"A Felhőkakukkvárban szerettem volna megragadni, hogy számomra mit jelent az olvasás. Emellett a regény írása közben jöttem rá, hogy mennyire elképesztően szerencsés és privilegizált helyzetben vagyok, hogy életem során bármikor elmehettem a könyvtárba. Teljesen magától értetődőnek vettem, hogy bemenjek, és kivegyem bármelyik könyvet, mintha csak levelek lennének a fákon, miközben a világ számos pontján erre egyáltalán nincs lehetőség, és számos könyvtár van a megszűnés szélén világszerte. A Felhőkakukkvár így a könyvtárosok előtt is tiszteleg, akik őrzik fajunk kollektív bölcsességét" - nyilatkozta a Pulitzer-díjas Anthony Doerr, akivel fordítója, Stemler Miklós az irodalom erejéről és törékenységéről, az emberi teremtőerő és pusztítás kettősségéről, a klímaválságról és magyarországi élményeiről is beszélgetett.
Regénye, a Felhőkakukkvár, ugyanakkor az emberi pusztítással dacoló teremtés erejéről és az irodalom szívósságáról mesél:
1452. A Konstantinápolyban élő, örökké kíváncsi Anna régi kéziratra bukkan egy kolostor romjai között. Az egy égi város után kutató, ám balszerencséjére szamárrá vált birkapásztor, Aithón viszontagságait elregélő Felhőkakukkvár az egyetlen vigasza az árva lánynak, miközben a török ágyúk porrá zúzzák a halálra ítélt város falait. A ledőlő falak másik oldalán Omeir, egy ökörhajcsár fiú figyeli a rombolást: Annával való találkozása nemcsak az életüket, hanem kicsit a történelmet is megváltoztatja.
2020. A nyolcvanas éveit taposó egykori hadifogoly, Zeno Ninis a nemrég megtalált antik regény, a Felhőkakukkvár színpadra állításán dolgozik lelkes ötödikes diákokkal egy amerikai kisváros könyvtárában. A darab csalódásokkal és elfojtással teli hosszú élete csúcspontja, de eközben egy az élővilág pusztulása miatt elkeseredett kamasz merényletet készít elő a könyvtár földszintjén.
22. század. Az Argos fedélzetén 310 nap óta magára maradt Konstance egyetlen társa a Sybil nevű mesterséges intelligencia és a Felhőkakukkvár fecnikre lejegyzetelt töredékei. A fiatal lányt, aki sosem járt a Földön, egyetlen cél vezérli a kihalt űrhajón: megtudni, hogy az egykor az apja által mesélt történet hogyan élhette túl az enyészetet és a haldokló Földet, és hogyan jutott el a csillagok közé.
Anthony Doerr: Felhőkakukkvár (részlet)
Steve üzletvezető a Wagon Wheelnél közli, hogy persze Bunny, nyugodtan hozd a kölyködet a munkába, ha ki akarod rúgatni magad, így péntek reggel anya leszedi a gáztűzhely gombjait, egy doboz Cheeriost tesz a konyhapultra, és ismétlésre állítva benyomja a Csillagfiú DVD-jét.
– Mókus?
A képernyőn Csillagfiú fényesen ragyogó öltözetében tűnik elő az éjszakából.
– Érintsd meg a füled, ha hallasz.
Csillagfiú egy hálóba keveredett tatucsaládra lel. Seymour megérinti a fülét.
– Amikor a mikrohullámú órája azt mondja, hogy nulla, nulla, nulla, hazaérek. Rendben?
Csillagfiúnak segítségre van szüksége. Itt az ideje, hogy Hűbarátot hívja.
– Nyugton maradsz?
Bólint; a Pontiac végig zötyög az Arcady közön. Hűbarát, a bagoly felfelé szárnyal a rajzfilm éjszakában. Csillagfiú világít, miközben Hűbarát széttépi a hálót csőrével. A tatuk kiszabadulnak, Hűbarát pedig közli, hogy a barátjukon segítő barátok a legjobb barátok mind közül. Majd egy óriási skorpiónak hangzó valami karistolja végig a ház tetőjét.
Seymour a szobájában hallgatódzik. A bejárati ajtó előtt. A konyha tolóajtajánál. A hang nem szűnik: taptap, zzzzzz.
A képernyőn egy nagy sárga nap kapaszkodik felfelé az égen. Itt az ideje, hogy Hűbarát visszarepüljön a fészkébe. Legjobb barátok, legjobb barátok, énekli Csillagfiú.
Sosem válunk el
Én az égben lakom
Te a szívemben fészkelsz
Amikor Seymour kinyitja a hátsó ajtót, egy szarka bont szárnyat a tetőről, és száll alá egy tojás alakú kőre az udvarban. A farkát igazgatja, és megszólal: kvák kvák kvák.
Egy madár. Semmiképpen sem skorpió.
Az éjszakai vihar eltakarította a füstöt, a reggel fényes. A bogáncsok megdöntik bíbor fejüket, apró rovarok kalandoznak mindenfelé. A telket körbevevő fenyők ezrei nyugodtan lélegeznek az ágaikat ringató élénk szellőben. Ki-be, ki-be. Tizenkilenc lépés a derekáig érő gazban a tojás alakú kőig, és mire Seymour odaér, a szarka már egy ágon ücsörög az erdő szélén. A követ zuzmófoltok – rózsaszínű, olívaszínű, lángoló narancssárga – borítják. Elképesztő idekint.
Nagy. Élő. Töretlen.
Húsz lépéssel a kövön túl Seymour a kerítéspóznák között árválkodó szögesdrótszálat pillant meg. Mögötte a hátsó ajtó, a konyha, Papó mikrohullámúja; előtte háromezernyi hektárnyi erdő egy olyan texasi család birtokában, akikkel senki sem találkozott Lakeportban.
Kvák kvák kvák – hívogatja a szarka.
Egyszerű átbújni a szögesdrót alatt.
A fák alatt a fény teljesen más: új világba érkezett. Zuzmószálak borzolódnak az ágakon, az ég darabkái messze a feje felett ragyognak. Itt egy derekáig érő hangyakupac; ott egy kisteherautó méretével vetekedő gránittömb; amott egy lapnyi fakéreg, ami éppúgy illik a mellkasára, mint Csillagfiúra mellvértje.
A ház mögötti domb felénél járva Seymour duglászfenyők által körbevett tisztásra ér, amely közepén egy óriási kiszáradt sárgafenyő áll, mint valami sokujjú csontváz túlvilágról kinyújtott keze. Körülötte a fenyőkről lefújt tűlevelek bucskáznak alá a szélben. Seymour elkap egyet; mintha apró emberke lenne csonka torzóval és hosszú, karcsú lábakkal. Tűemberke végigjárja a tisztást szúrós lábain.
A holt fa lábánál Seymour fakéregből és gallyakból épít házat Tűemberkének. Épp zuzmómatracot tesz a házikóba, amikor egy szellem rikolt fel tíz lábbal a feje felett.
Ííí-í? Ííí-íí-íít?
Seymour karján az összes szőrszál az ég felé mered. A bagoly olyan jól álcázza magát, hogy a fiú szeme csak három újabb rikoltás után lel rá, és a madár láttán eláll a lélegzete.
A bagoly pislog, háromszor, majd négyszer. A fa árnyékában megbújó madár azonnal eltűnik, amint lehunyja a szemét. Majd kinyitja, és hirtelen újra előbukkan.
Akkora, mint Tony Molinari, szeme színe a teniszlabdáét idézi. Egyenesen ránéz.
Az óriási halott fa lábánál álló Seymour felfelé bámul, a bagoly lefelé, az erdő lélegzik, és hirtelen valami furcsa dolog történik: a minden egyes éber pillanatában ott rejtőzködő nyugtalanító zúgás – a morajlás – elcsendesül.
Varázslat járja át ezt a helyet – a bagoly mintha megszólítaná. – Csak ülj, lélegezz nyugodtan, és rád talál.
Leül, lélegzik és várakozik, a föld újabb ezer kilométert tesz meg pályáján.
Egész életében cipelt csomók lazulnak meg a fiúban.
***
A nyaka köré akasztja a kötelet és a zsákot, és betűket vés elméje agyagjába. A, azaz ἄλφα, azaz alpha; Β, azaz βῆτα, azaz béta. Ἄστεα, azaz városok; νόον, azaz eszejárás; ἔγνω, azaz tanul.
A csónak veszedelmesen imbolyog, ahogy feláll. Himeriosz az evezők segítségével a fal lábánál tartja a csónakot, a hajótest a követ karistolva süllyed és emelkedik, Anna pedig megmarkol egy hasadékból kinőtt hínárt jobb kezével, rátalál egy kis kapaszkodóra a ballal, felhúzza a lábát a csónakból, és a falra veti magát, miközben a csónak kihátrál alóla.
Kétségbeesetten kapaszkodik a téglákba, miközben Himeriosz távolabb viszi a csónakot. A lába alatt fekete víz várakozik, Szent Korália a megmondhatója, hogy mennyire mély, és Szent Korália a megmondhatója, hogy milyen szörnyűségek hemzsegnek benne. Nincs más út, csak felfelé.
A kőművesek és az idő jóvoltából téglavégek állnak ki itt-ott a falból, így nem nehéz fogódzókra lelnie, és a félelem ellenére magával ragadja a mászás ritmusa. Egy a kéznek, kettő, egy a lábnak, kettő; a köd elmossa Himerioszt és az alatta elterülő vizet, mintha a felhők közé vezető létrát mászná. Túl kevés félelem, és elkalandozik a figyelmed; túl sok, és a falnak dermedsz. Nyúl, kapaszkodik, elrugaszkodik, nyúl.
Semmi másnak sincs hely az elméjében.
A nyaka körül lévő kötéllel és zsákkal rothadó téglák rétegein mászik át az első császártól a legutolsóig, és kisvártatva előtte vannak Himeriosz lyukai: oroszlánfejet formázó díszes vízelvezető rések, akkorák, mint ő maga. Felhúzza magát, és keresztülmászik az egyik oroszlánszájon. Karjával és lábával furakodik előre, a nyílás belsejét ragadós sár béleli.
Teljesen átázva és sártól borítva ereszkedik alá valahová, ami évszázadokkal ezelőtt talán refektórium lehetett. Valahol a közelben patkányok neszeznek a sötétben.
Állj. Figyelj. A mennyezetet egykor tartó deszkák többsége rég eltört, és a ködön átszüremlő holdfényben törmelékkel teli asztalt pillant a terem közepén, a tetején páfrányok kertje tenyészik. Esőtől elvásott falikárpit lóg az egyik falon; láthatatlan lények iszkolnak mögüle a sötétség mélyébe, ahogy megérinti. Ujjai szinte teljesen elrozsdált vasdarabot érintenek meg a falon, egykor talán fáklyatartó lehetett. Ez talán érhet valamit? Himeriosz elfeledett kincsek látomását idézte meg – ő maga a nagyszívű Alkinoosz palotáját képzelte el – de ezt aligha lehetne kincstárnak mondani; az időjárás viszontagságai és az idő múlása mindent elnyűtt. A patkányok birodalma ez, és a helyet egykor uraló kincstárnok már hosszú évszázadok óta halott.
Anna bal oldalán első pillantásra szakadék tátong, de lépcsővé válik, amint jobban odanéz. A falhoz tapadva mássza meg, fokról-fokra, a lépcső kanyargós úton vezeti. Megpróbálkozik egy másik szinttel, a folyosó két oldalán cellák futnak végig, szerzetesek egykori lakhelyei lehettek. Csontoknak tűnő halom az egyikben, száraz levelek susognak a lábai alatt, a padlón tátongó hasadék arra vár, hogy elnyelhesse.
Megfordul, előre tántorog a fantomfényben képlékennyé vált téren és időn. Mióta lehet itt? Vajon Mária elaludt végül, vagy rémülten forgolódik a takaró alatt még mindig rá várva? Vajon Himeriosz várja még, vajon elég hosszú a kötele, nem nyelte el a tenger rozoga csónakjával együtt?
Kimerültség önti el. Mindent kockára tett a semmiért; nemsokára kukorékolni kezdenek a kakasok, hajnali zsolozsmára hívnak a harangok, felpattan Theodóra asszony szeme, és rózsafüzéréért nyúl, letérdel a hideg kőre.
Anna nagy nehezen visszatalál a lépcsőhöz, és kis faajtóhoz ér. Kitárja, és kör alakú szobába ér, amelynek részben az ég a mennyezete. A szoba sártól, mohától és időtől szaglik. És valami mástól.
Pergamen.
A mennyezet maradványa sima és dísztelen, mintha csak óriási, kilyukasztott koponya belsejébe mászott volna, és a kicsiny helyiség falai mellett alig kivehetően polcokat pillant meg. Sokat kacatok és törmelék borít, mások azonban könyvekkel vannak tele.
Elakad a lélegzete. Itt egy rothadó pergamencsomó, ott egy szétmálló tekercs, amott esőtől nedves kötött kódexek. Licinius fáradt hangja szólal meg elméjében: De a könyvek meghalnak, éppúgy, mint az emberek.
Tucatnyi kéziratot töm a zsákjába, amennyi csak belefér, és magával vonszolja lefelé a lépcsőn, majd a folyosón, megérzésére hagyatkozik az elágazásoknál. Végül megtalálja a falikárpitos nagy termet, a kötél egyik végéhez kötözi a zsákot, felkászálódik egy törmelékhalomra, és átküzdi magát a vízelvezető lyukon, maga előtt tolva a zsákot.
A megfeszülő kötél surrogva karistolja a falat, ahogy aláengedi. Arra gondol, hogy Himeriosz eltűnt, itt hagyta őt meghalni, amikor a ködbe burkolódzó fiú feltűnik a csónakkal együtt a fal tövénél. A magasból aprónak tűnnek. A kötél ellazul, eltűnik róla a súly, ő pedig ledobja a végét.
Most pedig irány lefelé. Elég egy pillantás a lábai alá, hogy felkavarodjon a gyomra, ezért csak a kezére, majd a lábujjaira koncentrál, repkény és kakukkfűbokrok között ereszkedik alá, és alig egy perc, hogy a bal lába a csónak pereméhez érjen, majd a jobb, és máris a csónakban van.
Ujjbegyei sajognak, ruháját sárfoltok pettyezik, hevesen kapkodja a levegőt.
– Túl sokáig voltál fent! – sziszegi Himeriosz. – Volt arany? Mit találtál?
Az éjszaka szegélye visszahúzódóban van, miközben a hullámtörő szélét megkerülve a kikötőbe érnek. Himeriosz olyan erővel húzza az evezőket, hogy attól fél, eltörnek, ő pedig kivesz egy kéziratot a zsákból. Dagadt a nedvességtől, és elszakítja az első oldalt, ahogy lapozni próbálja. A lapon apró, függőleges kaparások hemzsegnek. A következő ugyanilyen, egymás után strigulák sora. Valamiféle elszámolás? Kihúz egy kisebb könyvet, annak vízfoltos és megégett lapjain is ugyanilyen jelek sorakoznak.
Izgatottsága csalódottságba fordul.
A ködön sápadt levendulafény szűrődik át, Himeriosz pedig kihúzza az evezőt egy pillanatra a vízből, elveszi a kezéből a második kódexet, megszagolja, majd összehúzott szemmel bámul rá.
– Ez meg micsoda?
A fiú párducbőrökre számított. Ékkövekkel kirakott elefántcsont boroskupákra. Anna emlékei között kutat, rátalál Liciniusra, akinek ajkai mintha sápadt férgek lennének szakálla fészkében.
– Még ha a rajtuk lévő jelek nem is érnek semmit, a bőr, amire írták, igen. Le lehet őket vakarni, és újrahasználni…
Himeriosz visszadobja a kódexet a zsákba, bosszúsan megböki az egyik lábujjával, majd tovább evez. A horgonyzó gálya mintha tükrön lebegne, Himeriosz pedig partra futtatja a csónakot, a dagályvonal felé húzza és felfordítja. Egyik vállára tekeri a kötelet, a másikra csapja a zsákot, és sebesen megindul, Anna pedig utána botladozik, mintha csak gyerekmeséből előlépett óriás és rabszolgája lennének.
Átvágnak a genovai negyed gazdag, magas házai között, sokukat üvegablakok és a homlokzatra festett mozaikok díszítenek, erkélyeik pedig az Aranyszarv-öbölre néznek. A velencei negyed bejáratánál álldogáló ásítozó fegyveresek egyetlen odavetett pillantással útjára engedik a két gyereket.
Műhelyek mellett haladnak el, majd egy kapuhoz érnek.
– Ha beszélnél – néz rá Himeriosz –, hívj fivérnek. De ne beszélj!
Egy dongalábú szolga egy udvarba vezeti őket, ahol magányos fügefa küzd fényért. A falnak támaszkodva várakoznak, kakasok kukorékolnak és kutyák csaholnak, Anna maga elé képzeli a harangozókat, akik épp most vágnak át a ködön, és a harangkötelek után nyúlnak, hogy felébresszék a várost, a gyapjúkereskedők kitárják zsalugátereiket, a zsebtolvajok hazafelé oldalognak, a szerzetesek az első korbácsütésre készülnek, a rákok a csónakok alatt szundikálnak, a csérek a sekélyesben buknak alá reggeli után kutatva, Chryse pedig életet lehel a tűzbe. Theodóra asszony a műhelybe tart a kőlépcsőn.
Áldott lélek, óvj meg minket a tétlenségtől!
Mert számtalanszor vétkeztünk.
Az udvar másik végén lévő öt szürke kő ébredező libákká alakul, akik szárnyaikat próbálgatva kotyognak rájuk. Az ég betonszínt ölt, kocsik indulnak meg az utcán. Mária azt mondja majd Theodóra asszonynak, hogy Annát láz gyötri. De mennyi ideig lehet elég ez?
Végül kitárul egy ajtó, és bársonykabátot viselő, álomtól pislogó talján elég ideig tanulmányozza Himerioszt ahhoz, hogy úgy döntsön, nem méltó a figyelmére, és újra becsukja az ajtót. Anna a nedves kéziratok között kotorászik a bimbódzó fényben. A kezébe akadó első lapjait borító penésztől egyetlen írásjelet sem tud kivenni.
Licinius mindig a velinről áradozott: az anyja méhéből még megszületése előtt kivágott borjú bőréből készített pergamen. Azt mondta, hogy a velinre írni olyan érzés, mint a legmennyeibb muzsikát hallani, ám ezek a pergamenlapok durvának és szúrósnak érződnek, és romlott húslevesszagot árasztanak magukból. Himeriosznak igaza van: semmit sem érnek.
Egy szolgálólány siet el tejescsuporral a kezében aprókat lépkedve, hogy ne locsolja ki a tejet, az Anna gyomrát gyötrő éhségtől pedig az egész udvar imbolyogni kezd. Újra kudarcot vallott. Theodóra asszony megbotozza, Himeriosz beárulja az ellopott tyúkokért, Máriának sosem lesz elég pénze a Szűz áldására, a tömeg pedig halleluját énekel majd, miközben a teste a bitón táncol.
Hogyan lehet ilyen az élet? Miközben ő nővére kinőtt alsóneműjét és ezerszer megfoltozott ruháját hordja, a Kalaphatészhez hasonlóak selyem és bársonyruhákban páváskodnak, és szolgálók hada követi őket. Miközben az ilyen idegeneknek tejjel teli csupraik, libákkal teli udvaraik és minden napra más kabátjuk van? Sikoly gyülekezik benne, az üveget is megrepesztő rikoltás, ám ebben a pillanatban Himeriosz a kezébe nyom egy kicsi, viharvert, csatos kódexet.
– Ez micsoda?
A kódex közepére lapoz. A Licinius által tanított régi görög írásjelei borítják az egymást követő oldalakat.
India, olvassa
mint mondják, egyszarvú lovakat terem, és ugyanezen a tájon egyszarvú szamarakat is tartanak. Ezekből a szarvakból ivóalkalmatosságokat fabrikálnak, és ha ezekbe gyilkos mérget raknak, és valaki azt megissza, haja szála sem görbül a cselszövéstől.
A következő oldalon:
Úgy mondják, a fóka az emberektől irigyelve felöklendezi gyomornedvét, ami jót tenne az epilepsziásoknak. Szavamra, a fókák igencsak rosszindulatú kreatúrák.
– Ez – leheli sebesen dobogó szívvel.
– Ezt mutasd meg nekik.
Himeriosz visszaveszi a kódexet.
– A másik irányba tartsd. Így.
A fiú megtörli óriási szemét. A kézírás gyakorlott és gyönyörű, Anna újabb részletet pillant meg: Úgy hallottam, hogy az emberek szerint a galamb minden madár közül a legmértéktartóbb, ha párzásról van szó – valamiféle állatokról szóló értekezés lenne ez? – ám mielőtt tovább tudná olvasni, a dongalábú szolga Himerioszt szólítja, a fiú pedig a könyvvel és a zsákkal együtt követi a szolgát a házba.
A libák őt figyelik.
Himeriosz alig tűnt el ötven szívdobbanásnyira, amikor kilép a házból.
– Mi az?
– Veled akarnak beszélni.
***
Mrs. Flowers szemét hályog borítja, lehelete sűrített répapasztától bűzlik, és minden egyes nappal apróbbnak tűnik. Apa segít neki a vele hozott Perambulatort anya varróasztala mellé tenni.
Mrs. Flowers munkaruhája zsebéből aranyfénnyel villogó Vizert húz elő. – Természetesen használt, Mrs. Alegawáé volt, Isten nyugosztalja. Nem néz ki talán túl jó állapotban lévőnek, de az összes teszten átment.
Konstance a Perambulatorra áll, ami duruzsolni kezd a lába alatt. Egyszerre boldognak és szomorúnak tűnő apja megszorítja a kezét, Mrs. Flowers annyit mond, hogy ott találkozunk, majd kivánszorog az ajtón a folyosón hattal lejjebb lévő fülkéjébe. Konstance érzi, ahogy anya a fejére helyezi a Vizert, érzi, ahogy a nyakszirti csontjait nyomja, kinyúlik a fülein túl, és eltakarja a szemét. Attól tartott, hogy fájni fog, de pusztán annyi volt, mintha valaki mögé lopakodott volna, és hideg kezeivel eltakarta volna a szemét.
– Itt leszünk végig – biztosítja anya. – Épp itt melletted – teszi hozzá apa, a 17. fülke falai pedig semmivé válnak.
Egy óriási csarnokban áll. A fal két oldalán tizenöt láb magas, létrák százaival ellátott könyvespolcok három szintje fut mérföldeken át. A harmadik szint felett márványoszlopok tartják a dongaboltozatú mennyezetet, amelyet középen szögletes nyílás vág ketté – felette pufók felhők lebegnek a kobaltkék égen.
A csarnokban itt-ott alakok állnak asztalok előtt, vagy üldögélnek karosszékekben. A polcok szintjeit ágaskodó, létrán álló, vagy épp lemászó emberek böngészik.
Ameddig csak ellát, könyvek – némelyik nem nagyobb, mint a keze, mások akkorák, mint a matraca – töltik be a levegőt,
felemelkednek a polcokról, visszalebegnek, néhány énekesmadárként szökell, mások esetlen gólyaként dülöngélnek.
Egy pillanatig földbe gyökeredzve áll, belé szakad a szó. Sosem volt még egy ehhez foghatóan óriási térben. Dr. Pori, a matematikatanár – csakhogy haja itt bőséges és fekete, és mintha egyszerre lenne száraz és nedves – siklik le létrán mellette, úgy ugorva át a fokokat, mint ereje teljében lévő fiatalember, és földet ér. Rákacsint, fogsora tejfehér.
Konstance munkaruhájának sárgája még élénkebb, mint a 17. fülkében volt, a szirupfoltnak nyoma sem maradt.
Mrs. Flowers menetel felé a távolból, apró fehér kutya lohol a lába mellett. Egy tisztább, fiatalabb és energikusabb Mrs. Flowers, mogyorószínű szeme pillantása éles, mahagóniszínű haja professzionális kontyba van kötve, szoknyája és blézere az eleven spenót mélyzöldjét idézi, mellkasán pedig egy aranyhímzés hirdeti: Főkönyvtáros.
Konstance a kiskutya fölé hajol, ami hevesen mozgó bajusszal és ragyogó fekete szemmel néz fel rá; szőre, amikor beletemeti az ujjait, igazi szőrnek érződik. Majdnem felnevet az érintés örömétől.
– Isten hozott – szólal meg Mrs. Flowers – a Könyvtárban!
Lefelé sétálnak Konstance-szal a csarnokban. A legénység tagjai felpillantanak asztalaikról, és rámosolyognak; páran EZ A KÖNYVTÁRNAPOD feliratú lufikat idéznek meg, és Konstance figyeli, ahogy a résen át az égbe emelkednek.
A hozzájuk legközelebb eső könyvek gerince kékeszöld, gesztenyabarna és bíbor színekben tündökölnek, némelyikük vékonynak és törékenynek tűnik, mások óriási, lábatlan asztaltetőkre emlékeztetnek.
– Csak nyugodtan – noszogatja Mrs. Flowers –, nem tudsz kárt tenni bennük – Konstance pedig megérinti az egyik kisebb könyv gerincét, ami felemelkedik és kinyílik előtte. Sárgás színű, vékony lapjaiból három százszorszép nő ki, a lapokon mindenhol ugyanaz a három betű ragyog: M C V.
– Némelyikük meglehetősen zavarba ejtő – mondja Mrs. Flowers. Megkopogtatja a könyvet, ami becsukódik, és visszatér a helyére. Konstance lefelé néz, ahol a könyvespolcok a távolba tűnnek.
– Meddig…
– Csak Sybil tudná megmondani – mosolyog rá Mrs. Flowers.
Három kamaszfiú – a Lee fivérek és Ramón, csakhogy egy vékonyabb, rendezettebb külsejű Ramón – sprintel és ugrik fel egy létrára, Mrs. Flowers rájuk szól – Kicsit lassabban, fiatalok! – Konstance pedig arra emlékezteti magát, hogy még mindig a 17. fülkében van új munkaruhájában és ráhagyományozott Vizerében, és apa priccse és anya varróasztala közzé ékelt Perambulatoron sétál, és hogy Mrs. Flowers, a Lee fivérek és Ramón mind saját családi fülkéikben vannak, saját Perambulatoraikon egyensúlyoznak, és saját Vizereik takarják el a szemüket, és hogy mindnyájan a csillagközi űrben suhanó korong belsejében vannak, és hogy a Könyvtár csak adathalmaz a Sybilnek nevezett villogó gyertyatartó belsejében.
– A történelem a jobb oldalunkon található – mondja épp Mrs. Flowers –, balra van a modern művészetek, majd a nyelvek; a fiúk a játékrészlegre tartanak, ami természetesen rendkívül népszerű. – Megáll egy üres asztalnál, és int Konstance-nek, hogy üljön le. Az asztal tetején két kis doboz található: az egyikben tollak, a másikban négyzet alakú papírkártyák vannak. Közöttük egy apró réznyílás, peremére a következő szavakat vésték: A kérdések válaszokra lelnek itt.
– Egy gyerek könyvtárnapján – mondja az asztal másik oldalára telepedő Mrs. Flowers –, amikor annyi mindent kell magunkévá tenni, lehetőség szerint egyszerűen intézem a dolgokat. Négy kérdés, kis kincsvadászat. Egyes számú kérdés: milyen messze található a Földtől az úticélunk?
Konstance bizonytalanul pislog, mire Mrs. Flowers arckifejezése ellágyul.
– Nem kell emlékezetből tudnod a választ, kedvesem.
Erre való a könyvtár.
– A dobozokra mutat.
Konstance felkap egy tollat; annyira valóságosnak tűnik, hogy legszívesebben bele harapna. És ez a papír! Annyira tiszta, annyira ropogós, a Könyvtáron kívül nem található ilyen papír az egész Argoson. Milyen messze van a Föld a Béta Oph2-től? írja a papírra, majd felnéz Mrs. Flowersre, aki biccent, és Konstance a nyílásba dobja a kártyát, ami egy szempillantás alatt eltűnik.
Mrs. Flowers megköszörüli a torkát, és Konstance háta mögé mutat, ahol fent a harmadik szinten egy vastag barna könyv emelkedik fel a polcról. Keresztülszárnyal a csarnokon, kicselez pár másik levegőben lévő könyvet, egy pillanatig lebeg felettük, majd alászáll, és kinyílik.
Az oldalpáron egy Megerősített exobolygók listája a valószínűsíthetően lakható zónában B-C címet viselő táblázat látható. Az első oszlopban apró világok forognak mindenféle színben: némelyikük sziklás, mások felett gázok kavarognak, akad, amik körül gyűrű található, megint mások jégcsápot húznak légkörük mögött. Konstance az ujjával követi az oszlopokat, amíg meg nem találja a Béta Oph2-öt.
– 4,2399 fényév.
– Kitűnő. Második kérdés. Milyen gyorsan utazunk?
Konstance leírja a kérdést, a nyílásba dobja, és miközben az első kötet visszatér a helyére, feltekert grafikonok sora érkezik, és kiterülnek az asztalon. Középről egy élénk kék színű szám emelkedik a levegőbe.
– 7 734 958 kilométer óránként.
– Remek. – Mrs. Flowers felemeli három ujját. – Mi az élettartama egy optimális genetikai állománnyal rendelkező embernek a küldetés paraméterei között?
A kérdés eltűnik a nyílásban; féltucatnyi különböző méretű dokumentum száll köréjük a polcokról.
114 év, olvasható az egyiken.
116 év¸ közli a másik.
119 év, kontráz a harmadik.
Mrs. Flowers lehajol, hogy megvakarja a lábánál ülő kutya fülét, de nem veszi le a szemét Konstance-ről.
– Most már ismered az Argos sebességét, a megteendő távolságot, és az utazók várható élettartamát. Az utolsó kérdés. Mennyi időt vesz igénybe az utazásunk?
Konstance az asztalra bámul.
– Használd a Könyvtárat, kedvesem. – Mrs. Flowers körmével megkopogtatja a nyílást. Konstance leírja a kérdést egy papírdarabra, a nyílásba dobja, és amint eltűnik, egy papírfecni emelkedik a magasba a mennyezeten, lefelé lebeg, levélként billen jobbra és balra, majd pont előtte landol.
– 216 078 földi nap.
Mrs. Flowers őt tanulmányozza, Kontance pedig végigtekint az óriási csarnokon, ahol a távolban egymásba olvadnak a létrák és a polcok, elméjében megértés kap szárnyra, majd rátelepszik.
– Mennyi év ez, Konstance?
Felpillant. Digitális madarak raja szárnyal a mennyezet felett, alatta pedig könyvek, tekercsek és dokumentumok szelik át a levegőt, és mintha mindenki őt figyelné a Könyvtárban. Lekörmöli, 216 078 földi nap hány év? – a nyílásba teszi a kártyát, és egy újabb papír landol előtte.
Az asztaltető faerezete kavarogni kezd, vagy legalábbis úgy tűnik, a márvány padlólapok örvénylenek, zsigereibe fájdalom mar.
Mindenkire szükség van
Mindenkire együtt
Ötszáz és kilencvenkettő év.
– Mi sosem…?
– Így van, gyermekem. Tudjuk, hogy a Béta Oph2 a Földhöz hasonló légkörrel rendelkezik, hogy a Földhöz hasonló folyékony víz található rajta, és valószínűleg valamiféle erdők is vannak ott. Ám sosem fogjuk meglátni. Egyikünk sem.
Mi vagyunk a hídnemzedékek,
a köztesek, akik elvégzik a munkát, hogy a leszármazottjaink készen állhassanak.
Konstance az asztalhoz nyomja a tenyerét; úgy érzi, hogy bármelyik pillanatban elájulhat.
