Lucrezia de' Medici portréján keresztül megismerhetjük a Medici család és a firenzei udvar mindennapjait, különleges szokásait és egy házasságot, ahonnan mintha nem volna kiút. Lucrezia, Cosimo de' Medici nagyherceg legkisebb lánya mellőzötten és meglehetősen szabadon éli életét apja firenzei palazzójában: bejárása van a palota legrejtettebb zugaiba, megfigyeli az udvar titkos működését, és képzeletét a művészet iránti rajongás tölti ki.
Azonban legidősebb nővére, Maria, Ferrara hercegének jegyese váratlanul meghal, és Lucreziának akarata ellenére a helyébe kell lépnie: Alfonz herceg őt veszi el feleségül, és viszi magával udvarába.
A fiatal lány egy teljesen ismeretlen közegbe kerül, amelyben nehezen igazodik el, ráadásul érkezését nem mindenki fogadja örömmel. A legkiszámíthatatlanabb maga a férje, aki időnként kedves, személyre szabott ajándékokkal halmozza el ifjú feleségét, majd a legváratlanabb pillanatokban előtör belőle a kegyetlen politikus, akitől még saját családtagjai is rettegnek.
Miközben Lucrezia modellt ül a portréjához, amelynek munkálatait maga Alfonz felügyeli, világossá válik számára: ha nem sikerül minél előbb örököst szülnie, az akár még az életébe is kerülhet.
Maggie O’Farrell: Egy házassági portré (részlet)
Fordította Schultz Judit
Cosimo beljebb lépett a szobába, kezét a háta mögött tartotta. Az íróasztalok között ácsorgott, és lenézett, hogy mit írnak a gyerekek. Francesco fejére tette a kezét, biccentett Maria felé, megveregette Isabella vállát; lassú, megfontolt léptekkel elhaladt Lucrezia asztala mellett. A lány látta cipőjének felkunkorodó orrát, az ingmandzsetta fodros szélét. Gondoskodott róla, hogy a vázlata ne legyen szem előtt. A herceg az ablakhoz lépett, állt ott egy pillanatig,majd így szólt:
– Folytassa, kérem, signore. – Elmosolyodott, felfedve egyenletes, hófehér fogsorát. – Tegyen csak úgy, mintha nem lennék itt.
Az oktató megköszörülte a torkát, gyors mozdulattal végigsimította a szakállát, majd ismét az ókori Görögország térképére mutatott.
– Isabella – kezdte, és Lucreziát kíváncsivá tette a választása; vajon szándékosan választotta Cosimo kedvencét, hogy feleljen? Vajon tisztában volt vele, hogy Isabella valószínűleg nem tudja a választ? Könnyű kérdést akar feltenni neki?
– Elmondaná nekünk, kérem – folytatta a tanár –, hogyan vonták be Agamemnónt a trójai háborúba? Mi köze volt a spártai Helénához?
Lucrezia Isabella hátát méregette: az öntudatosan egyenes gerincet, a takaros hajszálakat, a testhez szorított könyököket. Ránézett a papájukra, aki a fal mellett állt, lábujjhegyre emelkedett, és ismét leereszkedett.
Egy terv, hirtelen és zseniális terv fogalmazódott meg a fejében.
– Isabella? – az oktató a combjához ütögette a mutatópálcát. – Mi köze volt Agamemnónnak Helénához?
Lucrezia előrehajolt, mintha az íróvesszőjéért akarna nyúlni. Lazán a szája elé emelte a kezét, és a nővérei háta felé suttogta:
– Heléna Agamemnón testvérének, Menelaosznak a felesége volt.
Aztán hátradőlt. Isabella úgy kapta fel a fejét, mintha meglepődött volna. Maria félig megfordult, és óvatos, hitetlenkedő homlokráncolással Lucreziára meredt. Ekkor Isabella tiszta hangon így szólt:
– A testvére felesége volt... Mena-valakié.
Lucrezia figyelt. Az oktató elmosolyodott, láthatóan megkönnyebbült; az apjuk bólintott, miközben a tanár megdicsérte Isabellát, és azt mondta, igazán csodálatos volt a válasza, és hogy a nevet Menelaosznak kell ejteni, és így kell leírni görögül, és lemásolnák ezt mind a táblájukra, kérem?
Lucrezia gyorsan lefirkantotta a görög betűket, és amint végzett, ismét előrehajolt.
– Maria! – suttogta. – Isabella!
Papának van egy tigrise. Éjszaka érkezett.
Maria ismét hátranézett, aztán inkább visszafordult. Az oktató közöttük sétált, nézegette a palatábláikat, megmutatta, hol kell Giovanninak kijavítania egy betűt itt, egy kanyarulatot ott. Apjuk ismét az ajtó felé nézett. Lucreziának elakadt a lélegzete. El akar menni?
Az oktató ellépdelt Isabella mellett, nem szólt semmit, és amikor Lucrezia táblájához ért, Isabella felkiáltott:
– Papa!
A férfi megfordult, keze az ajtón.
– Igen?
– Hallottam egy pletykát – mondta Isabella, ujjbegyeit az arcának támasztva.
– Igazán? És mi ez a pletyka?
Maria közbeszólt:
– Hogy egy tigris érkezett.
Apjuk csodálkozva bámult. Egy pillanatig hallgatott, majd elmosolyodott.
– Hihetetlen. Hallotta ezt, signore? A lányaim mindent tudnak, ami történik. – Meglóbálta az ujját Maria és Isabella felé. – Ti ketten olyanok vagytok, mint édesanyátok, egy az egyben.
Isabella összekulcsolta a kezét.
– Megnézhetjük? Kérlek, babbo, megengeded? Ugye megengeded?
Az apjuk nevetett.
– Talán. Ha a signore azt mondja, hogy jól teljesítettetek a mai óráitokon, mindnyájatokat elviszlek hozzá.
Amikor véget ér az óra, és a gyerekeket a zenetanárukhoz vezetik a lenti emeletre, hónuk alatt a hangszereikkel, a történelemoktató az iskolateremben járkál majd, összeszedi a palatáblákat és az íróvesszőket. Fájni fog a lába, és vágyakozik a tányér babra és a kenyérre, amit a konyhán adnak neki, mielőtt visszavonul kicsiny, cellaszerű szobájába. És sietni fog a pakolással, tanítási napjának utolsó feladatával, alig várva, hogy hozzálásson saját tanulmányaihoz. Ennek ellenére, amikor majd eléri Lucrezia kis íróasztalát a szoba hátsó részében, zavartan megáll, mutató- és hüvelykujja közé emel egy papírlapot, és megvizsgálja, mit lát ott: nem görög betűket, hanem egy tanulmányrajzot, amely perspektívában készült, annak minden vonását és szabályát tökéletesen betartva. Hitetlenkedve látja majd Auliszt: a veszteglő flottát, a mozdulatlan tengert, és
ott van Agamemnón, aki a hazug oltárnál vár, és ott van szegény Iphigenia, amint feléje lépked.
Annyira meg lesz döbbenve, hogy felnéz és körbeles a szobában, mintha azt gyanítaná, hogy valami csínytevés áldozata lett.
Hogyan lehetne ez egy gyermek munkája, aki olyan kicsi, olyan csendes, hogy az oktató gyakran el is felejti, hogy ott van? Teljességgel valószínűtlennek tűnik, de nem talál más magyarázatot. Igyekszik felháborodást érezni – hiszen a gyermeknek az órájára kellett volna figyelnie, ahelyett hogy rajzolgatna –, de a kép annyira lenyűgöző, annyira lebilincselő, hogy tanári rosszallása semmivé lesz.
A történelemoktató feltekeri a rajzot, bedugja a kabátjába, és ott is marad a nap hátralévő részében, jelenléte átmenetileg kicsúszik a gondolataiból. Amikor aznap este levetkőzik, a rajz a padlóra esik, és az oktató újra tanulmányozni fogja, gyertyafénynél, még egyszer ott találja magát az idegen, szélcsendes Auliszban. Másnap az egyik hátsó folyosón elhalad majd a rajzoktató mellett – kissé nőies fiatalember, Giorgio Vasari udvari művész műterméből, aki rajong a bársonysapkákért.
Szeretnék valamit mutatni magának, mondja neki a történelemoktató, és előveszi Lucrezia rajzát a bőrmappájából. Mit szól ehhez?
A rajztanár mosolyogva áll meg – titokban rajong ezért a férfiúért, aki olyan tudós és komoly, a látványért, ahogyan a szemüvege lencséi felfogják a fényt. Ragyogó és győzedelmes mosollyal veszi át a papírlapot, és közben kirázza sapkája bojtját a homlokából. Nem sokat vár: inkább azon járnak a gondolatai, hogy elhívja-e ezt a férfit egy este, hogy hagyja ott a palazzó-t, hagyja a poros tanulmányait, és menjen ki vele a város szűk utcáira. Világoszöld szeme átfutja az oldalt, és közben azt fontolgatja, hogyan fogalmazza meg a meghívást. Aztán elfelejti az egészet.
Tekintete a látóhatárról a hajókra, onnan az oltárra, majd a függönyre röppen;
átérzi a sétáló figura mozgását, annak könnyedségét, a várakozó férfi ormótlan fenyegetését; megfigyeli, hogyan futnak össze az ösvény szélei, a hajók méreteit és az általuk bezárt szögeket, és hogy hogyan vannak úgy elhelyezve, hogy mélységet adjanak a szemnek előtértől háttérig.
Ki rajzolta ezt, kérdezi majd a meghívás helyett, ide-oda forgatva a lapot. Csak nem Maria? Vagy talán Il principe – Francesco?
A történelemoktató megrázza a fejét. Lucrezia – fogja mondani.
A rajztanárnak gondolkodnia kell egy pillanatra. Az az aprócska leány, aki hátul ül?
Igen, ő. A történelemoktató komolyan bólint, majd azt mondja: Úgy véltem, tudnia kell róla.
Aztán elindul a folyosón, könyveit és térképeit a melléhez szorítva. A rajztanár utánabámul, és rádöbben, hogy ismét elszalasztotta a lehetőséget. Újra a kezében lévő rajzra néz. Van benne valami sebezhető és életteli. Valami valószínűtlen. Szolgák és őrök kerülgetik, amint ott áll, és azt latolgatja, mit tegyen a rajzzal és a gyermekkel, aki készítette.
A Sala dei Leonihoz vezető éjszakai séta olyan esemény, amelyet mind az öt gyermek örökre megőrzött az emlékezetében, különböző módokon. Francesco az egyes kapuknál állomásozó katonákra emlékezett, fegyvereikre a markukban, amint tisztelegnek az apja előtt, amikor elhaladnak előttük. Mariának újra és újra eszébe jutott a szökőkútból feltörő víz, és az, hogy mennyire meglepődött, amikor látta, hogy éjszaka is működik, a delfin szüntelenül nyeli el és köpi vissza a vizet. Giovanni leginkább arra emlékezett, ahogyan Isabella a portrék ünnepélyes arckifejezését utánozta, amelyek mellett elhaladtak: a férfi ősre, aki ingerülten nézett ki szögletes kalpagja alól, a nőre, aki nagyon elégedettnek tűnt magával, miközben ujjai egy gyöngysorral játszadoztak, a gőgös férfira egy szemtelenül kicsi kutyával a sarkában, a két savóképű gyerekre, mögöttük egy földgömbbel. Isabella mindannyiukat utánozta, a szeme gúnyosan csillogott.
Lucrezia szorosan kapaszkodott apja köpenyébe, szedte a lábát, feje hol az egyik, hol a másik irányba fordult, hogy annyi mindent befogadhasson, amennyit csak tud. A széles kőlépcsőket, a falra szerelt kapaszkodókat, a szobákat, amelyek további szobákból nyíltak, a csillagokkal vagy aranyliliomokkal festett mennyezeteket, a szemöldökfákba vésett családi címereket, a csoszogó szolgákat, akik a falakhoz simultak, és lesütötték a szemüket, amikor meglátták a herceget és gyermekeit, a nehéz ajtószárnyakat, amelyeket az apja kinyitott és félrehajtott útjuk során. A látványt, ahogyan
az alkonyat opálfénye ferde szögben az első udvarra esett, tölcsérszerűen lenyúlva az égből,
de a második udvar sötétebb és nagyobb volt, folyosók és boltívek nyíltak belőle, a sarkokban pedig vízvezetékcsövek karmantyúi rejtőztek. Azt, hogy érezni lehetett a Sala dei Leonit, még mielőtt meglátták.
Mennyi látnivaló volt a palazzó-ban! És milyen jól ismerte az apja: milyen magabiztosan lépkedett benne!
Cosimo megállt egy kis ajtónyílásnál, amely félig elbújva lapult két másik között, és megvárta, amíg egy szolga előugrott, hogy kinyissa. Ezután egy keskeny lépcsőn ereszkedtek lefelé, egyre csak lefelé. Odalent egy másik ajtó volt – vasalt, szegecsekkel megerősített. Apjuk karcsú tőrt húzott elő a csizmájából, és markolatával megkopogtatta az ajtót.
Vártak. Lucrezia látta, hogy Isabella Maria oldalához csusszan, Giovanni pedig megfogja a kezét. Francesco arca beesett volt, sápadt, és úgy nézett fel az apjukra, mintha onnan akarná leolvasni, hogyan kellene viselkednie.
Az ajtó kinyílt, és megcsapta őket a szag: ürülék és rothadó hús fullasztó bűze. Az állatok odabent – és hányan lehettek? – vonyítottak, csaholtak, bömböltek, olyan nyelveken beszéltek, amelyeket Lucrezia nem tudott felfogni, és olyan dolgokat mondtak neki, amelyeket nem tudott részekre bontani.
Elhaladtak egy ketrec mellett, amelyben két emberszabású majom ült, hosszú karjukat egymás köré fonva, csillogó szemekkel, alsóingben, fejkendőben és papucsban. Egy ezüstbarna farkas feküdt egyedül a szomszéd ketrecben, elnyújtózva a kőpadlón, mintha szőnyegnek tettetné magát; egy medve a falhoz rogyva hevert, a négy mancsa összebilincselve, a feje lehajtva. Még messzebb vízzel teli tartály állt, de semmi sem zavarta meg a felszínét: bármi is volt benne, ma este rejtve maradt. A sor végéhez közel az egyik ketrecnél apjuk megállt. Megdöbbentő látvány fogadta itt őket: két oroszlán, egy hím és egy nőstény, egymás körül körözve, és a hím minden negyedik lépésnél – Lucrezia számolta – hátravetette a fejét, és felüvöltött. A nőstény oroszlán feléjük fordította a fejét, citrombarna pillantásával szemügyre vette őket, majd elfordult.
Lucrezia az apjára pillantott. Ez az az oroszlán, amelyet úgy szeret? Az, amelyiket maga etette lándzsára szúrt hússal?
Apja az állatot nézte, szeme követte őt ketrec körüli útján. Nyelvét a szájpadlásához tapasztva csettintett. Lucrezia látta, hogy a nőstény oroszlán füle megrándul a hangra, de nem hagyta abba a járkálást, nem közeledett a rácsokhoz.
– Hmm – mondta Lucrezia apja. – Idegesek ma este.
– Miért, papa? – kérdezte Maria.
– Érzik a tigris szagát. Tudják, hogy itt van.
És akkor végre, végre az apjuk továbbment. Volt ott egy üres ketrec, aztán egy másik üres ketrec – Lucrezia azon tűnődött, mi történt a bennük élő állatokkal –, és aztán megállt.
Ez volt az utolsó ketrec a sorban. Az egyik oldalán, Lucrezia látta, már a palazzo külső fala volt. Az épület legszélénél jártak. Mögöttük most egy utca volt, aztán még egy, és még egy, majd a folyó, okkersárga ösvényt vágva a városon át.
A ketrecben vasrudak futottak felfelé, lefelé. A falon lévő fáklya tüze háromszög alakú fényfoltot vetett a ketrec elejébe, de a hátsó részeket sötétben hagyta. Fehér zsírral márványozott húsdarab feküdt a padlón érintetlenül. Ezenkívül semmi nyoma nem volt a tigrisnek.
Lucrezia nézett. Nézett és nézett bele a feketeségbe; erőltette a szemét, hogy megpillantson egy villanásnyi narancssárgát, a legkisebb mozgást vagy bármi jelét annak, hogy a lény ott van. De nem látott semmit.
– Papa! – szólt Isabella egy idő után.
– Biztosan itt van a tigris?
– Biztosan – mondta az apjuk, és előreszegte a nyakát. – Valahol.
Újabb szünet következett. Lucrezia a mellkasára szorította a kezét. Kérlek – mondta a fejében a lénynek, amelyet a kocsin látott, egy durva faketrec fogságában, kérlek, mutasd meg magad. Itt vagyok. Nem tudok újra eljönni. Kérlek, gyere ki.
– Alszik? – kérdezte Giovanni kétkedve.
– Talán – mondta az apjuk.
Isabella fel-alá táncolt.
– Kelj fel! – szólongatta. – Kelj fel! Gyerünk, cicus, gyerünk!
Az apjuk lemosolygott rá, és a fejére tette a kezét.
– Micsoda lusta cicus ez – mondta végül –, nem jön elő, hogy összebarátkozzon veletek.
– Babbo – mondta Isabella, és megfogta apja kezét –, visszamehetnénk újra megnézni az oroszlánokat? Ők voltak a kedvenceim.
– Igen, valóban – mondta az apjuk elragadtatva. – Kiváló ötlet.
Sokkal érdekesebbek, mint egy álmos tigris. Gyerünk, menjünk.
Elvezette gyermekeit a tigris ketrecétől, vissza a folyosóra, a szolga pedig fáklyával követte őket. Egyáltalán nem volt nehéz tehát Lucreziának tenni egy-két lépést, majd lemaradni a szolgától, aztán meg is állni, és hagyni, hogy a sötétség beborítsa, akár egy köpeny. És aztán tökéletesen lehetséges volt, hogy ugyanazon az úton visszamenjen, vissza a tigris ketrecének rácsaihoz.
Lekuporodott, leült a sarkára. Csak a falon lévő szénserpenyő adott némi fényt. Lucrezia hallotta, amint a többiek távolodnak tőle, a még mindig bömbölő és fel-alá járkáló oroszlánok felé. Hallotta Isabella magas, kérdő hangját, aki a nőstény oroszlánról kérdezősködött, hogy születhetnek-e kölykei hamarosan, és hogy ő, Isabella, kaphat-e egyet közülük, mert borzasztóan szeretne egy saját oroszlánkölyköt. Giovanni és Maria azt mondták: én is, ó, én is, kaphatunk, papa, ugye?
Lucrezia a sötétség síkját nézte, amely mintha lüktetett és dúdolt volna. Egyik végétől a másikig végigpásztázta. Megpróbálta odaképzelni magát a benne lévő lény mellé, megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehetett, hogy elfogták egy távoli helyen, majd hajóval Toszkánába szállították, és itt hagyták egy kőcellában.
Kérlek, fohászkodott, sokkal hevesebben, mint valaha tette a kápolna padsoraiban, kérlek.
A zsírral márványozott húsdarabból fémes, fanyar szag áradt.
Miért nem ette meg a tigris? Nem volt éhes? Túlságosan szomorú volt? Félt az oroszlánoktól?
Lucrezia a mélység nélküli feketeségbe bámult, mozgást, színt, bármit keresve, de vagy a szeme volt túl gyenge, vagy nyilván rossz irányba nézett, mert csupán egy rezzenésnyi mozgást észlelt közvetlenül a palazzo kőfala mellett, és mire elfordította a fejét, hogy lássa, a tigris már majdnem rajta volt.
Folyékony volt a mozgása, mint a kanálról lecsorduló méz. Úgy bukkant elő ketrecének árnyékából, mintha az egész dzsungel úrnője lenne, a sártól mocskos firenzei kőpadló elgördült a mancsai alatt. Nem cicus volt, nem ám. Forrongott, ropogott, bugyogott benne a tűz, pofájának dühödt szimmetriája bámulatba ejtő volt. Lucrezia még soha életében nem látott ilyen szépet. Forrón izzó hátát és oldalát, hűs hasát. Lucrezia látta, hogy bundáján a jelek nem csíkok, nem – ez a szó nem volt méltó rájuk. Merész, sötét csipkék voltak, díszíteni, elrejteni termettek; meghatározni és megóvni az állatot.
A tigris egyre közelebb és közelebb lépdelt, engedte, hogy a fény háromszöge ráessen. Szeme Lucreziára szegeződött. Egy pillanatig úgy tűnt, elmegy mellette, ahogy az oroszlán tette. De a tigris megtorpant, megállt a lány előtt. Nem járt máshol az esze, mint az oroszlánnak. Észrevette Lucreziát; ott volt vele; oly sok mindent kellett elmondaniuk egymásnak. Lucrezia tudta ezt, a tigris tudta ezt.
Lucrezia nagyon lassan feltérdelt. A tigris lágyéka ott volt épp mellette: váltakozó fekete jelenlétek és hiányok a borostyánban. Látta, ahogy a lélegzet belép a tigris testébe, majd elhagyja; látta, hol olvad bele az állat törzse érzékeny hasi részébe, látta, ahogyan mancsai lágyan szétterülnek, látta, ahogyan végtagjai megrezzennek. Látta, hogyan emeli magasra csillogó pofáját, a levegőt szimatolva, kiolvasva belőle mindent, amit az mondhat neki. Érezte a belőle áradó szomorúságot és magányt, az otthonától való elszakítottság sokkját, a tengeren töltött hosszú hetek borzalmait. Érezte az ostorcsapások csípését, amelyeket a bestia kapott, a keserű vágyódást a dzsungel párás lombkoronája és az aljnövényzet csábító zöld alagútjai után, amelyekben egyedül ő parancsolt, a perzselő fájdalmat a szívében a rácsoknál, amelyek most körülzárták. Nincsen remény? – kérdezte tőle a tigris.
Most már örökre itt maradok? Soha nem térek haza?
Lucrezia érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Ilyen egyedül lenni egy ilyen helyen! Ez nem igazságos, nem helyes. Megkérhetné az apját, hogy küldje vissza az állatot. Felvihetnék a hajóra, elhajózhatnának oda, ahol megtalálták, kinyithatnák ketrecének rácsait, és nézhetnék, ahogyan eltűnik a zuzmószakállas, hatalmas fák között.
Lucrezia lassan, lassan kinyújtotta a kezét. Bedugta ujjait a vasrudak közti résen, nyújtogatta, nyújtóztatta az ujjait, egészen a vállüregéből nyújtózott, előrefeszült, arcát a ketrechez szorította.
A tigris bundája ruganyos volt, meleg, puha, mint a pehely. Lucrezia végighúzta az ujjbegyeit az állat hátán, érezte izmai remegését, gerincének gömbölyű csigolyáit. Nem volt különbség a narancssárga és a fekete szőr között, semmi határvonal, ahogyan azt hitte. A két szín átfedte egymást, és nyom nélkül összeolvadt.
A tigris odafordította színes, bonyolult mintájú pofáját, mintha meg akarná vizsgálni a személyt, aki így simogatja őt, mintha meg akarná állapítani a mozdulat jelentését. A szemébe nézni olyan volt, mintha a lány egy ragyogva izzó, tiltott istenség arcába pillantana.
Lucrezia és a tigris egy pillanatra egymásra néztek, a gyermek keze a fenevad hátán nyugodott, és Lucrezia számára megállt az idő, a világ forgása elcsendesedett. Az élete, a neve, a családja, minden, ami körülvette, visszahúzódott és semmivé vált. Csak a saját szívét érezte, és a tigrisét, amint ott lüktetnek a bordáik ketrecében, akarlátvörös vért szívnak be, majd lövellnek ki, elárasztva az ereiket. Alig kapott levegőt; nem is pislogott.
Aztán hirtelen kiáltás hallatszott, és Maria sikoltása, papa, papa, nézd, és a világ és a palazzo egy csapásra visszatért. Maria állt Lucreziával szemben, ijesztő fehér alak a sötétben, felemelt karral, figyelmeztető ujja a lányra mutatott. Talpak csattogtak, emberek kiabáltak, és Lucreziát hátulról megragadták, és hátrahúzták, el a tigristől, eltörve a csuklóját a rácson. Lucrezia hallotta, amint apja parancsokat osztogat; az egyik testvére sikoltozik, a saját hangja pedig egyre azt kiabálja: Ne, ne, tegyél le!
Lucreziát ekkor sietve végigvitték a folyosón, apja egyik katonájának karjában. Maria ott volt valahol a közelben, és azt mondta az ő hideg, kioktató hangján, hogy micsoda buta, buta dolgot művelt Lucrezia, meg is ölhette volna a tigris, én mondtam, hogy túl fiatal ahhoz, hogy velünk jöjjön, vajon mit fog szólni mama, ha meghallja. Lucrezia csuklója vadul lüktetett, ujjait csupasznak, sebesnek érezte: még mindig őrizték a meleg szőrzet, a fényes csíkok érintésének emlékét.
Nem gondolt a testvéreire vagy az apjára – nem tudta, hogy mellette, mögötte vagy előtte vannak-e, vagy még mindig az oroszlánoknál álldogálnak. Csak annyit tudott, hogy elragadták valamitől, amit jobban szeret, mint bármi mást a világon, és hogy minden lépéssel nő köztük a távolság. Sírt, könyörgött, hogy tegyék le, engedjék vissza, de senki nem figyelt rá. Szemét a ketrecen tartotta, ameddig csak tudta. Csak nézett és nézett az őt hordozó férfi válla fölött, erőlködve meredt a sötétbe, és látta – ebben utólag mindig biztos volt –, hogy
a tigris ránéz egy utolsó pillanatra, majd csíkos farkának örvénylő ostorcsapásával eltűnik, újra beleolvad odúja sötétjébe.
