"Mindenkinek van egy cérnaszála. Azon függ az élete. Huszonegy cérnaszál lobog valahol a vízben, a levegőben. Még huszonegy elszakadt cérnaszál."
Lackfi János író, költő, műfordító új elbeszéléskötete nem huszonegy, hanem sok-sok ilyen cérnaszálról szól. Felvillanó emberi sorsokról. Hol vicces, hol szomorú történetekről. Vagy egyszerre viccesekről és szomorúakról.
Hogy kerül egy maffiózó mobiltelefonja Jézus lábához?
Milyen krimi az, amiben egy gumimatrac a gyilkos?
Mi a csuda az a böngyörkefesztivál? Nem mindegy? Legyen zene, legyen tánc!
Önök láttak már repülő macskát onlájn oktatás keretében?
Vajon megöli D. Judit budai lakos a férjét ötvenhárom késszúrással?
Hogy lehet egy embert lehúzni a vécén?
Hogy kerül revolver, motor és vaskerítés a Duna mélyére? És ki szedi elő onnan?
Ismersz olyan embert, akinek egy szempillaszálon múlott az élete?
Ki az, aki élőben jelentkezik be apja temetéséről, és még az outfitje is illik a koporsóhoz?
Ki nyeri a nagy bejgli-világbajnokságot?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések. Élő, húsbavágó sorsok. Férfisorsok, női sorsok. Szerelmek, csalódások, mániák, fóbiák, paranoiák, esküvők, gyászmisék, keresztelők. Bejgli, kocsonya, kávéhab, bogyiszlói paprika vodkával. Karanténon, vakcinán, járványon innen és túl. Zajlik a lájf!
Lackfi János: Bejgliköztársaság (részlet)
MINT A GYÚJTÓZSINÓR
Nekem nagyon rossz előérzetem volt már akkor, amikor a szokott munkahelyi útvonal helyett beültél a kocsiba, és fényes nappal arra a rettenetes környékre hajtattál. Anyádat is hosszan kellett győzködnöd telefonon, hogy nem úgy megy már, mint volt régen, mikor elszegődött az ember egy állásba, mondjuk bakternek Nyékládházára, aztán lett belőle albakter meg főbakter, és onnan húzza majd a nyugdíját, és egy karosszékben pipázik szolgálati lakásban, a sínek mentén. Manapság semmi sem biztos,
még az se, hogy semmi sem biztos.
Mondtad. És ehhez kell alkalmazkodni, anyuka. Mondtad. És aki nem alkalmazkodik, annak kampec, azt élve elássák. Mert senki nem fog szólni neked előre, hogy ekkor és ekkor csődbe megy a jó kis munkahelyed, amit örökkévalónak hittél. Nem adnak le figyelmeztető lövést, ha ki akarnak rúgni, nem mondják, hogy nagyon sajnálom, és nem fog számítani, mennyit güriztél nekik. Az a jó kis munkahely igazából egy kóceráj, és akkor tök mindegy, hogy annak idején a Janóbá protezsált be oda családi hátszéllel. Haladj tovább egyenletes sebességgel.
Aztán beszállt az a büdösbőrkabátos alak, az új főnököd, és egyáltalán nem tetszett, ahogy veled beszélt, tényleg, mint egy rühes kutyával, aztán meg bizalmaskodott, hányinger, aztán megint csicskáztatott, és megint haverkodott. Hol fent, hol lent, mint a hullámvasút. Nem szeretem az ilyen hatalmi embereket, akik úgy játszanak másokkal, mint a sakkbábukkal. És az se tetszett, hogy folyton melót meg anyagot meg cuccot emlegettetek, mintha titok lenne az egész mögött. Milyen munka az, amiről nyíltan még a saját kocsidban se mersz beszélni? Díler lettél? Bérgyilkos? Ezzel a mamlasz-külsőddel? Amit amúgy szimpatikusnak találtam. És bosszantott, hogy utána lelkesen felhívod az asszonyt, mintha megfogtad volna az Isten lábát. Ez igen, végre van kihívás a napjaidban, végre értékelnek, számolnak a képességeiddel! Legszívesebben kitéptem volna a kezedből azt a nyamvadt telefont, és belevisítok, hogy ez a dilinós hazudik... Ehelyett csak annyit mondtam bosszúból, hogy: a hálózat nem található! Juss haza magadtól, én mára végeztem!
És hazajutottál. Nem is vagy ügyetlen fiú. Viszont durva volt az a zaklatott tempó, ami ezután következett. Utak az ország egyik végéből a másikba mindenféle kartondobozokkal, bunkó vagy idétlen férfiakkal, egyik-másik bunkó is volt meg idétlen is. Éjszakai kávék benzinkutakon, hajnali cigik a parkolókban. Mi vagy te, babám, állatorvos vagy tűzoltó? Ilyen embertelen időpontokban koslatni fel-alá... Ellik a tehén vagy ég a ház? Ennyivel többet ér az a nyavalyás pénz, mint az idegeid, az önértékelésed, a nyugalmad? Szerinted nem láttam én is, mint bárki, a bőröd sárgulását, a korai ráncokat, a tikkelő szemhéjadat?
Nem élő szemrehányás akarok lenni,
csak féltettelek. Van hozzá jogom, nem? Milyen idegesen csattogtál a telefonba az asszonnyal, milyen ritkán láthattad azt a nemrég született pici gyereket? Ha abból indulok ki, mennyi időt töltöttél velem, nem sokat fürdethetted a babát. Pedig ezek a napok nem jönnek vissza, felnő, elmegy, itt hagy! Tudnék mesélni. De csak annyit mondok: háromszáz méter múlva hajts be a körforgalomba, és menj ki a harmadik kijáraton.
Figyelj, Isten látja a lelkem, én adtam ezeknek egy esélyt, de láttam, ahogy a kávék és a cigik száma sokasodott, ahogy a kézremegésed és a hunyorgásaid fokozódtak, ahogy többször le kellett húzódnod a kocsival az út szélére. Szédültél, ne is tagadd, kezedbe temetted az arcod, azt morogtad, Úristen, mit keresek én itt. Nem tudom, legális vagy illegális, amit műveltek, nem is vagyok adóhatóság, sem vámőrség, bár ha az lennék, rátok szállnék a sok idegen rendszámú kocsi meg a zavaros, fura telefonok miatt. Ne is kezdd, sejtem, hogy benne van a vámhatóság meg a zsaruk is, nem lehet máshogy bizniszelni, így szereznek infókat, eltűrik a kisebb disznóságokat, ha cserébe a zsiványok felnyomják egymást, és a fakabátoknak leesik néha egy-egy zsíros fogás. Nem ma telepítettek engem sem. Jó, aztán villámgyorsan megváltoztál, bár ne úgy lett volna. Négyszázötven méter múlva fordulj balra.
Kisimultál, szikrázott a szemed, ez igaz, sisteregtél, mint a gyújtózsinór, én meg sokadjára esküdöztem, hogy többé nem viszlek el a Hajnalka utcába. Meghibásodom vagy valami. Egyszer, mikor köd volt, el is kavartalak egy Isten háta mögötti magasleshez, verted a kormányt üvöltve, emlékszel? Sajnos utána már magadtól odataláltál, mint valami automatika, izzadtan, felajzva, úgy, ahogy hazafelé már sosem. Sőt, az asszony hívásait egyre többször kinyomtad, és volt, hogy már rég megérkeztél volna, de az utcátok előtt elkanyarodtál, és felesleges köröket róttál a környéken, tépelődve, batár arccal a sötétben. Vagy megálltál a ház előtt, és a kormányra borultál, félig alva. Volt, hogy kijött érted a feleséged, felkiáltottál ijedtedben, ahogy rád nyitotta az ajtót.
Bezzeg azzal a másik nővel mentek a turbékolós nagy telefonálások, mint egy hülye kamasz, komolyan. Nem vagyok erkölcscsősz, de ami nem fair, az nem fair. Magyarázhatsz felőlem, így a szerelem meg úgy a szerelem, meg otthon már nem volt ugyanaz, és hogy ez a kis nő felforralja a véred, de otthon miért nem vallod be mindezt? Szégyelled a pofádat, mi? Különben nem idióta az asszonykád, tudja régen. Csak tapintatos. Bár ne lenne. Bár borítaná rád a bilit. Sunyi alak lettél. A következő lehetőségnél térj le jobbra. Vagy fordulj fel, bánom is én!
Tényleg csak a zsaruk hiányoztak az életedből. Kettős játékot kellett játszanod, különben rád húzzák a vizes lepedőt. A kis légypiszok-életed kezdett ócska krimivé fajulni. Nyugtatod az asszonyt, háttérben gyereksírás. Szerb fenyegetőzés, ordítozás az áruról. Hív a főhadnagy, megkeményedik az arcod. Megcsörget az a liba, ezredszer esküdözöl, hogy szinte elváltatok, a feleséged nem jelent neked semmit. Otthon, nő, rendőrök, zsiványok. Zsiványok, nő, otthon, rendőrök. Olyan voltál, mint egy kóbor kutya. Várható volt, hogy kirángatnak abból a rohadt kocsiból, és nyitva hagyják az ajtót ott, az erdő közepén. Mi mást mondhattam volna:
kérem, pontosítsa jelenlegi tartózkodási helyét!
