Az első évad nagyjából a házas Sofie (Ida Engvoll) és a nála évekkel fiatalabb informatikus, Max (Björn Mosten) flörtölésére, titkos kapcsolatára épített. A viszony a második évad elején még mindig tart, nagy különbség viszont, hogy Sofie már nem a Lund & Lagerstedt nevű svéd könyvkiadó tanácsadója. Időközben elvált a férjétől is, és a gyerekeivel próbál – immáron szűkösebb keretek között – új életet kezdeni. A Lund & Lagerstedt viszont még mindig kínlódik, és tulajdonképpen a fennmaradása a tét, ami egy pénzügyi befektetőnek hála megoldódni látszik. Utóbbinak csak az a kérése, hogy Sofie legyen a kiadóigazgató, amit az örök optimista, de az irodalmi életben darabosan mozgó, teljesen fogalmatlan Ronny (Björn Kjellman) örömmel fogad. Sofie és Max így aztán megint munkatársak lesznek, Sofie viszont egyik napról a másikra szakít a férfival. Alapvetően nem etikai megfontolások vezérlik (amelyek amúgy tiltanák a beosztott és főnök közti viszonyt), hanem az, hogy elveszít egy hozzá közel álló személyt, ezzel pedig totális érzelmi vákuumba kerül. A teljesítményorientált Sofie ráadásul nemcsak arra képtelen, hogy artikulálja a saját érzéseit – kérve és elfogadva ezzel környezete támogatását –, hanem arra is, hogy saját magával számot vessen, és utat engedjen a gyásznak.
Így aztán a két főszereplő számára a kiadói hétköznapok elfojtásokkal és értetlenséggel lesznek kikövezve, viszont Lisa Langseth ennél sokkal több szálat tart vasmarokkal a kezében, így a megrázóbb, elgondolkodtatóbb jelenetek folyamatosan váltogatják egymást a könnyedebb, súlytalanabb, szórakoztatóbb részekkel (a második évadban szerencsére megőrizték a vicces kihívásokat, így Max és Sofie most is folyamatosan lehetetlen küldetések elé állítják egymást). Hiszen a Szerelem és anarchia egy dramedy, így aztán tele van szürreális, abszurd, kifacsart helyzetekkel, amelyek között természetesen ott vannak a szinte kötelező tinderezős vagy a generációs szakadék áthidalhatatlanságából adódó poénok. Ezeknél viszont sokkal érdekesebbek, amikor az alkotók a könyvszakmának állítanak görbe tükröt.
A kiinduló helyzet, hogy a Lund & Lagerstedtnek túl kell élnie a digitális korban is, innentől pedig kódolva vannak a magasirodalmat foggal-körömmel védők (Friedrich – Reine Brynolfsson játssza), és az újhullámosok közötti konfliktusok. Utóbbiak közé tartozik Sofie is, aki szélesítené a kiadói profilt és a hangoskönyvektől kezdve az influenszerek bevonásáig nagyjából mindennel próbálkozik. Az igazi nagy dobás viszont mégiscsak az, ha a kiadó egy igazi nagyágyút, egy sztárírót tudna magához csábítani, és a fiatalok által sokszor lesajnált, öreg motoros Friedrichnek ez sikerül is, amikor leszerződtet a saját nevével fémjelzett imprinthez (itt: a cégen belül, kimondottan a magasirodalom kiadására létrehozott kiadójához) egy Vivianne Ivarsen nevű, magasan jegyzett dán írót (aki aztán majd komplikált kapcsolatba bonyolódik a kiadó több tagjával).
A második évad, miközben melegen tartja a Sofie és Max közötti szálat, sokkal nagyobb figyelmet szentel a kiadói vonalnak, és rengeteg izgalmas témát vet fel. A túlélés érdekében ugyanis a Lund & Lagerstedt két csapatra (A és B) osztja a szerzőit, és a B csapat tagjaitól (tehát azoktól a szerzőktől, akiket szerinte nem rentábilis kiadni) lényegében elvárná, hogy pénzt fizessenek a könyveik kiadásáért.
A botrány persze garantált:
az így partvonalra pöccintett szerzők az irodalmi értéket és az elismerést kérik számon, és teljesen elfogadhatatlannak tartják, hogy csak és kizárólag piaci alapon jelenhessenek meg könyvek. De ugyancsak izgalmas Vivianne Ivarsen munkássága, aki lényegében autofikciót ír, és amikor az egyik szereplő magára ismer a novellájában, úgy érzi, hogy az író „pozícióját és kulturális tőkéjét vetette be”, hogy testileg és irodalmilag kihasználja őt – ami ismerős lehet azoknak, akik végigkövették Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatának megjelenését, amitől kezdetben az író komplett családja kiborult. De ismerős lehet az az élethelyzet is, amikor egy gyerekkönyvet a repülés népszerűsítésével vádolnak, ami a klímaválság közepén nem túl örvendetes, a helyzet pedig csak rosszabb lesz, amikor maga Greta Thunberg állítja pellengérre a kötetet. A kiadó emiatt szükségét érzi egy olyan érzékenyítő tanácsadó alkalmazásának, aki lényegében minden necces részt eltávolíttatna a könyvekből és a kéziratokból – de akkor mivé lesz az irodalom elgondolkodtató, meghökkentő, felforgató ereje? Hiszen ahogy Friedrich is megfogalmazza, a maguk idejében Strindberg, Beauvoir, Flaubert műveit is botrányosnak tartották. Ám végül nem az irodalom iránti feltétlen elkötelezettség és bizalom simítja ki a kiadóvezetők megrongált idegeit, hanem az, hogy
a betámadott gyerekkönyvet az emberek elkezdik venni, mint a cukrot.
A Szerelem és anarchia tehát a szerelmi szál mellett igenis mer olyan témákat beemelni, amelyek nem biztos, hogy egyből mainstreamnek tűnnek, közben viszont sikerül úgy megragadnia ezeket, hogy attól a sorozat cseppet sem lesz izzadságszagú. Az is nagyon jót tett a második évadnak, hogy a mellékszereplők közül, akik itt főleg a kiadó munkatársait jelentik, mindenki kapott egy kis plusz szálat, egy olyan történetet, amely megtámogatta, színesítette a karakterét. A főszereplő Sofie pedig elmegy a végletekig, aminek csúcspontja egyértelműen az a jelenet, amikor tehetetlen dühében szétveri egy lakás berendezését. Távolról szemlélve végtelenül szomorú az egész, de közben meg Ida Engvoll annyi élettel, robbanó dinamikával tölti meg Sofie karakterét, hogy vitán felül a hátán viszi az egész sorozatot. Arról nincs hír, hogy vajon lesz-e harmadik évad – potenciál mindenesetre még lenne benne.
