Az írónak mindig úgy kell rendelkeznie egy idegen idejével, hogy az ne érezze feleslegesnek az olvasásra szánt órákat, vallotta Kurt Vonnegut. Életműve november elején az eddig kiadatlan Éden a folyónál című kötettel gyarapodott, amelyben hat korai novellával, egy Kolumbusz Kristófról szóló esszével és egy fiókban maradt, különös szövegtöredékkel üthetjük el az időnket. De ki is volt a huszadik század egyik legnagyobb szatirikusa, akit a közvélekedéssel ellentétben nem Fonegutnak, hanem vAA-nuh-guht-nak hívtak? Démonokkal küzdő hazátlan ember, a 25 399-es számú kisbolygó névadója, a Pall Mall önjelölt reklámarca, a leghumanistább ateista és egy pacifista háborús veterán, aki azt gondolta, hogy Drezda bombázása csak egyetlen embernek hozott hasznot az egész világon. Neki.
„Megkérdeztem a fiamat, hogy szerinte miről szól az élet, mire ő azt válaszolta, azért vagyunk a földön, hogy segítsünk egymásnak átvészelni ezt a dolgot, bármi is legyen ez” – nyilatkozta a US Airways légitársaság lapjának adott legutolsó interjújában Vonnegut, majd bevallotta, neki leginkább a zene segít, hogy át tudja vészelni az életnek nevezett bármit. A zenészeknek pedig ő, hiszen fanyar humorával, hatalmas szívével és hasznos tanácsaival számos előadót inspirált Elvis Costellótól a Smashing Pumpkinsig, nem is beszélve a regényeiről vagy a hőseiről elnevezett zenekarok egész soráról. Bár ateistának vallotta magát, egész életében a felebaráti szeretet mellett kampányolt. A nyolcvanas és kilencvenes években aktívan felszólalt az alkotmányos szabadságjogok védelmében, a környezetvédelem mellett és a nukleáris fegyverek ellen, a kétezres években pedig élesen bírálta a Bush-kormányt és az iraki háborút. Mikor egy újságíró 2003-ban a hogyléte felől érdeklődött, ő csak annyit mondott: „Dühös vagyok, mert öregszem, és mert amerikai vagyok. Különben minden oké.”
Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welsh-sel, Vlagyimir Szorokinnal
Ne vegyünk tudomást a zord időkről, és figyeljünk a kellemes pillanatokra
Kurt Vonnegut Jr. 1922 novemberében született Indianapolisban, egy harmadik generációs német-amerikai család második gyermekeként. Apja sikeres építész volt, anyja módos sörfőzőcsaládból származott – örökségét egy kávéval feljavított barna lágersörnek köszönhette. Íróként németül és franciául folyékonyan beszélő édesanyja, Edith Lieber volt rá a legnagyobb hatással, aki a nagy gazdasági világválság miatt úgy döntött, írással fogja megkeresni a napi betevőt. A család szinte mindenét elvesztette, egy építésznek pedig semmilyen munkalehetőség nem akadt, ám az asszony hiába vett írókurzusokat esténként, stílusa nem volt elég közönséges a fényes papírra nyomott, középszerű magazinokhoz. Álmát végül fia, a vulgaritással baráti viszonyt ápoló Kurt váltotta valóra, aki többek közt a Cosmopolitanban és a Ladies’ Home Journalban is publikált. A válságot nem csak anyagilag sínylette meg a család – apja szinte teljesen feladta addigi életét, anyja pedig az alkoholhoz és a gyógyszerekhez menekült, majd 1944-ben öngyilkosságot követett el. Vonnegutnak volt kitől örökölnie sötét, szarkasztikus humorát, Lieber ugyanis úgy döntött, az anyák napja a legalkalmasabb időpont a gyógyszer-túladagolásra.
Vonnegut első nyomtatásban megjelent szövegeit középiskolája, a Shortridge iskolai lapja közölte. Már fiatalon is nagyon könnyűnek találta az írást, bár a Daily Echónál nem a tanáraitól, hanem inkább diáktársaitól leste el az apró írói trükköket. Érettségi után újságot írt és kémiát hallgatott a Cornell egyetemen, ám már az első félévben végigbukta felvett tárgyait, ezért besorozását inkább érezte felszabadítónak, mint a hősi halálba vezető útnak. 240 mm-es tarackágyúra képezték ki, ami a legnagyobb szárazföldi fegyver volt a hadseregnél akkoriban, és aminek lövedéke Vonnegut szerint olyan lassan, szinte lebegve hagyta el az ágyúcsövet, hogy ha lett volna egy létrájuk, ráfesthették volna, hogy Bazd meg, Hitler! A kiképzés ellenére az európai frontra mégsem nehézfegyveres osztaggal, hanem a 106. gyalogoshadosztály felderítőjeként került, ám mivel sosem képezték ki gyalogsági bevetésre, a frontvonalba érve azt tette, amit minden húszéves zöldfülű tett volna a helyében – utánozta, amit korábban a háborús filmekben látott. Egyetlen alkalommal érezte, hogy használnia kellene a fegyverét, ám a lövésig sosem jutott el. Egységét az ardenneki csatában német csapatok zárták körbe, ő pedig társaival együtt hadifogságba került – az olajzöld posztóegyenruhát viselő amerikai katonáknak esélyük sem volt a téli tájjal fehér kamuflázsban harmonizáló németekkel szemben. Vonnegut németül próbált kommunikálni fogvatartóival, aki azonnal rákérdeztek, hogy miért harcol a saját népe ellen, ám ő már a kérdést is nevetségesnek találta, hiszen szülei német örökségétől szinte teljesen elszigetelten nevelték.
Foglyul ejtett egységét Drezdába szállították, ahol Vonnegut közlegénynek a genfi egyezmény értelmében dolgoznia kellett. Minden reggel egy vágóhíd matracokkal komfortossá hazudott disznóóljából indult dolgozni a helyi malátaszirupgyárba, ahol terhes nőknek gyártották a vitamindús táplálékkiegészítőt. Munka közben eszébe sem jutott, hogy épp Drezdát rombolja majd porig az ellenséges légierő, hiszen a városban nem voltak hadászathoz kapcsolódó gyárak – épp emiatt óvóhely sem volt túl sok. Mikor 1945. február 13-án felbőgtek a szirénák, ők a vágóhíd alagsori húsraktárába menekültek a bombák elől, kampón himbálózó, kicsontozott állattetemek közé. Mire ismét a felszínre merészkedtek, a város szinte teljesen eltűnt körülük. A hadifoglyok a következő napokat a pincékben és óvóhelyeken rekedt holttestek összegyűjtésével, vagy ahogy Vonnegut nevezte, „szörnyen alapos húsvétitojás-vadászattal” töltötték. Mikor a városban már elviselhetetlen lett a halotti máglyák bűze, a németek nem vesződtek tovább a testek felszínre hozatalával, és a közlegények új feladatot kaptak. Nem az emberi maradványokat, hanem csak az értéktárgyakat kellett kihúzniuk a törmelékek alól – a többiről lángszóróval felszerelt katonák intézkedtek. Drezda bombázása Vonnegut számára nemcsak a pokol egyik óráját, de az igazság pillanatát is jelentette, hiszen hazája hadserege addig az amerikai civilek, sőt még a szárazföldi egységek előtt is gondosan titokban tartotta, hogy szőnyegbombázásban venne részt. Vonnegut 1945 májusában térhetett vissza Amerikába, ahol az 1917 óta a hadseregben megsérült vagy meghalt katonáknak járó Bíbor Szívvel tüntették ki.
Ne olvassunk szépségápolási irodalmat, mert attól csak csúfnak érezzük magunkat
Hazatérése után feleségül vette gyerekkori szerelmét, Jane Marie Coxot, akivel 1970-ig voltak egy pár, a válásra viszont csak a hetvenes évek végén került sor. A válóper végén Vonnegut újraházasodott, választottja ezúttal Jill Krementz író, festő volt, akivel egészen haláláig együtt maradt.
A sikertelen kémiai tanulmányok ellenére ismét beiratkozott az egyetemre, és Chicagóban kezdett antropológiai tanulmányokba – azért épp az antropológiát választotta, mert ez a tudományág tartalmazta a legtöbb költészetet és a legkevesebb matematikát. Mivel a Cornell lapjánál töltött idő óta írónak tartotta magát, úgy döntött, ő is papírra veti saját háborús történetét, ám mégsem a Drezda ostromáról szóló kötet, hanem a Jelentés a Barnhouse-effektusról című novella volt az első, ami az iskolai újságokon kívül is nyomtatásba került. (A novella később az Isten hozott a majomházban! című kötetben kapott helyet.)
Mire első regénye, az 1952-es Gépzongora (Magyar fordításban 2006-ig Utópia és Utópia 14) megjelent, már két lány és egy fiú édesapja volt. Családja 1957-ben ötről hirtelen nyolctagúra bővült – Vonnegut sógora egy vonatszerencsétlenségben, nővére, Alice pedig alig pár órával férje halála után rákban vesztette életét, ezért az író és első felesége örökbe fogadta három árván maradt gyereküket. Vonnegut mindig tudta, hogy milyen tanácsokkal kell ellátnia gyermekeit. Fiának például saját édesapja hármas szabályzatát adta örökül – sose tartson folyékony dolgokat a hálószobában, ne dugjon semmit a fülébe, és messzire kerülje el az építészi pályát. Az első kettőről csak Mark tudna nyilatkozni, a harmadik viszont bejött, mert végül nem építész, hanem gyerekorvos lett belőle. Legkisebb lánya, Nanette, vagy ahogy ő nevezte, a „Kedves öreg Nano” szerint az apjával egy házban élni olyan volt, mint egy elefánttal, aki egy nála kétszer nagyobb dolgot akar a világra hozni. Hatalmas terheket cipelt, amit nemhogy a gyerekei, de még a felesége sem érthettek igazán.
A Gépzongora után hét évet kellett várni A Titán szirénjeire, majd megjelent az Éj anyánk, Vonnegut nevét viszont csak az 1963-as Macskabölcső után kezdte igazán megismerni a mainstream irodalmi szcéna. Nem is csoda, hogy épp ez a regény lett a vízválasztó, hiszen például arra az egyetemes és rendkívül nyomasztó kérdésre is választ adott benne, hogy „Mit remélhet a Földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján?” Sajnos arra a következtetésre jutott, hogy semmit.
Drezdai élményeihez végül 1969-ben, Az ötös számú vágóhíddal kanyarodott vissza, ami a Nation kritikusa szerint több volt, mint repülő csészealjakkal felturbózott háborúellenes regény – a poszttraumás stressz szindróma tárgyi leképződése volt. A valódi irodalmi áttörésnek számító kötet elején Vonnegut bevallotta, olyan háborús sztorit akart, aminek adaptációjában John Wayne- és Frank Sinatra-kaliberű férfiak játszhatnák a főbb szerepeket, egy barátja felesége viszont óva intette a hollywoodi cukormáztól. A regény alcíme A gyerekek keresztes hadjárata lett, hiszen a háború idején ő sem volt több, mint egy fiatal kölyök, akit egyedül a hadifoglyok elhanyagolt arcszőrzete öregített, a regény 1972-es filmváltozatában pedig nyoma sem volt Wayne-nek és Sinatrának. A fiatal szereplők ellenére a könyv számos amerikai középiskolában tiltólistára került, mert a szülők túl obszcénnak találták. „Láttam néhány, kisvárosi újságoknak küldött levelet, ami azonos kategóriába sorolta a Mély torokkal és a Hustler magazinnal. Hogyan lenne képes bárki is Az ötös számú vágóhídra maszturbálni?”
Mikor a német dokumentumfilmes, Marcel Ophuls évekkel a regény megjelenése után arra kérte, hogy meséljen a bombázásról a II. világháborút és a vietnami harcokat tárgyaló alkotásában, Vonnegut nem élt a lehetőséggel. Német neve miatt nem akart vitatkozni azokkal, akik szerint Drezdát a földig kellett volna rombolni – csak egy könyvet akart írni arról, hogy ez pontosan így történt. Úgy gondolta, egyetlen ember volt a földön, akinek a város lerombolása hasznot hajtott, mégpedig ő. Az ötös számú vágóhíd annyira népszerű lett, hogy minden, Drezdában lebombázott ember után három dollár ütötte a markát. Ebben a kötetben bukkant fel először saját, kézzel rajzolt illusztrációja is, méghozzá a Montana Wildhack mellei között függő szív alakú medál, képzőművészként pedig következő regényével, az 1973-as Bajnokok reggelijével irányította végleg magára a figyelmet. Sőt azt is elérte, hogy emberek ezrei tetováltassanak magukra még egy segglyukat.
Miután több szakdolgozati témáját is visszautasították, 1947-ben diploma nélkül hagyta el Chicagót. Az egzotikusan csengő nevű Schenectady városába költözött, és a General Eletrics-nél vállalt pr-es állást. 1949-ben eladta első történetét a Collier's-nek, amiért 750 dollár ütötte a markát, nem sokkal később pedig úgy döntött, véget vet a rémálomszerű munkának, és ahogy egy apjának szóló levélben írta, nem is vállal többé másikat, amíg csak él, isten őt úgy segélje. Nem is vállalt, leszámítva egy rövid, 1958-as időszakot, amikor a magára harcos ludditaként tekintő Vonnegut Saab-kereskedőként próbált szerencsét. Több mint húsz évvel azután, hogy otthagyta az egyetemet, levelet kapott az intézmény új dékánjától. A dékán szerint egy Macskabölcsőhöz hasonlóan színvonalas munka helyettesítheti a szakdolgozatot, így Vonnegut végül bekerült az 1972-es évfolyam frissdiplomásai közé.
A hetvenes években saját depressziója és írói válsága mellett fia, Mark bipoláris személyiségzavarával is szembe kellett néznie. A fiú, akit apja az „amerikai szentről”, vagyis Mark Twainről nevezett el, 1975-ben megjelentette saját memoárját, a The Eden Expresst, amelyben nyíltan vallott állapotáról, majd néhány évvel később egy anekdotakötetet is kiadott a híres író fenyegetően fölé magasodó árnyékáról, és arról, hogyan élt túl egy újabb mentális összeomlást. Vonnegut életét nemcsak a családi gondok nehezítették akkoriban, de az univerzumából profitálni próbáló kollégák is. A Magazine of Fantasy and Science Fiction 1974-es decemberi számában megjelent a Venus on the Half-Shell című regény első része, méghozzá a legendásan fiktív sci-fi szerző, Kilgore Trout tollából. Trouttal az Az ötös számú vágóhídban találkozhattunk először, a regényt viszont természetesen nem ő, hanem egy amerikai sci-fi és fantasyíró, Philip José Farmer jegyezte. Vonnegut nem örült, hogy kölcsönvették a figuráját, annak meg főleg nem, hogy többen is neki tulajdonították a könyvet. Azzal vádolta Farmert, hogy kizárólag a pénz miatt írta meg a regényt, amivel többet keresett, mint addigi műveivel összesen. Farmer viszont azt állította, így akart tisztelegni Vonnegut életműve előtt, és arról is tájékoztatta tajtékzó kollégáját, hogy Riverworld-sorozata sokkal több pénzt hozott a konyhára, mint a hőn gyűlölt Trout-munka. Farmer évtizedekkel később bevallotta, hogy ha tudta volna, mi fog történni, akkor sosem kezd neki az írásnak, mert a Vénusz csak keserű ízt hagyott a szájában. Majd kárenyhítésül hozzátette, senki nem élhet le egy életet anélkül, hogy nem harapott volna rothadt gyümölcsbe vagy romlott húsba. Egy ekkora életbölcsesség olvastán nem csoda, hogy regényéről mindenkinek Vonnegut jutott először eszébe. „Amikor írok, úgy érzem magam, mint egy kar és láb nélküli ember, krétával a szájában” – vallott hivatásáról halála előtt, pedig akkor már több mint tíz éve bejelentette visszavonulását. Egyes magazinokban utolsónak beharangozott könyve, az 1997-es Időomlás megjelenése után is publikált, és két novelláskötetetnyi időre az irodalomba is visszatért. A hamvaskék sárkány 1999 augusztusában, az Áldja meg az isten, Dr. Kevorkian pedig 1999 októberében jelent meg. Az Éden a folyónál a negyedik posztumusz kötete.
Amit nem látunk, az nincs is
Hiába tartotta a dohányzást az öngyilkosság különösen elegáns formájának, halálát nem a cigaretta okozta, pedig ő mindent megtett, hogy így történjen. Kiskamaszkorától folyamatosan fújta a Pall Mall-füstöt, a nyolcvanas éveiben járva pedig még azon is elgondolkodott, hogy beperli a dohánycéget, amiért hazudtak neki. A cigaretta ugyanis hiába ígérte folyamatosan a dobozán, hogy meg fogja ölni, ő még mindig életben volt. Hogy mennyire komolyan vette a dohányzást, azt leginkább utolsó interjújának vonatkozó részletével lehet érzékeltetni.
J. Rentilly: Tehát ez valóban az utolsó könyv? Úgy volt, hogy az Időomlással búcsúzik, aztán jött a Dr. Kevorkian.
Vonnegut: Kurvára nem tudom. Egyre csak arra gondolok, hogy meg fogok halni. Mit gondol, miért cigizek annyit?
JR: Hány dobozzal szív egy nap?
Vonnegut: Mindegy, kurvára nem a maga dolga. Bassza meg, érti?
Egy apró botlás lett a veszte – manhattani lakásának lépcsőjéről esett le 2007 áprilisában, és olyan súlyos agysérüléseket szenvedett, hogy már nem tudták megmenteni az életét. Életrajzírói hol kutyáját okolják, akit állítólag sétáltatni vitt aznap délután, hol második feleségét, aki nem engedte, hogy férje a lakásban dohányozzon, Vonnegut így kénytelen volt a lépcsőn füstölögni. Bármi is legyen az igazság, halála épp olyan morbid, emlékezetes és keserű volt, mint élete és munkássága. A huszadik század egyik leghíresebb amerikai írója annyival kommentálta volna az esetet: Így megy ez.
(A cikk eredetileg a Könyves Magazin téli számában jelent meg.)
