Régóta rajongói vagyunk Kurt Vonnegut műveinek. Ezért nagyon örültünk neki, amikor arról értesültünk, hogy a Helikon gondozásában, Szántó György Tibor fordításában újabb novelláskötete jelenik meg magyarul.
Hogy milyen történeteket rejtenek a Míg a halandók alszanak lapjai? Egy falusi asszony elhatározza, hogy megkeresi szerelmes levelezőpartnerét. Az ateista lapszerkesztő akaratán kívül lesz a karácsonyi ünnep motorja. A diktafonról dolgozó vidéki gépírólány egy gyilkos szavaitól gyúl szerelemre. A ripacs hőstenort fánküzletével tartja távol az operaszínpadtól saját énektanára.
És hát a két festő felejthetetlen párviadala!
Csupa döbbenetes írás. Mulattatnak, megrendítenek. 1950 és 1954 között keletkezhettek. Amikor az amerikai emberek a győztes háború után vagyonról és hírnévről, könnyű életről álmodoztak, de kemény falakba ütköztek. Vonnegut abszurd humora és kimeríthetetlen fantáziája már a pályakezdés idején is pontosan jelezte, hogy belőle majdan a földkerekség egyik legragyogóbb és legnépszerűbb gondolkodója lesz.
Kurt Vonnegut: Míg a halandók alszanak (részlet)
Fordította: Szántó György Tibor
Nem vót nekije pojása
– Én mán életemben tizenkettőször kajáltam gipckását – közölte Noel Sweeny. Valamilyen betegség folyton kínozta, és mintha mindez még nem lett volna elég, betöltötte a kilencvennegyedik életévét. – Tizenkettőször tükröszték Sweeny gyomorját. Szerintem világcsúcs a maga nemibe.
Sweeny a Florida állambeli Tampában, egy kuglipálya melletti padon ült. Egy másik öregember is üldögélt azon a padon. Sweeny neki magyarázott.
Az idegen nyilván most kezdett új életet Floridában. Fekete selyemzoknit viselt, fekete cipőt, elegáns öltönye kék nadrágját, de a zakó nélkül. Kihajtott nyakú inge, vadászpilóta-sapkája szinte ropogott és fénylett. Vadonatújak voltak.
Ingének szegélyére még rá volt tűzve az árcédula.
– Hú – felelte az idegen. Nem nézett Sweenyre. William Shakespeare szonettjeit olvasta.
A gyönyörűt szaporítani vágyunk,
hogy így örökké rózsálljon a Szép,[1]
mondta Shakespeare az idegennek.
– Figyeljen! A maga gyomorját hányszor tükröszték? – kérdezte Sweeny.
– Hú.
Ki Zene vagy, mért bús a zene néked?
Méz nem ront mézet, kéj új kéjre vár[2]
– Nincs bennem lép. El bírja esztet képzelni?
Az idegen nem felelt.
Sweeny előzékenyen közelebb húzódott az idegenhez, és a fülébe ordított.
– Sweenynek már ezerkilencszáznegyvenhárom óta nincsen lépje.
Az idegennek kiesett a könyv a kezéből. Kis híján lezuhant a padról. Összegörnyedt. Befogta a fülét. Szinte megsüketült.
– Nem vagyok nagyothalló – nyögte. Rettenetesen fájt a füle.
Sweeny megragadta az idegen kezét, és elrántotta a fülétől.
– Azt hittem, siket.
– Mindent hallottam. – Az idegen reszketett. – Minden egyes szavát. A gyomortükrözéseit, epeköveit, a vérszegénységét, májpangását. És hallottam dr. Sternweiss szakvéleményét a maga gyomrának záróizmáról. Dr. Sternweiss nem gondolt még rá, hogy operát komponáljon a beleiről?
Sweeny fölkapta a szonettek könyvét, és áttette a pad túlsó oldalára, ahol az idegen nem érhette el.
– Mit szólna, ha fogadnánk benne? Csak kicsibe.
– Fogadnánk benne? – Az idegen holtsápadtan ült.
– Lássa? – Sweeny sugárzott a szigorúságtól. – Ugye hogy nekem volt igazam! Nem is hallgatott meg. Mer az előbb pont azt kérdeztem, akar-e fogadni abban, hogy kettőnknek együttvéve hány pojása van.
Maga azt felelte, hogy „hú”.
– Hogy hány pólyásunk van? – Az idegen vonásai megenyhültek. Kezdte érdekelni a dolog. Szerette a gyerekeket. Kedves kis fogadás, ha picinyekről van szó, gondolta. – Úgy érti, összeszámoljuk a gyerekeinket, unokáinkat, dédunokáinkat? Ki kezdi?
– Nem a pólyásainkat számoljuk össze. Hanem a pojásainkat – magyarázta Sweeny.
– A pojásainkat? – Az idegen zavarba jött.
Sweeny az ölébe tette a kezét, úgy a heréi tájékára, ha ugyan maradt még neki.
– Pojás! – jelentette ki. Sweeny oly régóta ejtette helytelenül a szót, hogy már szinte hibátlannak hatott.
Az idegennek így már nem tetszett a fogadás ötlete. Zavarba jött tőle, és felbosszantotta.
– Nézze! Ha nincs kifogása ellene, nem szeretnék hereproblémákról töprengeni. Volna szíves visszaadni a könyvemet?
– Volnék szíves. A fogadás után – mondta ravaszul Sweeny.
Az idegen felsóhajtott.
– Elég egy tízcentes?
– Bőven. A pénz csak arra kell, hogy kicsikét még izgalmasabb legyen.
– Hú.
Sweeny hosszasan szemlélte az idegent. Alaposan végigmustrálta.
– Szerintem kettőnknek összesen három pojásunk van. Maga jön!
– Egy sincs.
– Egy sincs? – Sweeny elképedt. – Ha kettőnknek összesen nulla pojásunk lenne, már nem is élnénk. Maga vagy arra fogadhat, hogy kettő, vagy arra, hogy három, vagy arra, hogy négy.
– Ezernyolcszáznyolcvannégy óta vidáman éldegélek egy fia pojás nélkül. Gondolom, magának csak akad egy szem pojása. Kettőnkre vetítve ez összesen egyetlen pojás. A fogadásnak nincs nyertese. Pénzünknél maradunk. És most, tisztelt uram, volna kedves visszaadni a könyvemet?
Sweeny feltartotta a kezét. Az idegen nem férhetett a szonettjeihez.
– Azt hiszi, gyagyás vagyok? – kérdezte kihívóan Sweeny.
– Ebben a témakörben nem szeretnék a jelen szintnél mélyebben elmerülni. Uram, kérem vissza a könyvemet.
– Ha magában nincsen pojás, egyet áruljon el.
– Nem beszélhetnénk másról? – Az idegen felnézett az égre. – Északról származom. Szép kis kertem volt. Idelenn is szeretnék magamnak egy veteményeskertet. Az itteni emberek kertészkednek? Maga például kertészkedik?
Sweenyt nem lehetett eltántorítani. Ujjával keményen mellbe bökte az idegent.
– Milyen gyakori a széklete? – kérdezte.
Az idegen lehorgasztotta a fejét. Kimerülten simítgatta a homlokát. Tehetetlennek érezte magát. Kínjában halkan cuppogott. Csinos leány lejtett arra. Az idegen felemelte a fejét, és jóságosan rámosolygott.
– Nézze azokat a karcsú bokákat, Mr. Sweeny. A rózsás sarkakat. Ó, fiatalság! Vagy csupán a fiatalság illúziója! Rólad álmodom, míg süt rám a nap. – Az idegen lehunyta a szemét, és álmodozott.
– Eltaláltam. Ugye eltaláltam? – kérdezte Sweeny.
– Hú.
– Kettőnknek együttesen három pojásunk van. De maga mindég másra tereli a szót, megpróbál összezavarni. Hogy ne kelljen fizetnie. Hát tudja meg, engemet nem lehet egykönnyen összezavarni.
Az idegen továbbra is lehunyta a szemét. Zsebéből tízcentes érmét kotort elő. Sweeny felé nyújtotta.
Sweeny nem nyúlt a pénzhez.
– Addig nem veszem el, míg meg nem győződök, hogy jár. Én becsületszavamra az igazat mondtam. Csak egy pojásom van. Magán a sor! Adja becsületszavát, és vallja be, hogy magának mennyi.
A napozó idegen veszedelmesen vicsorított.
– Esküszöm mindenre, ami szent! Nekem egyetlen árva pojásom sincs.
– Mi lett velük? Bright-szindróma?
– Sweeny-kór.
– Ugyanaz a neve nekije, mint az enyimé? – Sweeny meglepődött.
– Pontosan ugyanaz. És szörnyű lefolyású betegség.
– Mik a tünetjei?
– Aki elkapja a Sweeny-kórt – morogta dühösen az idegen –, gúnyt űz mindenből, ami szép, Mr. Sweeny. Belegázol mások intim szférájába, Mr. Sweeny. Megzavarja a békét, Mr. Sweeny. Összetöri az álmokat, Mr. Sweeny. És az emberből kiirtja a szeretet érzését, Mr. Sweeny.
Az idegen felállt. Arcát Sweeny arcához tolta.
– Tudja meg, uram, hogy a Sweeny-kóros beteg elpusztítja a lelki életet, mert mindenkinek folyton az eszébe juttatja, hogy az ember nem egyéb, mint egy nagy rakás bél meg mirigy.
Az idegen valósággal ugatott. Szinte tombolt, olyan méregbe gurult. Felkapta a verseskönyvét, határozott léptekkel egy hét méterrel távolabbi padhoz vonult, és letelepedett. Hátat fordított Sweenynek. Orrát szívogatta, időnként felhorkant, vadul lapozott.
Így szidtam a túlbuzgó ibolyát:
ȃdes tolvaj, hol csented illatod?
Az Ő ajkáról!
Az összezördülés izgalma már valamelyest csöndesedett. Shakespeare tovább korholta az ibolyát:
Büszke bíborát
Lágy arcod színe az Ő ellopott
Véréből, de túlmohón itta át!«[3]
Az idegen megpróbált mosolyogni. Tiszta, időtlen, végtelen örömöt szeretett volna érezni. De sehogyan sem boldogult.
A mindenható itt és most súlya túlságosan ránehezedett.
Egyetlen oka volt annak, hogy Tampába költözött. Öreg csontjai cserbenhagyták. Pedig otthona, fenn északon, mindennél többet jelentett számára. Florida a legkevésbé sem érdekelte. Csakhogy vénséges csontjai folyton azt sikoltozták, hogy még egy havas, hideg telet már nem bírnának ki.
Úgy képzelte, nem más ő, mint egy csendes, ártalmatlan gondolatfelhőcske. Csupán délre kísérte elaggott csontjait.
Ezzel szemben mi az igazság? Hogy Tampába érkezése után alig pár órával rátámadt egy idős embertársára. Hátat fordított ugyan Sweenynek, de még a háta is többet látott a szeménél. Összefolyt előtte minden. Könyvében a szonettek: megannyi elmosódott folt.
Háta segítségével élénken érzékelte, hogy Sweeny bezzeg állja a sarat. Kedves, magányos férfi. Beéri egyszerű, apró örömökkel. Folytatni akarja az életét, hiába távolították el a fél gyomrát meg az egyik heréjét. Lelkes élni akarása szemernyit sem vesztett erejéből, mikor ezerkilencszáznegyvenháromban kioperálták a lépét. De ugyanez a Sweeny mostantól már nem akar tovább élni. És miért nem?
Mert barátkozni szeretett volna egy öregemberrel, az pedig aljasul nekirontott.
Az idegen undorodott saját felfedezésétől. Hogy az ember még élete legvégén is ugyanúgy képes fájdalmat okozni, akár a legfaragatlanabb, leghangosabb ifjonc. Oly kevés ideje maradt, és lám, újabb tétellel kell kiegészítenie megbánt vétkeinek hosszú-hosszú listáját.
És keresett, kutakodott az elméjében, hátha ráakad valami szépen kidolgozott hazugságra, mellyel visszaadhatná Sweeny életkedvét. Végül oda lyukadt ki, hogy bocsánatot kér tőle. Nyomorultul, de férfiasan, kertelés nélkül. Ez az egyetlen megoldás, vélekedett.
Átment Sweeny padjához, és kinyújtotta a kezét.
– Mr. Sweeny – kezdte. – Tudnia kell, mennyire sajnálom, hogy kijöttem a sodromból. Nincs rá mentség. Fáradt, vén bolond vagyok, hamar dühbe gurulok. De nem akartam megbántani magát. Szívemtől semmi sem állhatott volna távolabb.
Az idegen várta, hogy Sweeny szemében ismét felizzon a tűz. De még egy aprócska szikrát se sikerült csiholnia.
Sweeny fásultan sóhajtott.
– Semmi gond – mondta. Nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Nyilvánvalóan azt kívánta, hogy az idegen megint hagyja őt magára.
Az idegen azonban nem tágított. Kezét továbbra is előrenyújtotta. Bárcsak megvilágosítaná az Úr!, fohászkodott. Bárcsak eszébe jutna a megfelelő mondat. Mert ha nem jut eszébe, bizony, benne is kialszik az élni akarás lángja. Ebben az állapotban nem hagyhatja magára Sweenyt.
Imája meghallgatásra talált. Sugárzott az arca, pedig még meg sem szólalt. Tudván tudta, hogy az Úr üzent neki. Legalább egy megbánt vétkét kihúzhatja a listájáról.
Az idegen ünnepélyes esküre emelte a kezét.
– Mr. Sweeny, becsületszavamat adom, hogy a színtiszta igazat mondom. Kettő pojásom van. Amennyiben magának csupán egy pojása maradt, úgy pojásaink összege három. – Azzal átnyújtott egy tízcentest Sweenynek. – Maga nyert.
Sweeny egy szempillantás alatt meggyógyult. Felugrott, és kezet rázott az idegennel.
– Az első pillanattól fogva tudtam. Elég volt magára nézni. Tiszta sor, hogy maga kétpojásos. Lerí magáról a két pojás.
– El sem tudom képzelni, mi ütött belém. Hogy úgy tegyek, mintha valójában nem is lennék kétpojásos.
– Elárulom magának – mondta vidoran Sweeny. – Senki sem szeret veszíteni.
Még egyszer megnézte a tízcentesét, aztán zsebre vágta.
– Figyeljen! Majnem ingyér kap most tőlem tanácsot. Errefele ne fogadjon senkivel se olyanba, amibe a másik a jobb. – Könyökével oldalba döfte az idegent, és bizalmaskodva rákacsintott. – Maga miben utazik?
– Miben utazom? – Az idegen eltöprengett. – Shakespeare-ben, gondolom.
– Na lássa! Ha maga odagyütt vóna hozzám, hogy fogadjunk egy kicsikét erről a Shakespeare-ről… – Sweeny ravaszul ingatta a fejét. – Nem mentem vóna bele. Elerisztettem vóna a fülem mellett.
Aztán bólintott, és elégedetten odébbállt.
[1] William Shakespeare: Szonettek I., Szabó Lőrinc fordítása. – A ford.
[2] William Shakespeare: Szonettek VIII., Szabó Lőrinc fordítása. – A ford.
[3] William Shakespeare: Szonettek XCIX., Szabó Lőrinc fordítása. – A ford.
Nyitókép: picryl.com
