a szemem,
elvesztettem az utolsó tárgyat is, ami valami boldog egyszervolthoz kötött.
Hátrafordulok mérgesen, arcomon lefolyik a könny, ő már feltartott kézzel áll, mint a filmekben a gonosztevők, akikre pisztolyt fognak. Ránézek, aztán a földre, majd megint rá, dühösen bámulom a káoszt, Kálmit, kezében a zsinórral, ahogyan tágra nyílt, nagy szemekkel bámul rám, hang nélkül tátogó szájáról leolvasom, hogy bocsi. Tudom, hogy pár pillanaton belül itt lesz Anna, mérges lesz, természetesen rám, hiszen az én cuccomról van szó, és már többször kérte, ne hallgassak zenét idebent. Odalépek Kálmihoz, lábujjhegyre állok. Nagyon közel van most hozzám az arca, látom a szempillák árnyékát, az illata bebújik a bőröm alá.
– Cseszd meg… – suttogom a fülébe.
Felkapom a táskámat, odaintek Mártonnak, és a gyerekkönyvek felé kerülve, a kijárat felé indulok. A leszakadt farzseb üresen lifeg utánam. Minden lépésnél megmozdul, mint valami különös farok. Még hallom Annát, ahogyan fejhangon beszélni kezd. Nem nézek vissza. Odakint nyakon csap az augusztusi forróság.
Nyitókép: facebook/e.martonady
