Carag hétköznapi srácnak tűnik, pedig van egy óriási titka: alakváltó, pumaként nőtt fel az erdőben. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor a hozzá hasonló erdőjárók bentlakásos iskolájába kerül, és kiderül, hogy veszélyben az élete, de szerencsére hű barátokra lel. A pörgős, fordulatos és humoros, kiskamaszoknak szóló fantasy sorozat már több mint tíz országban meghódította az olvasókat, mostantól pedig már magyarul is olvasható! A Woodwalkersből film is készült.
Katja Brandis: Woodwalkers 1. - Carag átváltozása (részlet)
Az embernél semmi sem csodálatosabb
Nesztelenül futottunk át a fenyőerdőn, anyám, Mia nővérem és én. Annyira izgatott voltam, úgy éreztem, mintha hangyák futkároznának a bundámban. De hogyan?, kérdeztem anyámat már sokadszor, persze szavak nélkül, gondolatban. Hogy megyünk be a városba? Anyám felhorkant. Ha még egyszer megkérdezed, visszafordulunk. Nem csoda, hogy ideges volt. Már hetek óta rágtuk a fülét, hogy legalább egyszer vigyen minket is magával. Régóta mesélt nekünk esténként az emberekről, és végre a saját szemünkkel akartuk látni őket. Megállt, kieresztette a karmait, és kaparni kezdte a földet, mintha földimókusokra vadászna. Itt vannak elásva az emberholmik, közölte velünk, és már fel is csillant valami ezüstös tárgy a mellső lába alatt. Elégedetten bólintott, és alakot váltott. Fölegyenesedett, hátsó lába emberi lábbá változott, mellső lábain a tappancsokból karcsú ujjak nyújtózkodtak, testéről eltűnt homokszín bundája. Hosszú, napszőke haja leért egészen a háta közepéig. Ahogy ránk mosolygott, nevetségesen apró emberfogak villantak meg a szájában.
– És most ti jöttök – szólalt meg magas emberhangon. – Emlékeztek még, ugye?
Összpontosítunk. Erősen gondolunk a másik alakunkra. A testünkben érezzük.
Na, érzitek már a bizsergést? Mia elkeseredetten rázta a fejét, ami egy puma esetében eléggé hülye látvány. Nekem viszont gyorsan sikerült váltani, csak néhány pillanatba telt, máris két lábon álltam. Meztelen talpamat szúrta a fenyőtű, de nem bántam. Ugrándoztam és nagyokat nevettem, csak hogy halljam a saját hangom. Elöntött az öröm, amiért a két kezemmel annyi mindent meg tudok fogni. Olyan régen nem gyakoroltuk az átváltozást, hogy már-már el is felejtettem, milyen érzés embernek lenni.
– Gyerünk, Mia! Menni fog! – biztattam a nővéremet. – Különben nem tudsz velünk jönni!
– Ne siettesd – szólt rám anyánk. – Ezzel megnehezíted a dolgát.
Türelmetlenül várakoztam hát, és hogy ne unatkozzam, újdonsült emberkezemmel tovább ástam ott, ahol anyánk elkezdte. Az eldugott kincs egy horpadt bádogdoboz volt. Végre Miának is sikerült az átváltozás. Barna haja úgy meredezett, mintha sündisznó ülne a fején. Hiába próbálta az ujjaival fésülgetni, nem sokat használt. Letérdelt mellém, és együtt lefeszegettük a dobozról a fedelét. Anyánk különféle holmikat húzott elő belőle ünnepélyes mozdulatokkal. Mindenféle hosszúságú és formájú rongyot meg üreges bőrtokszerűségeket adott a kezünkbe. Nem emlékeztem, hogy ezek mire valók. Anyánk mosolygott. Mulatott rajtunk.
– Carag, azt nem a fejedre kell húzni! Az egy nadrág, dugd a szárába a lábad! Az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba.
– Hamarabb is szólhattál volna – morogtam, és újra megpróbáltam.
Miután sikerült felöltöznünk, belekukkantottam a dobozba. Dobozkák, üvegcsék… Embereknek való gyógyszerek. Meg zöldes-szürkés papírok.
– Mi is ez? – mutattam a papírokra.
– Pénz – felelte anyánk. – Az a neve, hogy dollár. Erre van szükség, ha venni szeretnénk majd ezt-azt a városban. – Óvatosan kivett egyet a dobozból, amin egy ötös számjegy volt, és gondosan eldugta a ruhái redői közé. Azután komoly arccal ránk nézett. – És most induljunk. Ez most egy kivételes alkalom, talán soha nem lesz ilyen többé. Úgyhogy jól nézzétek meg magatoknak a várost. És a legfontosabb: útközben szigorúan tilos átalakulni!
Nem tudhatják meg, hogy valójában kik vagyunk. Világos?
Kiszáradt a szám.
– De mi van… ha mégis rájönnek? – kérdeztem. – Akkor megölnek – vágta rá szűkszavúan anyánk.
Ó. Hűha. Egymásra pillantottunk Miával. Vajon én is olyan riadtan, tágra nyílt szemmel néztem, ahogyan ő? Végre elindultunk. Hamarosan a város utcáin csatangoltunk. Ha visszagondolok, elég bénán festhettünk. A cuccainknak annyi köze lehetett a divathoz, mint a pocoknak a mókushoz. A nadrágomnak lábszárközépig ért a szára, a pólóm kifakult, a rajta éktelenkedő foltokról nem is beszélve. A hajunk nyilván tele volt fenyőtűvel, a körmünk meg földtől feketéllett. De ezzel nem foglalkoztam. Rettenetesen féltem, hogy mindenki minket néz. Az a rengeteg ember! És az a sok csillogó, színes autó, és hozzá az az elviselhetetlen bűz! De az üzletek voltak a legérdekesebbek. Alig értünk be a főutcára, leragadtam az első kirakatnál. Árultak ott mindenfélét. Kalapot, köveket– ki a fene akar köveket vásárolni?! –, ruhát, képpel díszített bögrét, még sokféle ruhát és ennivalót, hihetetlenül finoman illatozó ételeket.
– Fagylalt – olvastam le az üzlet mellett álló tábláról. – Vanília, eper, csoki.
Olvasni anyánk tanított meg, de hogy mi a fagylalt, azt nem magyarázta el. Az édes, tejszínes szag egészen betöltötte az orromat, és a köldököm tájékán halk morgás támadt. Hé, ez meg mi? Mit művel a hasam? De nem is a zaj volt a legrosszabb. Rémülten észleltem, hogy a pólóm alatt enyhe bizsergés kíséretében nőni kezd a szőr. Jaj, ne, állj, ne most! Gyorsan lehunytam a szemem.
Ember vagyok, ember vagyok, ismételgettem, amitől a szőrszálak borostává húzódtak vissza, majd eltűntek.
Huhh. Remegett a térdem.
– Gyertek, vegyünk fagyit – mondta anyánk. Elővette a papírdarabot, amin az ötös szám állt, és egy vadidegen nő kezébe nyomta.
– Egy csokoládét és egy vaníliát legyen szíves.
A nő csörgő fémkorongokat nyújtott át neki, én pedig a kezembe kaptam valamit, ami leginkább medvekakához hasonlított. Mindegy, megkóstolod és kész, gondoltam, és megérintettem a hideg, barna kupacot a nyelvemmel.
Csodálatosan édes íz áradt szét a számban. Hát, ha ilyen íze lenne a medvekakinak, én állandóan a medvéket lesném, hogy mikor kuporodnak le.
Mia kapta a világos színű fagyit, a vaníliát, és boldogan sóhajtozott. De nyugtalannak is tűnt, ide-oda pillantgatott, forgolódott. Nem csoda, amennyi ember nyüzsgött körülöttünk, ráadásul rengeteg szokatlan szagot és zajt érzékeltünk egyszerre.
Elhaladtunk egy üzlet mellett, amire az volt írva, hogy Szupermarket.
– Menjünk be! – nyafogott Mia, és én is könyörgőre fogtam.
– Na jó, de csak egy percre – válaszolta anyánk kelletlenül.
Amikor a közelébe értünk, kinyílt előttünk az üvegajtó, mi pedig Miával elképedve néztünk körül. Ennivaló, mindenütt ennivaló! Hegyekben állt az ennivaló.
– Harapja meg a vaddisznó… – mondtam, amikor végre meg tudtam szólalni. – Az emberek csak úgy bejönnek ide, és hazaviszik, ami kell nekik? Télen is?
– Télen is – bólintott anyánk, mire Miával egyszerre nyögtünk fel. Micsoda mázlisták az emberek! Számunkra a tél az éhkopp időszaka, amikor csak nagyritkán tudunk felhajtani egy vapitit vagy egy muflont.
Rémülten vettem észre, hogy a nővérem izgalmában félig visszaváltozott. A fogai már alig fértek el a szájában, de neki ez valahogy nem tűnt fel. Éppen egy henger alakú bádogdobozért nyúlt, talán mert egy macska képe volt rajta, és a macskák kicsit hasonlítanak ránk. Éles tépőfogával lyukat ütött a doboz tetején, és kiszürcsölte a tartalmát.
– Ezt figyeljétek! Itt dobozban árulják az elgázolt állatokat! – magyarázta.
Anyám karját ráncigáltam, de az ő figyelmét az kötötte le, hogy a zsebéből kiesett fémpénzeket összeszedegesse a földről. A húgom még mindig a kilyukasztott dobozt szorongatta a kezében.
– Viselkedj már normálisan, azt pedig dugd el valahova – vetettem oda Miának, fogam közt szűrve a szavakat, mire ő halkan, de mérgesen rám fújt. Aztán felkapta a fejét, és körbeszimatolt.
– Itt valaminek állati jó szaga van, érzed?
