Egy névtelen városban gyógyíthatatlan betegség üti fel a fejét, amely különösen a társadalom kirekesztettjei közt terjed. A félelem és a gyűlölet hatására a lakosság többsége elzárkózik attól, hogy segítséget nyújtson az elesetteknek. A történet fodrász elbeszélője együttérez a szenvedőkkel, és úgy dönt, a városszéli szépségszalonjából Elfekvőt, egy biztonságos menedéket, élet és halál közötti átjárót alakít ki az ápolásra szorulóknak. Azonban a fertőzöttek beköltözésével a díszes szalon lassan megváltozik. Ahol korábban a gyönyör megteremtése és a szépség dicsőítése volt a cél, ott most minden romlásnak indul. A dekoratív falak megkopnak, az élénk színek kifakulnak, az egzotikus halakkal teli pompás akváriumokat ellepi az alga. Végül nemcsak az Elfekvő vendégeit és az akváriumok élőlényeit, de a szalon tulajdonosát is utoléri az elkerülhetetlen sors, a testi-lelki átalakulás.
A kötet a Sonora Kiadó gondozásában jelent meg magyarul.
Mario Bellatin: Szépségszalon (részlet)
Fordította Báder Petra
Akkoriban a szalon kinézete volt számomra a legfontosabb. A környéken sok új kozmetika nyílt, nagy volt a versengés, ezért muszáj volt kicsinosítani az üzletet. Rögtön beugrott, hogy hatalmas akváriumokat kellene venni. Azt akartam, hogy az ügyfelek szépítkezés közben úgy érezzék, mintha kristálytiszta vízbe merülnének, hogy aztán megfiatalodva, gyönyörűen bukkanjanak a felszínre. Éppen ezért elsőként egy két méter hosszú akváriumot szereztem be. Még mindig megvan. De nem ebben úszkál az utolsó három életben maradt halam.
Talán nehéz elhinni, de már szinte meg sem tudom különböztetni a vendégeket. Most már mindannyian ugyanolyanok számomra. Eleinte még felismertem őket. Egyikhez-másikhoz közel is kerültem. Manapság csupán eltűnőben lévő, haldokló testeknek látom őket. Eszembe jut az egyik fiú, őt már a betegsége előtt is ismertem. Finom szépség volt, akárcsak a tévében fellépő külföldi énekesek. Néha szépségversenyt rendeztünk, és a királynő mindig vele akart fényképezkedni. Azt hiszem, ez nemzetközi jelleget kölcsönzött az ünnepélynek. A fiú rendszeresen járt külföldre. Köztudott volt, hogy gazdag szeretője van, de ez elhagyta, amikor a fiú megbetegedett. Nem akart a családjától segítséget kérni.
Azt mondta nekik, elutazik, de helyette beköltözött az Elfekvőbe.
Eladta a lakását, és az összes pénzt nekem adta. Mielőtt a betegség hatására hosszú önkívületi állapotba került, elárulta, nem csupán szórakozásból utazgatott, hanem küldetése is volt: drogot csempészett a testében. Részletesen elmagyarázta, hogyan rejtette el a tasakokat. Felkavart, hogy egy ilyen szépséget így kihasználhatnak. Azt hiszem, érezhettem iránta valamit, mert amikor már haldoklott, elhanyagoltam a többiek ápolását, és kizárólag az ő szükségleteivel foglalkoztam. Kivételeztem vele: külön akváriumot tettem az éjjeliszekrényére. Meghatott, hogy ő sem marad közömbös a gondoskodás láttán. Ő is kimutatta valahogy, hogy szeret. Engem pedig nem érdekeltek a kiálló bordák, a száraz bőr, sem a kifordult szem, melyben jutott még hely az élvezetnek.
Ne higgyék, hogy öngyilkos akartam lenni, és teljesen átadtam neki magam. Minden szükséges elővigyázatosságot betartottam. Ahogy már említettem, hamar ráunok arra, amiért rajongok. Egyszer csak már nem érdekelt többé. Így hát elvettem az ágya mellől az akváriumot, és ugyanolyan távolságtartóan kezeltem, mint a többieket. A kór szinte rögtön eluralkodott rajta. Nemsokára bele is halt. A végső hanyatlás jelei az agyából érkeztek. Állandóan félrebeszélt, csak akkor hallgatott el, amikor legyűrte az álom. Olykor a kelleténél hangosabban beszélt, lázas szavaival túlkiabálta a többi vendég jajgatását. Azt hiszem, végül tüdőbajos lett, mert egy köhögésroham vitte el. Teste ekkorra már csak egy volt a megsemmisítésre váró hullák sorából.
Miután meghalt, furcsamód néhány hal is elpusztult. Bár az akváriumok akkortájt már közel sem tündököltek úgy, mint régen, egészen sok hal volt még életben. Szinte mindegyik fekete tetra volt, fehér folttal a mellén. Akkoriban valahogy nem bírtam elviselni a színeket. Csak feketét és fehéret kívánt a lelkem. Minden egyes alkalommal, amikor rá gondolok, ágyban fekve látom, éjjeliszekrényén ott az akvárium, benne a tetrák. Miután meghalt, néhányat az akvárium fenekén találtam. Miközben kiemeltem a vízből a merev testeket, próbáltam elterelni a gondolataimat. A fekete tetráknak vízmelegítő kell. Folyton be is volt kapcsolva. Akkoriban még betartottam a tenyésztési szabályokat. Éppen ezért számomra több, mint véletlen egybeesés, hogy ugyanazon az éjjelen pusztultak el a halak, mint a fiú. Másnap kikapcsoltam a vízmelegítőt. Két nappal később megnéztem a tetrákat: egyikük sem bírta ki a hideg vizet. Néhány vitorláshal pikkelyén gombás fertőzés terjedt szét, aztán ők is elpusztultak. Elmentem a boltba, és újra szivárványos guppikat vettem, mint az elején. Az összeset egy akváriumba helyeztem.
Ők azok, akik még élnek.
Ahogy már említettem, a guppi igen ellenálló faj, így még a mostani minimális odafigyeléssel is gondjukat tudom viselni: bár egyik-másik elpusztul, közben folyton születnek újak is. De a víz már nem kristálytiszta. Zöldes színt öltött, az alga már az akváriumok falát is elhomályosítja. A vendégektől tisztes távolságra helyeztem el ezt a tartályt. Nem akarom, hogy a miazmák a vízbe jussanak. Vagy hogy a guppikat megtámadja a gomba, netán valamilyen vírus vagy baktérium. Néha, amikor senki sem figyel, bedugom a fejem az akváriumba, az orrommal még a víz felszínét is megérintem. Mély lélegzetet veszek, ilyenkor érzem, hogy a víz még áraszt némi életet. Érzek benne némi frissességet, hiába van állott szaga. Elképesztő, mennyire hűséges ez az utolsó halcsapat. Nagyon keveset foglalkozok velük, de még így is különös mód ragaszkodnak az élethez. A gőzfürdőben átélt erkölcsi halált juttatják eszembe. A lélek ott is hosszasan haldoklik, és ez túlmutat a magánkabinok kilincsét nyitó-csukó látogatókból áradó életkedven. A szépségszalon fénykorában az ügyfelek szemében is hasonló életerőt láttam. Többségük idős vagy megtört asszony volt. Látogatásuk alkalmával elgyötört bőrük alól mégis felsejlett a halvány reménysugár.
A hosszú haláltusa kérdésének nincs köze a vendégekhez. Számukra ez csak egyfajta átok. Minél kevesebb időt töltenek az Elfekvőben, annál jobb. A legszerencsésebbek két hét szenvedéssel megússzák. Mások viszont annyira ragaszkodnak az élethez, akár az utolsó csapat guppi. Akkor is élni akarnak, ha nem lehet enyhíteni a gyötrelmükön. Akkor is, ha a téli hideg beszökik az ablakok résein. Akkor is, ha egyre kevesebb levest tudok adni nekik. Egyebek közt az orvosokat és a gyógyszereket is kitiltottam. A gyógynövényeket, a kuruzslókat, de a barátok meg a család lelki támogatását sem engedem be. Az Elfekvő szabályai kőbe vannak vésve. Köztudott, hogy csakis készpénzzel, édességgel és ágyneművel lehet segíteni. Nem tudom, miért ragaszkodom ennyire csökönyösen ahhoz, hogy egyedül vezessem az Elfekvőt. A fodrászként és kozmetikusként dolgozó két munkatársam már jó ideje meghalt.
Most egyedül lakom a fészerben. Hiányoznak.
Ők voltak az egyedüli barátaim. Mindketten ugyanabba haltak bele. A végső percben ugyanolyan szenvtelenül bántam velük, mint a többiekkel. A fogason még mindig ott lógnak a ruhák, amiket az éjszakai kalandozások során hordtunk. Az éjszakai férfiaktól kapott névjegyeket egy dobozban tartom. Soha nem hívtam fel egyiket sem. Még csak azért sem, hogy elmagyarázzam, miért nem látnak minket a szokásos utcasarkokon. Bár valószínűleg nem is emlékeznek a létezésünkre. Minden bizonnyal más fiatal fiúk vették át a helyünket.
Fogalmam sincs, honnan gyűjtöttem hozzá erőt, de nemrég elmentem a díszhalashoz. Emlékszem, korábban mennyire gondtalanul bóklásztam az akváriumok között, miközben a legszínesebb, legélénkebb, legfenségesebb halakat kerestem. Ez alkalommal viszont furdalt a lelkiismeret, hogy túlságosan életteli természet vesz körül. Ezért ismét a fekete tetrák tartályához mentem. Az üzletben ez volt az egyetlen fekete-fehér faj.
