"Egyesek szerint Jacobo Pliniak tettei rendkívül egyszerűek. Úgy vélik, a történet pusztán egy kereskedőről, egy határcsárda tulajdonosáról szól. A fogadó csak megtévesztés volt, valójában menekülőútként szolgált az orosz pogromok elől bujkáló zsidók tucatjainak. Ezeknek az olvasóknak látszólag nem keltette fel a figyelmét Jacobo Pliniak évekkel későbbi amerikai kalandja, amikor is egy idős asszonnyá, az istenfélő Rosa Pliniansonná változik át."
A Jacobo, a mutáns Mario Bellatin első magyarul megjelenő kötete.
Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns (részlet)
Fordította: Miklós Laura
ÜDVÖSSÉG
Joseph Roth leírja, hogy amikor Rosa Plinianson felbukkant a vízből, a tánciskolák épp felvirágzóban voltak.
Az eredeti szöveg leírása szerint a legkülönbözőbb emberek jártak nagy lelkesedéssel a faluba, hogy egy kis ritmust csempésszenek az életükbe. A hagyományos ünnepségek helyéül szolgáló termektől a trópusi zene lépéseit oktató nagy iskolákig minden teret elfoglaltak. Olyan nagy volt a versengés, hogy gyakran a korábbiaknál egyre nehezebb technikájú új táncok születtek. Ezek sokszor olyan szintű ügyességet igényeltek, hogy az embernek az az érzése támadt, nem táncteremben, hanem cirkuszban van. Ezen sorok olvasása után néhányak számára logikusnak tűnhet, miért volt lehetetlen könyv formájában megjelentetni egy ilyen jellegű szöveget. És hogy miért őrizgette Joseph Roth az elbeszélést ittas pillanataira. Egyes tanulmányok szerint A határ megírása inkább egyféle ima, amellyel a szerző nemcsak a leírtakat szentelte meg, hanem vallomást tett az élete során megteremtett titkos világról. A tömeges iskolaalapítás kétségtelenül a környék legfontosabb bizniszévé vált. A bank és a templom kivételével a főút összes üzlethelyiségét tánciskolák foglalták el. A tanulási módszereik olyan sikeresek voltak, hogy a hírük a környező településekig is eljutott. A bevezetőúton autók hosszú sora állt. Megszokott volt az autóban, sőt az utcán alvó turisták látványa. Az iskolák megjelenése egyben rengeteg zenész bevándorlását is előidézte. Voltak köztük primitív hangszereken játszó hobbimuzsikusok és komolyzenészek. Egyikük saját hangszereket talált fel, amelyek közül volt olyan, ami saját magán játszott. Ennek a zenésznek önjátszó zenekarai voltak, amelyek a véletlen segítségével alkottak dallamokat, néha pók formájú elemek vagy a földgömb mozgásának segítségével. Néhány előadóművész a családjával érkezett, őket az erre a célra kialakított táborokban szállásolták el.
A külföldiek egy része nem tudta, miért nincsenek hotelek a környéken.
Csak kevesen értesültek róla, hogy a Rosa Plinianson által vezetett nőegylet kiadott egy tiltó rendeletet. Ezen a ponton érdemes lenne megkérdőjelezni Joseph Roth pontos szavainak hitelességét az előző bekezdést illetően. A Kiepenheuer & Witsh Kiadó a részlet két változatával rendelkezik. Az első változat olvasása után, amely nem az itt közölt verzió, azt gondolhatjuk, hogy a szerző befejezett műként kezelte az elbeszélést, és az olvasóban a mű azonnali kiadásának hatását akarta kelteni. Nem tudni, honnan eredeztethető a tánc mint a narráció ívének ötlete, amely a könyv központi gondolatát közvetíti. Talán az értelmezés misztikus és mitikus irányzatának különös keverékén keresztül − amelyben a tánc alapvető szerepet játszik − Joseph Roth egy egész nemzedék bukásának leírásához keresett kifejezési formát. Nem véletlen, hogy a mű az orosz pogromok idején kezdődik, és egy évszázaddal később fejeződik be. Talán azt fogalmazza meg, hogy a monoteista vallások lényege ugyanaz. Sőt, nemcsak a lényege, hanem a gyakorlata is. Valószínűleg az sem véletlen, hogy épp a hitüket, régi hiedelmeiket fokozatosan elhagyó bevándorlók közösségeit írja le. Joseph Roth nem faji tisztogatást végző politikai rezsimeket örökít meg − ahogy azt a témát tárgyaló szerzők nagy része teszi −, hanem úgy mutatja be az eseményeket, mintha a táncakadémiák uralta feltételezett falu lakosai magától értetődően elfogadták volna a döntést. Az elbeszélésben a szerző azt állítja, egyedül a nőegylet tagjainak otthonai mentesültek az iskolák befolyása alól. A házaik itt úgy jelennek meg, mintha egy állott vizű tó partjára épültek volna. Ebben a változatban a tavat és a házakat büdösnek és bogaraktól hemzsegőnek írja le, nem pedig szépséges holtágként, amelyre feltételezéseink szerint Jacobo Pliniak talál rá az események első leírásában, miután testvére számtalan levelét követően megérkezik Julia és örökbefogadott lánya, Rosa társaságában. Még ennél is kevésbé hasonlít a lelki testvér, Abraham által előkészített káprázatos földhöz. A házakat egy bűzös tó partjára építették, írja a szerző a történetnek ezen a pontján, ahol ezrével szaporodnak a rovarok, ami lehetetlenné tenné egy szokványos táncóra megtartását. De a nőegylet tagjainak életét látszólag nem zavarják ezek a körülmények.
Egyetlen küldetést kell teljesíteniük: felszámolni a város összes tánciskoláját.
Eszük ágában sincs vereséget szenvedni és elhagyni a házaikat, ahogy azt családok tucatjai tették az elmúlt években, nem pusztán vallási okokból, hanem az iskolák tulajdonosaitól kapott ajánlatok miatt. Nemrég bezártak egy iskolát, mert az egylet felfedezte, hogy az öltözőket alvóhelyként használták. Sikerült semmissé nyilvánítani a szerződést, de az ingatlant nem tudták visszaszerezni. A tulajdonos továbbra is a Pliniak Ingatlan maradt, amit még évekkel azelőtt alapított Jacobo lelki társa, Abraham, aki nem várt sokat az újbóli bérbeadással. Az egylet azt sem hagyta, hogy bárki hozzájusson a templom épületéhez, pedig több iskola is fente rá a fogát. Emellett sikerült megmenteni a mólót és a partot. Az említett területeken elérték, hogy betiltsák a hangszerekkel és táncruhában való sétálást. Már egyetlen furcsa lépés is bírságot vont maga után. A törvénysértő lépéseket plakátokon hirdették ki, amelyeken rajzokkal magyarázták, melyik ponttól számít veszélyesnek egy-egy mozdulat. Ebben a részben elképesztő, Joseph Roth milyen világossággal fejezi ki, szavak nélkül, a véleményét nemzedékének hithagyásáról. Galíciai származása miatt az író úgy érezte, a zsidó szellem utolsó korszakában él. Úgy tűnt, múltját próbára tette a történelem, írja egyik − mára elveszett − levelében, és nem sokkal ezután felhívja a figyelmet az események értelmezésének abszolút egyértelműségére. A legádázabb rosszat nem feltétlenül a pogromok intézkedései jelentették, hanem az a csapás, amit a túlélők nemzedéke mért a hitre, pontosított a szerző. Jacobo Pliniak egyben arra is rámutatott a nap első rituális fürdője után, hogy az Írás új olvasási módjainak kialakítására van szükség. Ezekkel a kijelentésekkel Jacobo Pliniak és Joseph Roth mintha sejtették volna a sors érdektelenségét. Legalábbis ami a közös hitüket illeti. Nem véletlen hát, hogy Joseph Roth a magának előírt vezekléssel szemben, amely során hosszú és kínzó írói periódusokra kötelezte magát − gyakran teljes alkoholmámorba merülten − Jacobo Pliniak az első adandó alkalommal bevizezte a bőrét. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Joseph Roth leírása szerint a város nőegyletének tagjai között nem volt teljesen őszinte a viszony. Egy alkalommal, írja, botrány tört ki a tanács két vezető tagja, a tekintélyes Rosa Plinianson, az átváltozott lány, és MacDougal tiszteletes között, aki arról volt ismeretes a környéken, hogy a spirituális énekek által a legelképesztőbb vallásos áttéréseket idézte elő.
Minden azzal a felfedezéssel kezdődött, hogy Rosa Pliniansont, bár későbbi vallomásai szerint akaratán kívül, elérte a várost fojtogató tánciskolák iránti lázas rajongás.
Mindenki meglepetésére Rosa Plinianson egyik napról a másikra megalapította saját tánciskoláját. Ez a látszólagos ellentmondás, amely Joseph Roth írói hibájának tűnhet, valószínűleg A határ szövegének befejezetlenségéből ered. Az író utolsó éveit végigkövető angol kutató füzetében van néhány pirossal aláhúzott részlet, amely leírja, hogyan képzelte el Joseph Roth Miss Rosalyn Plinianson tulajdonságait, mindez pedig pontosan összefügg a fentebb említett rész végkifejletével. Állítása szerint az asszony tévedésből hozta létre az iskolát. Az ellenkezőjére törekedett, meg akarta menteni a várost a tánc csapásától. Észre sem vette, hogy ezzel a saját táncterét alakítja ki. Joseph Roth jegyzetei szerint Miss Rosalyn Plinianson egy olyan előadás-sorozatot tervezett, amely lehetővé tette volna a zsidó hagyomány egy archetipikus figurája, a Gólem létrehozását, hogy az megszabadítsa a várost a megszállástól. Ezért volt szükség a táncra, ahogy azt lelki vezetőjének, MacDougal tiszteletesnek is elmondta. Mivel azonban Joseph Roth művének eredeti oldalai továbbra is hiányoznak, keveset tehetünk a valós események megismeréséért.
