Kurt Vonnegut: Macskabölcső
Maecenas Kiadó, 2011, 424 oldal, 1783 Ft
Mit gondolnak, tudnának tisztaszívből röhögni egy szőnyegbombázáson? Kérem, ne kapkodjanak a válasszal – amíg töprengenek, visszaugrunk az időben úgy fél évszázadot. (Az esszét a Hévíz folyóirattól kaptuk.)
1963-ban járunk, a hidegháború kellős közepén. Az előző év végén robbant ki a két aktuális szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egyik legveszélyesebb konfliktusa. Egészen rövid történelemlecke: a fegyverkezési verseny részeként 1962-ben a szovjetek öt közepes hatósugarú rakétaezredet, illetve négy gépesített lövészezredet telepítettek az USA közvetlen szomszédságába, az akkor már három éve a Fidel Castro-féle kommunista rezsim uralma alatt álló Kubába.
Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, hogyan leleplezték az akciót az amerikaiak egy kémrepülőgép fotói alapján, majd októberben miként kényszerítették két hét alatt visszavonulása a Szovjetuniót. A lényeg röviden, hogy komoly szakértők egybehangzó véleménye szerint soha nem került még ilyan közel a homo sapiens ahhoz, hogy egy önfeledt bombázással atomhalálra ítélje magát. A rakétaválság akkor fejeződött be végérvényesen, amikor John F. Kennedy amerikai elnök 1962. november 20-án feloldotta Kuba karanténját. Történelem békaperspektívából: ugyanezen a napon kezdődött a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusa, ekkor hangzott el Kádár János legendássá lett bon mot-ja: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Nem csak az USA-ban zajlott ám az élet...
Tehát 1963-at írunk, ekkor jelenik meg Kurt Vonnegut negyedik regénye, melynek története – mit tesz Isten! – az atombomba egyik (fiktív) atyja, egy bizonyos Felix Hoenekker, illetve e tudós szuperjég nevű találmánya körül forog, amelynek segítségével villámgyorsan meg lehet szabadítani fajunktól a Föld nevű bolygót.
Vessünk egy pillantást az ekkor 41 éves mesterre! Nem célunk megírni Vonnegut komplett életrajzát 1922-es indianapolisi születésétől a második világháborús önkéntes katonai szolgálatán át 2007-es New York-i haláláig. Most talán elég csak annyit leszögezni, a Macskabölcső megjelenésekor nagyjából emberi-írói pályájának felénél tart. Eddigre már megjárta a betűvetés mélyebb bugyrait: tizenéves korában riportokat készít iskolai lapjukba, ahol aztán rovatvezető, majd szerkesztő lesz. Érettségi után az ithacai Cornell Egyetem újságjában hegyezi a ceruzáját, a világháborúból visszatérve pedig a Chicagói Egyetem antropológia szakos hallgatójaként mint félállású bűnügyi tudósító tesz szert némi mellékesre. Majd egy kisebb törés következik – diplomamunkáját nem fogadják el, az ifjú Kurt pedig 25 évesen azon kapja magát, hogy szépreményű egyetemi polgárból, fiatal újságírótitánból a General Electric schenecdatyi kutatólaboratóriuma reklám- és propagandaosztályának munkatársává avanzsál, ahol reklámszövegeket körmöl, illetve közönségszolgálati levelezőként szorgoskodik.
Alig valószínű, hogy Vonnegut a PR-szakértők Einsteinje, a közönséglevelezés Goethéje óhajtott volna lenni.
Ellenben 1947-ben a magáén kívül még két ember kenyerét kell megkeresnie: ekkor születik első gyermeke fiatalkori szerelmével, Jane Marie Coxszal kötött házasságából. Hogy a GE végül elvesztett egy remek munkatársat (az amerikai és a világirodalom viszont nyert egy kultírót), az többek között annak köszönhető, hogy Vonnegut szabadidejében hangyaszorgalommal ír és küldözget tudományos-fantasztikus elbeszéléseket különböző folyóiratoknak.
1950 jelentős fordulópont írónk életében, ebben az évben három novelláját is eladja. Azt nem állítanánk, hogy az ekkoriban született írásai az életmű legfajsúlyosabb darabjai, de az bizonyos, hogy a honoráriummal a zsebében Vonnegut eldönti: ettől fogva végleg az írásnak (és az írásból) él. Felmond a GE-nél, a következő tizenegy évben megjelenik számos elbeszélése, az első három regénye (Gépzongora, A Titán szirénjei, Éj anyánk), de az igazi siker még várat magára. Szerzőnk az írás mellett időnként még kénytelen tanárkodni, és továbbra is írogat még reklámszlogeneket. (Ha már Vonnegut mellékállásait katalogizáljuk, szögezzük le, hogy az egyik legviccesebb Vonnegut-novellát az élet írta. A saját bevallása szerint súlyos gépromboló hajlamokkal rendelkező, megrögzötten modernizáció- és technikaellenes, a kőolajra épülő közlekedést tiszta szívből, őszintén és lelkesen gyűlölő író egy ideig egy autókereskedés tulajdonosaként és vezetőjeként működik a Massachusetts állambeli West Barnstable-ben. A Saab Cape Cod nevezetű üzletben szerzett tapasztalatairól így ír utolsó befejezett kötetében, A hazátlan ember című esszégyűjteményben: „A Saab akkoriban svéd autó volt, mint ahogy ma is az, és azt hiszem, autókereskedőként tanúsított kudarcom magyarázatul szolgál arra, ami egyébként megfejthetetlen rejtély lenne: miért nem adtak nekem a svédek irodalmi Nobel-díjat. Egy régi norvég közmondás: A svédek farka rövid, de az emlékezetük hosszú." [Békési József fordítása.] Akkor talán ennyit a gépjármű-forgalmazás és a skandináv irodalompolitika korábban föltáratlan összefüggéseiről.)
Vissza ismét 1963-hoz és a Macskabölcsőhöz: szerzőnk ennek a kötetnek köszönheti írói ismertségét (eleinte főként egyetemi berkekben és underground körökben), a könyv Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije mellett dobogós helyen szerepel a legismertebb és legtöbb nyelvre fordított Vonnegut-művek toplistáján. Népszerűsége a mai napig töretlen, rajongóinak számát megbecsülni is nehéz, a könyvet a születése óta eltelt évtizedekben már ronggyá idézték.
Hogy miért szól ma is akkorát a regény, azt nehéz lenne pontosan megragadni. Ha egészen kurtán akarjuk összefoglalni a sztoriját, akkor mindössze annyi történik, hogy a már emlegetett Felix Hoenikker, a játékmániás szobatudós mintegy tréfából feltalálja a jég egy olyan változatát, amely képes szempillantásnyi idő alatt fagyos sárgolyóvá változtatni planétánkat. Hoenikker halála után a veszélyes holmi testi-lelki torzszülött gyermekeihez kerül, akik eljuttatják azt San Lorenzo kitalált szigetére. Ez a kicsiny államocska egyébként a világirodalom egyik legbetegebb utópiájának helyszíne, lakói egyrészt totális diktatúrában élnek, ezzel párhuzamosan pedig a csudaszép hazugságokat, többek között az emberek feltétlen testvériségét hirdető vallást, a bokononizmust gyakorolják. A happy end pedig úgy néz ki, hogy a szuperjég elszabadul, a Kék Bolygó pedig megy a levesbe. Nagyjából ennyi.
Vegyük ehhez még hozzá, hogy a Macskabölcső karakterei egytől egyik azt példázzák, milyen reménytelen teremtés az emberi fajzat, hogy sárkányfogvetemény vagyunk, és nincsen remény, nincsen remény. A tudósok? Morális analfabéták, a saját világukba zárkózó erkölcsi csecsemők, akik tetteik legközvetlenebb következményeit sem képesek megbecsülni. A művészek? Nihilista állatkínzók, mint Sherman Krebbs, az Azonnali Atomháborút Követelő Költők és Festők országos elnöke, mellesleg gyakorló macskagyilkos. Esetleg szerencsétlen álintellektüelek, akár Hoenikker törpe fia, a fekete, kicsi, varacskos és értelmetlen festményeket pingáló Pici Newt. Na és a híres amerikai demokraták, a szabadság bajnokai? Ők bizony a legsötétebb önkényuralommal is lepaktálnak, ha cserébe kapnak néhány nyomorult bérrabszolgát az új bicikligyárukba.
Nem folytatjuk, inkább idézzük a bokononisták alapművének Tizennegyedik Könyvét. Címe így szól: „Mit remélhet a Földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján?" Vonnegut szerint a fejezetet hamar el lehet olvasni, egy szóból és egy pontból áll. Így hangzik: „Semmit".
Talán csak egyetlen olyan figurája létezik a világirodalomnak, aki ennyire sötéten látja az emberiséget, foglalkozására nézve anglikán lelkész, egy bizonyos Jonathan Swift nevezetű angol úriember, a Gulliver utazásai szerzője. Egyébként Swift még Vonnegutnál is tovább ment, hiszen bár Isten igéjének fizetett hirdetője, egyáltalán nem rejti véka alá, mit gondol a Teremtőről – elég ezzel kapcsolatban elolvasni azokat a passzusokat, ahol Gulliver liliputi lakáskörülményeiről számol be. A törpék ugyanis egy üres katedrálisban szállásolták el a nagyra nőtt vendéget, aki Swift úr szerint az istenházában szabadult meg teste egynémely kellemetlen tehertételétől. Ehhez még vegyük hozzá, hogy Gulliver egy alkalommal a glimigrin nevű, veseműködést serkentő bor fogyasztása után bőséges kvantumokban előbuzgó vizeletével oltotta el a lángra kapott uralkodói palotát – és máris új értelmet nyer a jámbor mondás, miszerint meg kell adnunk a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.
És Vonnegutra is igaz, amit Swift kapcsán állapított meg Szerb Antal: amikor olvassuk őket, kicsit szégyenkezünk amiatt, hogy embernek születtünk.
A csoda, az igazi varázslat, hogy mindennek ellenére a Macskabölcső, meg úgy általában a vonneguti életmű korántsem halálhörgés és siralom. Sírunk, csuklunk, a térdünket verjük a röhögéstől olvasás közben. Most nyilván értekezni kellene szerzőnk híres fekete humoráról. De először is szögezzük le, Vonnegut humora nem egyszerűen fekete, hanem annak is valami egészen sötét árnyalata, leginkább talán alvadtvér-sötétségű. Másrészt elemzés, analizálás, konstruálás és dekonstruálás helyett inkább álljon itt egy rövidke epizód a regényből. Az egyik mellékszereplő, Julian Castle, egy amerikai cukormilliárdos negyvenéves korában Albert Schweitzer példájára ingyenkórházat alapít a San Lorenzó-i őserdőben, a Remény és Irgalom Házát. Egyszer egy hajótörés következtében bubópestissel fertőzött patkányok kerülnek a szigetre, kitör a járvány. Hullanak az emberek, a kórház körül akkora halomban fekszenek a holttestek, hogy a talajgyalu elakad, amikor a tömegsírba akarja söpörni őket. Egy álmatlan éjszakán Castle tizenöt éves fiacskája is fennmarad, hogy segítsen az apjának, de már alig találnak élő embert, akivel kezdhetnének valamit. És a milliárdosból lett jótevő egyszer csak elröhögi magát. Áll kinn az éjszakában, a zseblámpa fényét jártatja a hullahalmokon, és röhög. Majd a gyerek fejére teszi a kezét, és csak annyit mond: „Fiam, ez egyszer mind a tiéd lesz."
Így megy ez. Vonnegut egyébként azt írja, megint csak A hazátlan emberben, hogy a totális katasztrófák általában mulatságosak. Ahogy arra Voltaire már rámutatott, például a lisszaboni földrengés az vicces. (Emlékszünk, ez a természeti csapás ihlette a francia írót a Candide megírására.) Vonnegut arról is beszámol, hogy a világháborúban szőnyegbombázással elpusztított Drezda látványára az első reakciója a nevetés volt – így próbált a lelke kicsit megkönnyebbülni. Ezért alapoz a vicc mindig a félelemre, mondja Vonnegut, és ezért lehet a félelmeinket viccel enyhíteni.
És akkor a végére egy egészen rövid, ám annál szubjektívebb megemlékezés a honi Macskabölcső-recepció egy viszonylag kevéssé ismert fejezetéről. Nekem valamikor a nyolcvanas évek legelején került a kezembe a könyv. Az Európánál megjelent első magyar kiadásról van szó, a kötetet Réber László zseniális rajzai illusztrálták. Hogy miként került hozzám, azt tökéletes homály fedi. A legvalószínűbb, hogy ajándékba kaphattam valamelyik felületes rokontól tizedik vagy tizenegyedik születésnapomra, talán a Réber-illusztrációk meg a játékos cím téveszthette meg az illetőt (akkoriban sok gyerekkönyvet díszítettek Réber László rajzai, például Janikovszky Éva, Lázár Ervin vagy Gerald Durrell köteteit). Egy pár évig pihent a fiókomban, belelapozgattam néha, és persze nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán valamikor a gimnázium elején újra elővettem, és akkor már nem tudtam letenni. Az azóta tönkreolvasott, celluxszal többszörösen reparált gerincű példány most is itt figyel a polcon. A születése óta eltelt fél évszázad, az akkor érvényes világpolitikai felállás érvényét vesztette, de a regény még mindig működik, még mindig segít a léleknek kicsit megkönnyebbülni.
Talajgyalu legyek, ha nem ezt hívják nagy könyvnek.
Szerző: DARIDA BENEDEK
-------------------------------------------
Darida Benedek (Szentes, 1970) szabadúszó újságíró, szerkesztő és olvasó. Eddig 2 x 1/2 prózakötete jelent meg.
